UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE

2017. július 30.
Füzér feletti Senyánszki-rét - Hollóháza

A korán lefekvésnek most is megvolt a hatása; már öt óra felé kipattant a szemem és mivel korán szerettem volna ezen a napon is indulni, gyorsan megreggeliztem és elkezdtem készülődni. Villámgyors borotválkozás és összepakolás után már hat óra előtt kibújtam a sátorból, aztán úgy ahogy volt, harmatosan összecsomagoltam azt is. Hatra már készen is voltam, az első napsugarak akkor kezdték megvilágítani a Senyánszky-tisztás nyugati peremén a fák koronáinak csúcsát. Indulás előtt szokás szerint még hazatelefonáltam, aztán negyed hét előtt pár perccel bekapcsoltam a GPS-t, megvártam, hogy pontosan meghatározza a pozíciómat, végül a hátamra kaptam a zsákot és elindultam a túrára. Az ám, csak most kapcsoltam, hogy ez lesz a harmadik Országos Kéktúra teljesítésem utolsó túranapja!

Pár tucat lépéssel visszagázoltam a rét füvén keresztül a kéktúra útvonalára, ami itt röviden rátért a Magas-hegy és a Szántó-hegy közötti nyergen átvezető szekérútra. Azonban a kék sáv jelzések nem maradtak ezen az úton sokáig, jobbra letérve a Magas-hegy oldalában szintező gyalogutat követve mentek tovább. Pár perc alatt kiértem a Magas-hegy meredeken leszakadó keleti oldalába, itt egy szépen kialakított, vagy két-három méter széles teraszon haladt a sétányszerű turistaút. Sok kilátás nem volt, a fák lombjai mindent eltakartak, csak egy helyen nyíltak meg a fakoronák, onnan viszont szépen le lehetett látni az alattam, a völgyben fekvő Pusztafalura.

Szintező gyalogúton a Magas-hegy oldalában
Szintező gyalogúton a Magas-hegy oldalában


Kilátás a völgyben fekvő Pusztafalura a Magas-hegy oldalából
Kilátás a völgyben fekvő Pusztafalura a Magas-hegy oldalából

Ez a szintező szakasz nagyon kellemes része a Füzérről a Nagy-Milicre vezető útnak, de tudtam, meglesz még ennek a böjtje, hiszen a 893 méter magas csúcsra fel kell még kapaszkodnom! De egyelőre élveztem a felkelő nap sugarainak erejét, ahogy kelet felől betűztek a fák koronái között, de aztán a továbbra is szintező gyalogút befordult a Magas-hegy és a Bükkfás-hegy közötti, még félhomályos völgybe. Ahogy haladtam az úton, láttam, hogy a völgy alja mind feljebb emelkedve felérkezik az én szintemre, itt az út átváltott a völgy jobb oldalára, és a tovább emelkedő völgytalpat követve maga is keményen kapaszkodni kezdett. Ez a kaptató elég hosszú volt, szerencsére egy idő után megenyhült és viszonylag könnyen elértem az út Csataréti vadászház előtti nagy hajtűkanyarját. Ekkor még hét óra sem volt, pár percre megálltam a háznál, lemálháztam, ittam egy keveset, aztán üldögéltem egy sort a ház teraszára felvezető betonlépcsőkön.

Hét felé indultam tovább és nekiveselkedtem a Kakas-bérc gerincére felvezető kaptatónak. Ennek a szakasznak a fele sem tréfa, egy mindössze ötszáz méteres szakaszon több mint száz métert kell kapaszkodni! A hátizsákom súlya alatt lihegve értem fel a gerincre, itt aztán le is ültem pár percre, mert tudtam, hogy ezután még sokkal keményebb emelkedők jönnek! Örültem, hogy előző nap megálltam a Senyánszki-rétnél, és nem a forró délutánban tettem meg ezt a meredek hegymászást! Még így is megerőltető volt, pedig kipihenten vágtam bele a kora reggeli hűvösben! Néhány percnyi pihenő után továbbindultam, hogy minél gyorsabban túl legyek a hegymászás nehezén!

