Ebben az évben meglehetősen korán érkezett a tavasz – tél jószerivel nem is volt – így aztán mi is korán megkezdtük a többnapos túráinkat. Éppen kapóra jött a március közepi hosszú, négynapos hétvége a szép időjárásával az első DDK túránk bejárására. Sokáig gondolkodtunk, melyik végén kezdjük el a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra bejárását, végül egy nagyon egyszerű szempont döntött a szekszárdi kezdés mellett: ide sokkal egyszerűbb és főleg gyorsabb volt a leutazás, mint a nyugati végére Velembe, illetve az Írott-kőre.

Így aztán március 15.-én reggel háromnegyed hétkor felszálltunk Kelenföldön a Baranya IC-re, aztán gyors sárbogárdi átszállás után már egy InterPicivel folytattuk az utat Szekszárdra. Percre pontos érkezés után gyorsan bepecsételtettük az első bélyegzést az igazoló füzeteinkbe a vasútállomás pénztárában – itt nagyon praktikusan be lehet dugni az igazolófüzeteket a pénztár ablakán a forgótányér felett – és negyed tíz felé már fel is kaptuk a hátizsákjainkat és kiléptünk az állomás épületéből a bágyadt napsütésbe. Átvágtunk a vasútállomás előtti kis téren és megkerestük a buszállomás kis parkjában az 1989-ben állított Rockenbauer Pál emlékkopjafát. Készítettem néhány felvételt a virágzó fák között álló több mint embermagas faragott oszlopról, aztán megkerestük az első jelzéseket.

A jelzéseket követve indultunk el a Bajcsy-Zsilinszky út platánok szegélyezte sétányán és rövid séta után elértük a Mártírok Terét, ami végül is egy széles utca, ami tovább vezetett nyugat felé. Először elhaladtunk a régi zsinagóga mellett (most múzeum), aztán megérkeztünk a Művelődési Ház előtt álló István király szoborhoz.

Érdekes színfolt a Háry Jánost – mint nagybajuszú huszárt – félig-meddig karikatúraként ábrázoló bronz lovas szobor – ne feledjük, hogy Szekszárd szülötte, Garay János írta „Az obsitost”, később ebből Kodály Zoltán írt operát.

Hamarosan kereszteztük a város észak-déli irányú főútját, a Széchenyi utcát, innen már a Garay tér díszburkolatán kezdtük meg a hosszú kaptatást a dombokra. Még a tér elején elhaladtunk Garay János szobra előtt, aztán a szépen helyreállított házak sora között végighaladva feltűnt előttünk a Béla téren álló római katolikus templom, ami Közép-Európa legnagyobb egyhajós temploma. Itt áll még a tér jobb oldalán a régi vármegyeháza klasszicista épülete is.

A hosszú, utcaszerű Garay téren igen alapos munkát végeztek a jelzésfestők: a és jelzések minden harmadik fára fel voltak festve sablonnal, szépen, szabályosan. Akkor még csak nevettünk rajta, de később szinte mindenhol ezt a precízséget tapasztaltuk az erdőben is, nem csak itt, ahol „a papok táncolnak”!

Már készülődtek a téren az ünnepségre, mi azonban csak pár percre álltunk meg nézelődni, aztán indultunk tovább. Útba esik még az a hatalmas bronzba öntött iniciálé is, ami Szent László királyunkat ábrázolja, amint egy magyar leányt megment az őt elrabolni próbáló kun vitéztől. A szobor egyébként a Képes Krónika egyik iniciáléjáról készült.

Itt tértünk rá a keskeny Babits utcára, ami keresztezte a Szekszárdi-séd patakot és máris megérkeztünk Babits Mihály, a város másik nagy szülöttének házához. A zöld fakapun belépve a költő kőfotelban elgondolkodva üldögélő bronz szobra fogadja a látogatókat a szép belső udvarban, a házba belépve pedig emlékkiállítást lehet megtekinteni.

A múzeumba nem mentünk be, mivel az órámra pillantva láttam, hogy több mint egy órát nézelődtünk már a városban, indulnunk kellett hát, hiszen hosszú (több mint húsz kilométeres) út várt még ránk a dombok között kanyarogva Szálkáig. Folytattuk tehát az utat a Kálvin tér nevű hosszú utcában (talán valami szekszárdi hagyomány az utcákat térnek nevezni?), majd a hosszú Bethlen Gábor utcában, amíg a Felsővároson átvágva el nem értük a város nyugati szélén álló Remete-kápolnát.

