Ismét csodaszép reggelre virradtunk, a nap már kora reggel hétágra sütött, mi pedig gyorsan összekészülődtünk az aznapi túrára. Szokás szerint reggel nyolc óra felé már készen is álltunk, a szállásadónk is pontosan érkezett, gyorsan lerendeztük az anyagiakat és már indultunk is. Kiléptünk a kapun és elindultunk lefelé a falu központja felé a hosszú, egyenes Petőfi utcán. Hamarosan elértük a falu főterét, itt áll a község jelképe, az életnagyságú bronz szarvas szobor egy kis parkban, az útkereszteződés mellett. 1891-ben a falu határában lőtték azt a szarvasbikát, amely 14,5 kg-os agancsával sokáig világrekorder volt.

Most, a világosban alaposan megnézhettük a Horog Csárdát, úgy láttuk, szépen haladnak a felújítási munkák. A vele egy épületben lévő kis bolt már kinyitott, de vásárolni semmit sem akartunk, pecsétünk is volt már, így aztán készítettem néhány fotót és elindultunk az országúton a víztározó felé.

Nagy tülköléssel elhúzott mellettünk a szállásadónk autója, azt a két kéktúrázó házaspárt vitte Bátaapátiba, akik velünk együtt indultak tegnap Szekszárdról Szálkára. Ők ezt a szakasz visszafelé teljesítik majd, és este újra itt alszanak a faluban. Számolgattuk, hol futunk majd össze velük, végre arra jutottunk, hogy valahol Kismórágy és Mórágy között fogunk valószínűleg találkozni.

A hosszú tó északkeleti vége közvetlenül a falu határában van, néhány perc sétával elérhető a házak közül. Még korán volt (legalább is a mi számunkra), mégis több tucatnyi horgász áztatta már a damilját a tó vizében. A békés csendet csak időnként zavarta meg egy-egy autó zaja, ami a tó túlsó oldalán futó országúton húzott el.

A jelzés sokáig a tóparton haladt ösvényeken és földutakon, majd felkapaszkodtunk a tó fölé, a domboldalba. Egy ideig tartottuk a 10-15 méteres magasságot a víztükör felett, aztán újra visszaereszkedtünk egy ösvényen a partra. Egy kis öblöt megkerülve szaladtunk ismét neki a domboldalnak és néhány emelettel feljebb ráálltunk egy kényelmesen kanyargó, enyhén hullámvasutazó földútra.

Innen tértünk rá egy balra, felfelé a domboldalban továbbinduló ösvényre. Először a bozótos, ligetes domboldalban kapaszkodtunk egyre feljebb, aztán elértük az erdő határát. Előttünk nem sokkal favágók dolgoztak itt az erdőben, alaposan megritkították a fákat, csak a szebbeket hagyták meg, a kisebbeket kivágták. A legallyazott törzseket már elvitték, de az otthagyott ágak szerte-széjjel dobálva bizony megnehezítették az utunkat. Pláne úgy, hogy még a fák között kanyargó ösvény is szinte eltűnt az erősen feldúlt domboldalban.

Fától fáig követtük hát az egyre meredekebb hegyoldalban a jelzéseket, aztán egy kimerítő kapaszkodás végén értük el a gerincet. Kivágott fatönkökön hosszabban is megpihentünk, és élveztük az innen nyíló kilátást. A még lombtalan fák között kitűnő kilátás nyílt a tóra és a környező vidékre.

Innen már keréknyomokon haladtunk tovább, nagyjából a gerincet követve és elhagytuk az erdőben dolgozó favágókat is. Az erdőszélen aztán már földútra tértünk, és már gyakorlatilag szintben, vagy enyhén emelkedve haladtunk a Radnai magaslat felé. Aztán kiérve az erdőből szántók és szőlők közé jutottunk, és egy hirtelen fordulóval felvettük a további, nagyjából déli irányt.