Kapaszkodás a völgy földútján
Kapaszkodás a völgy földútján


Megérkeztem a Csataréti vadászházhoz
Megérkeztem a Csataréti vadászházhoz


Meredek kaptató a Kis-Milic oldalában
Meredek kaptató a Kis-Milic oldalában

Itt következett a legmeredekebb szakasz: a gerinc végéből egy nagyjából hatszáz méteres távon 700 méterről 860 méterre kapaszkodott fel a meredeken emelkedő túraösvény! Itt keményen visszafogtam a tempómat, de még így is minden két-három percben meg kellett állnom kifújni magam! Még az orromról is csöpögött az izzadtság, mire felértem a Kis-Milic csúcsának tövébe, ahol a kéktúra ösvénye egy hirtelen balkanyarral szintezni kezdett a hegyoldalban.

Az Országos Kéktúra nem mássza meg a Kis-Milicet, de 2015-ben egy kilátót építettek a csúcsára, és érdemes megtenni oda a pár perces kitérőt és a további 20-30 méteres hegymászást az egyelőre jelzetlen ösvényen! Felérve a favázas toronyhoz fel sem mentem a tetőteraszára pár percig, míg ki nem fújtam magam a tövében felállított pihenőpadokon! Az órámra pillantottam: még nyolc óra sem volt! Aztán persze felkapaszkodtam a kissé már nyikorgó fa lépcsőfokokon a tetőszintre és körbepillantottam onnan. A legszebb kilátás dél felé nyílt a Hegyköz dombvidékére és a Zempléni-hegység hatalmas félkörívére, ahogy körbevette a dimbes-dombos síkságot. Közvetlenül alattam volt Füzér vára, de itt már majdnem háromszáz méterrel magasabbról pillantottam le a falaira. A Várhegy tövében még a falu néhány háza és a templomtorony is feltűnt! Percekig csak bámultam a kora reggeli időpont miatt még kicsit párás kilátást, aztán fényképeztem is rengeteget.

A Kis-Milicen áll az Országos Kéktúra egyik legújabb kilátója
A Kis-Milicen áll az Országos Kéktúra egyik legújabb kilátója


Kilátás dél felé a Kis-Milicről
Kilátás dél felé a Kis-Milicről


Jó volt a rálátás a Füzéri várra is
Jó volt a rálátás a Füzéri várra is

A kék sáv jelzések gyalogútjára visszatérve az megkerülte a Kis-Milic csúcsát és belefutott a Kis-Milicet és a Nagy-Milicet összekötő határnyiladék keréknyomaiba. Ezen az úton, a magyar-szlovák határt követő nyiladékban lendültem át a magasabbik hegytetőre, de közvetlenül a csúcs előtt az út balra tért és csak egy ösvény kapaszkodott fel a tetőn lévő tisztásra. Csak egy pillanatra álltam meg a betonobeliszknél, aztán egy derékszögű kanyarral, továbbra is az államhatárt követve ereszkedni kezdtem a 893 méter magas hegytetőről. A fák között vezető ösvény aztán ismét beleszaladt a szekérútba, és azt követte a kéktúra egy rövid szakaszon. Aztán az út balra tért, és ezután a határ jelzőköveit követték a kék sáv jelzések még egy darabig, megmásztam egy kisebb mellékcsúcsot is, aztán innen leereszkedve állítottak rá a jelzések arra az erdei dózerútra, amin leereszkedtem a Milicről.

Ebben az irányban nem olyan meredek a lejtő, mint a Füzér felőli kaptató volt, az erdei út egy oszlopcsarnokszerű bükkösben ereszkedik kényelmesen szerpentinezve. Negyed tíz felé értem el a Lászlótanyáról érkező és Hollóházára tartó kopott aszfaltutat, ezen folytattam az itt már igencsak enyhe ereszkedést. Pár perc múlva a kanyargós úton magam mögött hagytam az erdőt és az úttal együtt átvágtam a Bodó-réten. Régebben a rögtön az erdőszélen álló Panoráma büfében volt a kéktúra bélyegző, de az már évek óta zárva van, ezért most át kell vágni a réten addig a pontig, ahol a kék kereszt jelzés földútja bele nem torkollik az aszfaltútba. Az itt álló kis esővédő házikó egyik oszlopára van szerelve a kéktúra bélyegző dobozkája. A rétről egyébként északnyugat felé tekintve még a távoli Kassa is látható, ezért is volt Panoráma büfé az itteni kis vendéglátóhely neve!