Utolsó programpontként be volt még ütemezve a kápolna meglátogatása, sajnos az épülethez vezető kaput zárva találtuk. Így csak a rácsok között készíthettem egy fényképet a kápolnáról. Innen visszatekintve a városon átvezető utunkra már beláttuk, kevés volt az az alig több mint egy óra, amit a nézelődésre szántunk. Itt érdemes lenne egy teljes napot is eltölteni szemlélődve, csavarogva a rengeteg műemlék között!

Rövid pihenő után nekiveselkedtünk a nagyon meredek, hatalmas kőlapokkal burkolt utunknak, ami a Szekszárdi-dombságra igen jellemző löszfalak között emelkedett egyre feljebb a dombok szőlőskertjei közé. Előttünk, a hosszú egyenes végén egy négytagú túratársaság kapaszkodott felfelé, a következő három nap során még többször összefutottunk velük, hiszen ugyanazt az utat járták, mint mi, csak más logisztikával.

A kaptató végéről, ahol az utunk befordult a dombok közé, még egy utolsó felvételt készítettünk a város látképéről, aztán indultunk tovább. Elértük a dombtetőt, utunk szőlőskertek között kanyargott lágyan. Időnként szép kilátás nyílt a kőlapokkal burkolt útról észak felé a Sió völgye és Bonyhád felé. Kényelmesen és gyorsan haladhattunk, egy rövid időre aszfaltos útra tértünk, de aztán az 1887-ben állított Bati-kereszt mellett földútra fordultunk.

Ösvényünk egyre mélyebb löszfalak közé süllyedt, így értük el a Szarvas-szurdik szűk, kanyargós völgyét. Már korábban említettem, hogy a löszös dombok jellemzőek a Szekszárdi-dombságra. Ezek a keskeny és mély „szurdikok” úgy alakulnak ki, hogy az ösvényeken, utakon kipusztul a talajt megkötő növényzet és már semmi sem állíthatja meg az agyagos talaj gyors erózióját: a lefutó csapadék és a további használat egyre csak mélyíti az utat. Egy módon lehet csak megállítani ezt a folyamatot: fel kell hagyni az út használatával, hogy az ismét megtelepülő növényzet újra megköthesse a talajt. Sok helyen találkozni a régi út lassan újra beerdősülő árka mellett futó új földutakkal.

A Szavas-szurdik végén útelágazáshoz értünk: a jelzés balra indult tovább a keréknyomokon, jobbra a kínált rövidítést az Erdei Játszótér felé. Oda tartottunk mi is a jelzésen, de egy hatalmas vargabetűt leírva dombok gerincén. Először délnek fordultunk és végigballagtunk az Éles-hegyhát hosszú gerincén, aztán a jelzéssel találkozva nyugatnak fordult az utunk megművelt területek szélén. A jelzés aztán délnek ment tovább, mi pedig beálltunk egy nagyjából északi irányba, hogy aztán az Óriás-hegy teteje után hosszasan leereszkedjük a Sötét-völgybe, a Gyermektábor faházaihoz.

Itt találkoztunk ismét a rövidítő jelzéssel, aztán folytattuk az utat a Játszótér felé, amit néhány perc alatt el is értünk. Az esőház padjain hosszabb pihenőt is tartottunk, közben végigtekintettünk ezen az igencsak frekventált helyen. Családok, baráti társaságok piknikeztek a völgy hatalmas tisztásán, már lobogtak a tüzek és készült az ebéd, sokan fociztak, teniszeztek, vagy egyszerűen ültek és napoztak a meleg márciusi napsütésben.

Továbbindulva kereszteztük a tisztást és egy fahídon a völgy patakját, aztán a jelek egy oldalvölgybe vezettek. Itt rögtön, a tájékoztató tábláknál balra tértünk, a domboldalban vezető ösvényre, így haladtunk enyhén kanyarogva és hullámvasutazva végig az egész Sötét-völgyön és a Fazekas-völgyön, alig néhány tucat méternyire a tisztáson, a völgy alján futó egyenes földúttól.

Pár percre megálltunk a Haramia-forrás melletti erdei pihenő padjainál (itt is kiránduló családok készülődtek a szalonnasütéshez), aztán ittunk a forrás jéghideg vizéből és nekivágtunk a dombgerincre vezető hosszú kaptatónak. A túlsó oldalon leereszkedve értük el még a hegyoldalban a fehérre festett vadászházat, aztán néhány perc múlva lenn a völgyben a fenyők között álló elhagyottnak tűnő erdészházat.