Először szintben haladva, aztán a földúton egyre meredekebben ereszkedve értük el a Lajvér-patak széles völgyét. A völgyben fekvő majorhoz közeledve panaszos bégetés ütötte meg a fülünket, aztán megláttuk ennek az okát is. Birkanyírás volt a farmon, egy serényen dolgozó munkabrigád szinte „futószalagon” végezte a dolgát, alig néhány tucatnyi mozdulattal gyakorlatilag megkopasztva egy-egy állatot. Néhány percig bámultuk a mutatványt, néhány felvételt is készítettem, aztán még az egyik tulajjal hosszabban el is beszélgettem. 1200 birkát nyírtak meg ez alkalommal a munkások!

A penetráns szagot árasztó juhaklok után már gyorsan elértük a völgyben kanyargó országutat, aztán ezen haladtunk egy rövidebb darabot, Kismórágy határáig. A faluszélen jobbra tértünk, kereszteztük a Lajvér-patakot és a vasúti síneket a mórágyi vasútállomás mellett, aztán újra a dombok felé indultunk. Földutunk egy völgybe kanyarodott be, itt egyre kapaszkodva értük el a lapos dombtetőt. Az utat ezernyi birka járhatta naponta, a földút patás lábnyomoktól volt keményre taposva.

Még a tető előtt otthagytuk a földutat, a mélyútról jobbra kitérve szántók szélén kapaszkodtunk tovább, egyre feljebb jutva pedig mind szebb kilátás nyílt a magunk mögött hagyott völgyre. Egy keskenyebb erdősáv után aztán tényleg felértünk a dombtetőre, újabb szántók közé. Egy útelágazásban kicsit balra fordulva ismét visszatértünk a mélyútra, ezen a kavicsos makadámúton kezdtük meg az ereszkedést Mórágyra.

A falu határában találkoztunk a velünk szemben jövő túrázókkal, számításaim szerint pont a mai táv felénél. Röviden elmondtuk az élményeinket, ki mire számíthat az útja második felében, aztán indultunk tovább. Borospincék oldalában ereszkedve értük el a falu völgyben kanyargó főutcáját, aztán ezen haladva a Helytörténeti Gyűjtemény épületét.

A kiállítás egy volt hengermalom szépen helyreállított épületében található, sajnos mi nem tudtuk megnézni, mert az ünnepi nyitva tartás miatt most éppen be volt zárva. Zárva volt a malommal szemben az út túlsó felén álló kis vegyesbolt is, de szerencsére a mellette álló Hegyalja Büfét nyitva találtuk. Végül itt kaptunk céges pecsétet az igazolófüzetekbe és a túrajelentésre. A meleg napsütésben kényelmesen leültünk a kinti kerti asztalokhoz és megebédeltünk.

Csak hosszabb pihenő után indultunk tovább. A Lajvér-patak mellett kezdtük meg a kapaszkodásunkat még a faluban, de aztán a patak egy másik völgybe tért a jelzéssel együtt, mi azonban mentünk továbbra is nagyjából dél felé. Elhaladunk a volt kőfejtő védett geológiai feltárása és a Gránit turistaház tisztáson álló épületei mellett, aztán a völgy földútjáról balra, egy, a dombokra kapaszkodó keréknyomra tereltek minket a jelek.

Szuszogva kapaszkodtunk egyre feljebb, végül egy fenyőerdő után elértük a gerincet és azonnal ereszkedni kezdtünk. Innen hirtelen jobbra, egy ösvényre fordultunk a jeleket követve és egy bekerített mező kerítése mellett hullámvasutazott tovább az utunk. A kerítéssaroknál aztán ismét földútra fordultunk és elég meredeken ereszkedtünk vissza egy másik völgybe.

Itt találkoztunk újra a jelzéssel, ami kényelmesen, végig a völgyben haladva érkezett el idáig. Most a jelzés folytatta az utat a széles, de később egyre jobban összeszűkülő völgyben futó makadámúton. Rövid pihenőt tartottunk egy útelágazásban, a gyéren csordogáló Henrik-forrásnál, aztán innen továbbindulva már hamarosan otthagytuk a völgytalp mellett kényelmesen kanyargó és emelkedő utat.