Egyszerű betonobeliszk áll a Nagy-Milic csúcsán
Egyszerű betonobeliszk áll a Nagy-Milic csúcsán


Ereszkedés az oszlopcsarnokszerű bükkösben a Nagy-Milicről 1.
Ereszkedés az oszlopcsarnokszerű bükkösben a Nagy-Milicről 1.


Ereszkedés az oszlopcsarnokszerű bükkösben a Nagy-Milicről 2.
Ereszkedés az oszlopcsarnokszerű bükkösben a Nagy-Milicről 2.

Megálltam pár percre, pihentem egy sort, ettem egy kis csipszet, aztán továbbindultam. Eléggé be volt már sózva a fenekem, tudtam, hogy Hollóházáig már csak alig öt kilométer van hátra, igyekeztem minél gyorsabban túllenni rajta! A rétet még az aszfaltúton hagytam el, de aztán néhány perces erdei út végén jobbra letérve róla egy gyalogúton indultam tovább. Ez a fák között kanyargó ösvény egy darabig még az úttal párhuzamosan haladt, aztán levágva az egyik hajtűkanyarját ismét beletorkollott. Itt is rá kellett térni az útra, de most csak kétszáz lépésnyit ballagtam rajta, keresztül a következő réten, aztán már le is fordultam róla az erdőhatárt követően.

Újabb erdei lejtő következett, most le a Hollóháza feletti elhanyagolt rétekig. Egy távvezeték nyiladéka mellett ereszkedtem a szélső fák között kanyargó ösvényen, aztán hirtelen bukkantam ki az embermagas füvű kaszálókra. Itt persze eltűnt előlem minden jelzés, csak a korábban errefelé járt kéktúrázók kanyargó csapására hagyatkozhattam. Először a Dög-tér facsoportokkal tarkított mezején törtettem keresztül, aztán egy erdősáv után a Sarjános-rét elhanyagolt kaszálója következett. A csapás kitartóan kanyargott alattam a dzsindzsán keresztül, de azért időnként ellenőriztem a direkciót a GPS kijelzőjén is. Az ösvény pontosan követte azt, sőt, időnként egy-egy facsoporton a kék sáv jelzések is feltűntek.

A Lászlótanya és Hollóháza közötti keskeny aszfaltúton folytattam az utamat
A Lászlótanya és Hollóháza közötti keskeny aszfaltúton folytattam az utamat


Kilátás Szlovákia felé a Bodó-rétről
Kilátás Szlovákia felé a Bodó-rétről


Még a távoli Kassa lakótelepei is láthatóak a rétről!
Még a távoli Kassa lakótelepei is láthatóak a rétről!

Aztán a Sarjános-rét déli részén az ösvény jobbra, nyugat felé kanyarodott, aztán az itt vezető, gyenge keréknyomokról balra betértem az erdőbe. Innen már könnyű dolgom volt, csak rá kellett állnom az erdei szekérútra, ami aztán később felvett egy állandó déli irányt és rézsútosan ereszkedni kezdett a Magas-tető hosszú gerincének nyugati oldalában. Habár a fák elzárták előlem a kilátást, de tudtam, hogy már Hollóháza mellett járok, hiszen hallottam a faluból ideszűrődő hangokat: autók húztak el az utcákon, kopácsolás, kutyaugatás ütötte meg a fülemet. Aztán egy hosszabb menet végén, az erdőszélt elérve feltűntek az első házak, én pedig a kínálkozó Májushegy utcán lesétáltam a településen végigfutó Szent László utcára, Hollóháza főutcájára. Jobbra, észak felé indulva el rajta már pár perc alatt megérkeztem a buszforduló terecskéjére.

