Ragyogó napsütésre ébredtünk túránk harmadik napján is. Szépen, kényelmesen megreggeliztünk, elkészülődtünk, hiszen nem volt különösebb okunk a sietségre. Ezen a napon fogjuk megtenni a legkisebb távolságot – alig 17 kilométert – ráadásul különösebb szintemelkedés sem vár már ránk. A korábban elkészített szintmetszet szerint Bátaapáti után felkapaszkodunk majd a dombgerincre, itt haladunk több mint tíz kilométert és csak Mecseknádasd előtt fogunk innen leereszkedni.

Ma is nyolc órára készültünk el, és kényelmes tempóban elindultunk. Végigsétáltunk a falun és az utolsó házaknál rátértünk újra a Dél-Dunántúli Kéktúra útjára. Egy rövidebb szakaszt a Hosszú-völgy széles földútján tettünk meg, innen tértünk le jobbra a dombokra felkapaszkodó keskenyebb, de jól járható másik földútra.

Még a falu határában távoli alakokat pillantottunk meg a Hosszú-völgy útján, sejtettük, hogy a most is a Szálkáról érkezett túrázók járhatnak előttünk, de aztán gyorsan eltűntek a szemünk elől. Megkezdtük a hosszú kapaszkodást a domboldalban a löszös, néha elég mélyre bevágódott mélyúton. Jó negyedóra múlva értük el a dombtetőt, ahol a mélyút bevágása is megszűnt, hirtelen kinyílt előttünk a panoráma.

Egy kicsit megálltunk itt pihenni, én körbe is pillantottam, de sem a Mecsek tömegét nem lehetett még látni innen, sem Bátaapátit, ami megbújt a még árnyékos völgy alján. Néhány perc múlva továbbindulva eddigi utunk legkellemesebb szakasza vette kezdetét: a jól járható földút kényelmes hullámvasutazással, kanyarogva haladt a dombtetőkön, kisebb völgyeken keresztül.

Vegyesen haladtunk erdőben, mezőkön, illetve megművelt területek szélén, feltűnő volt az a rengeteg magasles, amivel az utunk során találkoztunk. Elértük a Turista-forráshoz vezető ösvény jól jelzett elágazását, de mivel volt elegendő vizünk, megállás nélkül mentünk tovább. Hamarosan megérkeztünk a Tolna- és Baranya-megye határán álló, az utunkat elzáró termetes fémsorompóhoz. Mögötte a földút meglehetősen sárosan, munkagépek által feltúrtan folytatódott, szerencsére ez a szakasz eléggé rövid volt.

Első hosszabb pihenőnket a Harsányi-keresztnél töltöttük el. A talapzaton lévő tábla szerint a keresztet vitéz Harsányi János és neje, Schmidt Gertrúd állítatta 1932-ben. Az alatta lévő másik táblát az ófalui Till család helyezte el Joseph Schmidt (Schmidt József?) emlékezetére, aki Véménden született és Amerikában, Middletown-ban halt meg 1984-ben. Utólag próbáltam valami anyagot gyűjteni a táblákon említettekről, sajnos nem jártam sikerrel!

Itt, a keresztnél értünk ki arra a keskeny aszfaltútra, ami dombok között kanyarogva vezetett tovább a Héthárs pihenő felé. Elindultunk hát a kanyargós aszfaltcsíkon és jó negyedóra alatt értünk el rajta a Héthárs pihenőig. Egy darabig a jelzés is velünk tartott, de aztán néhány száz lépés után letért jobbra, egy ösvényre. Még a hársfák csoportja előtt vagy ötven méterre az aszfaltút jobbra fordult, a pihenőt már újra egy földúton értük el. Itt is tartottunk egy rövidebb szünetet, nem kellett sietnünk, bőven volt még időnk a Mecseknádasdról induló busz eléréséhez.

Gábor ötlete volt, hogy keressük fel a pihenőtől alig tíz perc járásra lévő Tőkés-kutat, nem is kérettem magam sokáig, összeszedelődzködtünk és elindultunk a hársaktól a völgy felé a jelzés erdei keréknyomain. Az út végig kitűnően volt jelezve, és körülbelül nyolc perces sétával elértük a szépen foglalt Tőkés-kutat. Gábor ivott a vizéből – kristálytiszta és jéghideg volt – később sokáig melengette a kezét, mert szinte lefagyott a víztől! Aztán visszakapaszkodtunk az enyhe emelkedőn és folytattuk az utunkat.

Öt-hat perces menettel értük el a korábbi Nyolchárs pihenőt, már a kéktúrás könyvünk is említi, hogy még évekkel ezelőtt kivágták a fákat, most már csak a helyükön növő sűrű bozótost lehet látni az erdei utak találkozásánál. Itt meg sem álltunk, folyamatosan mentünk tovább a Hesz-kereszt felé.