Meredeken emelkedő keréknyomokra tértünk, ami nagy kanyarokkal, szerpentinezve emelkedett a gerinc felé. Fenn a tetőn egy újabb köves útra akadtunk, ezen ereszkedve értük el kényelmes menettel Bátaapáti határát. Egy irtásfolt szélén álló farakáson még utoljára pihentünk egyet, aztán rövid séta végén elértük a falu határát.

A jelzés nem megy be a faluba, hanem a szélső házaknál balra fordulva egy másik földútra tér, mi azonban jelzéseket követve bementünk Bátaapátiba. Mivel még jó korán volt – fél négy felé értük el a falut – elhatároztuk, hogy elintézzük a pecsételést még mielőtt a szállásunkra mennénk. A kocsmahivatal pontosan a községházával szemben „terült el” a falu főutcájának túlsó oldalán, beültünk hát ejtőzni egyet. A szokásos italadagjainkkal együtt kértem a bélyegzést is – tapasztalatom az, hogy ha fogyasztunk valamit, akkor könnyebben adják a pecsétet is – sajnos itt nem jártam szerencsével. Átküldtek pecsétért a kocsma melletti vegyesboltba. Át is mentem még azon melegébe, a boltos pedig tényleg nagyon kedvesen nyomott stemplit mindenhová: igazolófüzetekbe, túrajelentésre is.

Az ivóba visszamenve tűnt csak fel az önkormányzat falára felszerelt világító kijelző, amin állandóan pörögtek a falu meteorológia viszonyai: hőmérséklet, szélsebesség, szélirány. Úgy ültem le, hogy az ajtó üvegén keresztül végignézzek egy teljes ciklust, és tényleg megérte, mert egyszer csak a következő felirat tűnt fel: a gamma sugárzás átlagértéke: 118 nSv/h. Hát persze! Most már kapcsoltam, honnan ismerős annyira a falu neve! Itt épült fel néhány évvel ezelőtt a Paksi Atomerőmű Rt. kis- és közepes radioaktív szennyezettségű hulladéktárolója! A kocsmából kilépve aztán tájékozódtunk is a helybeliektől, hogyan lehet az illető létesítményt meglátogatni.

Elmentünk a szállásunkra (Sári Józsefnél szálltunk meg, 2500 Ft/fő alapon, cím: Dózsa György út 13, tel.: 30 449-1048). Lett volna olcsóbb szállás is (Gergelyné, Hűvösvölgy Vendégház, 1200 Ft/fő, tel.: 30 630-7458), de sajnos erre a hétvégére már minden hely foglalt volt nála. A hölgy meg tud szervezni borkóstolókat is a helyi pincészetnél, amennyiben ez valakit érdekel!

Gyorsan lepakoltunk, aztán a sötétedésig hátralévő időt kihasználandó sétára indultunk a faluban. Első utunk persze a radioaktív hulladéktárolóhoz vezetett, a létesítmény a Nagy-Mórágy-völgy elején fekszik, Bátaapátiból a jelzésen haladva lehet megközelíteni.

A focipálya sarkánál a völgybe befordulva egyből feltűntek a hatalmas földmunka nyomai, a munkagépek pedig messze a már bekerített területen túl is dolgoztak a völgy alján. Talán a következő ütem építkezését készítik már elő? A kerítéshez elsétálva aztán már jól láthatóak voltak a segédépületek és a völgy oldalába vágott két hatalmas alagútbejárat is. Mélyen a hegy gyomrában elhelyezett tárolókban gyűjtik a szennyezett anyagokat.

Nagyobb kiránduló társaság verődött össze a kerítés mellett, fényképeztünk, nézelődtünk, egyszer csak elindult felénk a portaszolgálat egyik tagja. Azt hittük, el fognak küldeni bennünket, de csak prospektusokat osztogatni jött és felhívta a figyelmünket, hogy csütörtökönként van látogatási nap!

Visszafelé ballagva aztán visszagondoltam vendéglátónk szavaira, amit arra a kérdésemre adott, mit szól a falu a tárolóhoz: „Így legalább nemzedékekre megvan a falu költségvetésében a fedezet a fejlesztésekre”. Aztán még megnéztük a naplemente előtt a volt Apponyi kúriát és az Apponyi borospince épületét is.