Ereszkedés a Magas-tető oldalában
Ereszkedés a Magas-tető oldalában

Itt áll a középső, parkosított szigeten az Országos Kéktúra keleti végpontját jelölő kis emlékmű, valamint a fehérre meszelt kilométerkő, egyik oldalán a 0 km, a másik oldalán az 1160 km felirattal. Ez az OKT hosszára, valamint arra utal, hogy ha innen kezdjük, akkor ez a 0. kilométer, de ha ide érkezünk, akkor viszont a jelenlegi, legfrissebb felmérések szerint az 1160. Ugyanúgy nekidöntöttem a hátizsákom a kőnek, mint hat éve, az előző bejárásom befejezésekor, és ugyanúgy elkészítettem róla a fényképeket. Hát, befejeztem újra a hosszú vándorlást, most harmadjára!

Ezután már nem volt más dolgom, mint elsétálni a csupán pár lépésnyire lévő Vadász sörözőig, itt aztán letelepedtem a teraszon és kértem magamnak egy hideg Borsodit. Miközben elkortyolgattam lassan a sörömet, elbeszélgettem a helyiekkel. Volt időm rengeteg, hiszen ekkor még csak negyed tizenkettő felé járt az idő, a buszom meg csak fél egykor indult, ezért kellemesen elsziesztázgattam a déli hőségben az árnyékos, széljárta teraszon, közben beütöttem a füzetembe az utolsó, még hiányzó kéktúra bélyegzést és átöltöztem a kocsma mosdójában. Vettem még három palack fél literes jéghideg coca-colát a pultnál, azon a címen, hogy ez jó lesz majd hazafelé a hosszú vonatúton, aztán visszasétáltam a buszvégállomásra és felszálltam a tűző napsütésben már alaposan átforrósodott buszra.

Hátizsákom nekitámasztottam az Országos Kéktúra végpontját jelző kilométerkőnek
Hátizsákom nekitámasztottam az Országos Kéktúra végpontját jelző kilométerkőnek


Kis emlékmű áll a kilométerkőtől pár lépésnyire
Kis emlékmű áll a kilométerkőtől pár lépésnyire


Csak pár lépésnyire áll a kéktúra végpontjától a Vadász kocsma és a vegyesbolt közös épülete
Csak pár lépésnyire áll a kéktúra végpontjától a Vadász kocsma és a vegyesbolt közös épülete. Itt üldögéltem a buszom indulásáig.

A helyközi busz nem volt közvetlen járat Sátoraljaújhelyre, miután körbejárta a környékbeli falukat, és ezért alaposan megszemlélhettem az újjáépített Füzéri várat minden irányból, át kellett szállnom róla Pálházán egy másik buszra, ami aztán elzötykölődött velem a sátoraljaújhelyi vasútállomásra. Még volt húsz percem a 13:48-as Budapestre tartó sebesvonat indulásáig, elgondolkodtam azon a pénztárnál a soromra várva, átszálljak-e Miskolcon az Intercityre, de végül úgy döntöttem, maradok Pestig a sebesvonaton. Az Intercity drágább is lett volna és csak fél órát nyernék vele, de most már nem siettem.

Aztán persze ráfáztam, hogy nem szálltam át Miskolcon, ugyanis a sebesvonaton nem volt légkondicionálás, megállt benne a forróság, ráadásul Miskolcon vesztettünk húsz percet, mert a mozdonyváltásnál, amikor a szerelvényt addig húzó Csörgőt egy Szilire cserélték, valami összegubancolódott az ajtóvezérléssel és nem akartak működni a szerelvény ajtói. Szóval már elmúlt jócskán negyed hét, mire a Keletibe értünk, és végül fél nyolc felé léptem be a lakásunk ajtaján. Csak ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy befejeztem harmadszorra is az Országos Kéktúrát! És hogy mit hoz majd a jövő? Biztosan belevágok majd negyedszerre is, de most pár év pihenőt tartok, ugyanis egy kicsit megcsömörlöttem a gyalogtúrázástól az előző években legyalogolt kilométerek miatt! Tervekből persze nincs hiány, és hogy mi valósul meg belőlük, arról a honlapot rendszeresen olvasók úgyis értesülnek majd a jövőben.


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE


  View My Stats