A kereszt előtti útkereszteződében ismét feltűnt a Harsányi-keresztnél már látott jelzés, a és együtt érte el a Hesz-kereszt melletti erdei pihenőt, földutak csomópontját. Leültünk a padokra pihenni, én odaléptem a kereszthez, hogy elolvassam a feliratát. Sajnos a vésett betűk már meglehetősen lekoptak, nem is lehetett a szöveget végigolvasni. A név egy része azért olvasható volt, egyértelműen „Hesz” volt a kéktúra atlaszban és leírásban található „Hessz” helyett!

A Hesz-keresztnél a földút egy nagy irtásfolt szélére ért ki, itt kellett folyatnunk az utunkat. A és jelzés más-más földúton indult el egy bekerített ék alakú irtásfolt két oldalán. A jelzések itt nem voltak egyértelműek, de a jelzések a bekerített terület jobb oldalán futó földúton mennek tovább!

Egy nagyon kellemes erdei séta következett ezután a kanyargós, de gyakorlatilag szintben haladó földúton, miután az irtásfolt végére értünk. Az erdőben dolgoztak a favágók, munkájukat hatalmas, az út szélén felhalmozott farakások jelezték, de tarvágást sehol sem láttunk, inkább csak ritkították, szellősebbé tették az erdőt.

Egy kis magaslatra felkapaszkodva éles jobbforduló következett egy középfeszültségű távvezeték nyomvonalára. Itt egy keresztet kellett volna találnunk, de úgy látszik elbontották az újonnan létesített vezeték miatt, amit még a kétéves kéktúra térképünk sem jelzett! Földutunk ezután a nyiladékban futó vezetéket követte egészen Apátvarasd-telepig.

A kéktúra földútja végigkanyargott a gondozott kertek és házak között, végül egy útkanyarban, két derékszögben összefutó kerítés és kertkapuk közötti sarokban pillantottuk meg a Dél-Dunántúli Kéktúra sötétkék pecsétdobozkáját a kapufélfára felszerelve. A dobozban beragasztható „nyalókákat” kellett volna találnunk, de sajnos a doboz üres volt! Végső megoldásként lefényképeztük egymást a kapu előtt, aztán leültünk a fűbe néhány percre pihenni.

Amikor továbbindultunk, egy darabig a telep köves bekötőútján haladtunk, aztán egy sorompónál és őrbódénál elértük ugyanazt a keskeny, de jó minőségű aszfaltutat, amin már mentünk egy darabon a Harsányi-kereszt és a Héthárs pihenő között is. A Dél-Dunántúli Kéktúra ezen az úton éri el a 6-os főközlekedési utat, hogy azt keresztezve belépjen a Mecsekbe, de mi már nem folytattuk arra az utunkat.

Az aszfaltút egy enyhe balkanyarjában letértünk róla jobb felé, és az erdőszélen feltűnő jelzéseket követve egy csodaszép szurdokon keresztül leereszkedtünk Mecseknádasra. A 6-os út melletti buszmegállóban még egy pár percre összefutottunk az előttünk túrázó egyik házaspárral, ők Budapest felé várták az autóbuszt, de mi nem szálltunk fel erre!

Tettünk még ugyanis egy rövid kitérőt Zengővárkonyba, Rockenbauer Pál sírjához. A mi buszunk 14:26-kor érkezett és alig negyed óra múlva már le is szálltunk róla a Zengővárkonyi elágazás nevű buszmegállóban. Végigtalpaltunk a falu főutcáján és nagyjából a központban fordultunk balra a és jelzések keskeny aszfaltútjára.

Rövid sétával értük el a falu domboldalban fekvő temetőjét, de Rockenbauer Pál sírja nem ott van, hanem az út jobb oldalán egy kis ligetben. A letérést és az ösvényt tábla jelezte. Az ösvényen aztán már gyorsan elérhető a vörös márvány sírkő.

A nyers kövön csak az ívesen faragott név és a helye van megmunkálva, maga a márványtömb meg van hagyva természetes, kifejtett állapotában, ahogy a bányából kikerült. Előtte a fűben csokrok és koszorúk hosszú sora. Mi nem hoztunk magunkkal semmit sem, csak némán megálltunk egy percre a sír előtt. Ezután leültünk egy kis időre a fűbe és elmerengtünk ennek a rendkívüli embernek az egyáltalán nem hétköznapi életútján és életművén.

Végül csak rászántuk magunkat az indulásra, és a jelzésen leereszkedtünk Pécsváradra, ahol megvártuk a Budapestre induló távolsági autóbuszunkat. Csak késő este értünk haza, de nem bántuk a késői érkezést.