Ismét kapaszkodó kezdődött itt, most egy irtásfolton keresztül a következő gerincre, aztán onnan ismét lefelé mentünk egy csak gyengén lejtő földúton a Grábóc feletti mezőkig. A keréknyomok a füves, legeltetésre használt domboldalak között kanyarogtak a völgy alján, és egy majorság után aztán elértük a falu szélső házait is.

Grábóc legfőbb látványossága a szépen helyreállított szerb ortodox templom és kolostor épületegyüttese, ami a falu délkeleti szélén fekszik, ott ahol a DDK elhagyja a települést. A múzeumként működő templomban időnként még tartanak istentiszteleteket, de általában zárva szokott lenni. Mi is zárva találtuk a kaput, de a kifüggesztett tábla alapján megkerestük a faluban Kuthy Eleket (Templom tér 120.), aki nagyon kedvesen kinyitotta a számunkra a kertkaput és megtekinthettük a vezetésével az épületeket.

Csodálatos és a maga nemében egyedülálló ez a szép templom és a kolostor, amit az 1580-ban Dalmáciából idetelepült szerzetesek építettek. A törökök később feldúlták, de ismét visszatelepültek a szerzetesek a Rákóczi-szabadságharc után. Az utolsó szerzetes 1977-ben halt meg, most nyáridőben apácák lakják az épületet. Pecsételni a templomban lehet, vagy a 1717-es számú TKM (Tájak, Korok, Múzeumok) bélyegzővel, vagy a kolostor kerek pecsétjével. Ez utóbbi felirata: „GÖRÖG-KELETI SZERB ORTHODOX KOLOSTOR * GRÁBÓC” középen a görögkeleti kettős kereszttel. Mi ezzel kértünk pecsételést.

Az épületegyüttest csodálatosan világította meg a késő délutáni, már alacsonyan járó Nap, mindenkinek csakis ajánlhatjuk az ebben az időben történő látogatást! Sajnos, tovább kellett indulnunk, ezért elköszöntünk a templom kedves gondnokától és nekiindultunk a Szálkáig vezető utolsó három-négy kilométer hosszú útnak.

Felkapaszkodtunk a két falu közötti lapos dombhátra, a földút megművelt területek között kanyargott a tetőn kelet felé. A túlsó oldalon meredek, kanyargós „szurdik” vezetett le a faluba, de még a dombtetőn álló kis vízmű épületétől szép kilátás nyílt a már árnyékos völgy alján fekvő falura.

A meredek betonúton leereszkedve Szálka egyik főutcájára, a Petőfi utcára jutottunk. Itt szeretném felhívni a figyelmet a környék falvainak furcsa házszámozására, ami kissé eltér az általunk már megszokottól (lásd Grábócon a Templom tér 120.). Szálkán például a Petőfi utca számozása jobb oldalon a központ felé haladva egyesével monoton emelkedik, a másik oldalon pedig csökken. Furcsa, de van benne ráció!

Végül megtaláltuk a szállásunkat a Petőfi utca 39-ben, Kinhirt Béláné vendégházában (Tel: 30-449-1048, ára 2000 Ft/koponya). A Szekszárdról velünk együtt indult két házaspár is nála kapott szállást – a mellettünk fekvő épületben. Szálka egy nagyon látogatott falu, a Szálkai-víztároló rengeteg horgászt vonz kora tavasztól késő őszig. A faluban nagyon sokan foglalkoznak fizető-vendéglátással, mégis alig találtam szállást a négynapos hosszú hétvégére való tekintettel!

Elfoglaltuk a szállásunkat, aztán rövid felderítésre indultunk a faluban, sajnos közben szinte teljesen besötétedett. Szállásadónk információja szerint a Horog-csárda – a DDK hivatalos pecsételőhelye – felújítás alatt áll, a mellette lévő bolt már be van zárva, pedig a pecsétet oda adták át.

Szálka térképe nagyon egyszerű, a két főutca nagy „V” alakban fut végig a falun, a bal oldali szára a Petőfi utca (ezen éri el a DDK a falu központját), alul a keresztezésben áll a Horog-csárda, a jobboldali szárat alkotó Kossuth utca közepén pedig a Hirschen Panzió található. Végül itt kaptunk pecsétet a füzeteinkbe és a túrajelentésre a panzió bélyegzőjével. Megittuk még a panzió vendéglőjében a szokásos „álomcseppjeinket” – egy korsó sör és egy nagy pohár kóla formájában – aztán visszaballagtunk a szállásunkra, és álomra hajtottuk a fejünket.