Vasárnap reggel elég korán ébredtünk, így aztán reggel nyolc óra felé a reggeli és a készülődés után el is indultunk. A Keresztény Otthon kulcsait leadtuk a pecsételőhelyként is szolgáló kocsmában (a két épület egymás mellett áll), aztán elindultunk a jelzéseket követve kifelé a faluból.

Átvágtunk Cserhátsurányon, tőlünk balra feltűnt a dombon a Jánossy-kastély, majd észak felé fordulva elhaladtunk egy renoválás alatt álló templom mellett, végül a Gyógypedagógiai Intézet parkja mellett hagytuk el a falut. Nem sokkal később széles szekérutunk egy keresztnél elágazáshoz ért: mi azt az észak felé induló utat követtük, amelyik megcélozta az előttünk álló erdő déli sarkát. Kis kanyargás után elértük az erdősarkot, innen az út az erdő jobb oldalán haladt tovább folyamatosan, de nem meredeken emelkedve.

Tőlünk jobbra lévő hatalmas tábla kalászos és az erdő között haladt földutunk és minél feljebb értünk a domboldalban, annál szebb kilátás nyílt Cserhátsurányra. Lassan előbukkantak a dombok mögül a Szanda-hegy ikercsúcsai is, ezzel a látvánnyal értünk be az előttünk keresztben húzódó dombgerinc erdejébe. Utunk monoton emelkedése megenyhült, lassú hullámvasutazással emelkedtünk tovább, végül elértük a gerincen futó szekérutat.

Balról a jelzés szekérútja érkezett Nógrádmarcal felől (nagyon jól volt jelölve, úgy ahogy a is ezen a szakaszon), a gerincút balra kissé megtörve eddigi irányától északkelet felé folytatódott. Rövid pihenőt tartottunk itt az útelágazásban, majd továbbindultunk a gerincúton. Az út a kezdeti északkeleti irányából később keletire fordult, kis szünet után feltűntek az első jelzések is. Az út mindvégig jól járható szekérút volt, a jelzések elég sűrűn fel voltak festve, bár eltévedni nehéz lett volna róla.

Nagyjából félórás kényelmes gyaloglás után jobb oldalon sziklás, köves csúcs tűnt fel: a Hegyes 399 méter magas csúcsa. A szekérút nem mászta meg, közvetlenül a tövében haladt el. Egy útkereszteződés után (a egyenesen haladt tovább) hamarosan kiértünk az erdőből és a bokros, ligetes erdőszélen ballagtunk tovább.

Nemsokára az út egy jobbkanyarral visszatért az erdőbe és hirtelen lejteni kezdett. A szekérút sűrű akácoson vezetett keresztül, folyamatosan ereszkedve. Később az út ereszkedése enyhült, és az erdőből kibukkanva egy mezőre értünk. Utunk „T” alakban belefutott egy keresztező szekérútba, bár jelzések sehol sem voltak, a térkép alapján balra folytattuk rajta az utunkat. Kb. száz méter után találkoztunk az első jelzéssel, utána nagyon sokáig (majdnem Nógrádsipekig) egyet sem láttunk.

Néhány kanyar után utunk egy széles mezőre futott ki, előttünk hatalmas tábla kalászos, az út a jobb szélén vezetett végig lassan emelkedve. Hamarosan kis gerincre érkeztünk fel, az út átbukott rajta és meredeken levitt minket a következő völgybe. Jobb oldalon elhagytunk egy vizenyős rétecskét és egy egyenesbe kiérve megpillantottuk magunk előtt Nógrádsipeket.

Utunk egy majorság épületei között vágott keresztül, aztán elértük a falu első házait. A földútból először keskeny, poros aszfaltút lett, az elhaladó autók, munkagépek hatalmas porfelhőt kavartak maguk után. Továbbhaladva az útburkolat letisztult és a falu közepén „Y” alakú kereszteződéshez érkeztünk. Jobb felé indultunk tovább a térkép alapján ( jelzés továbbra sem volt felfestve), így ért az utunk egy kicsi, az úttól balra lévő parkhoz. Innen már látni lehetett a Kemény Huszár kocsmát, a nógrádsipeki pecsételőhelyet.

Itt nagyobb pihenőt tartottunk, leültünk az épülettől jobbra álló fák alatti farönk asztaloknál. Hosszúra nyúlt ebédszünet után indultunk csak tovább. A templom utáni elágazásnál jobb felé nekiindultunk egy kis dombnak - térkép szerint, mert jelzések itt sem voltak - aztán végigbandukoltunk a falu egyenes főutcáján.

A falu végén az aszfaltozás megszűnt, földúton bandukoltunk tovább. Az előző hét nagyobb esőzései itt is éreztették a hatásukat, az út elég sáros volt. A kéktúrás könyvünk szerint a földút hosszú egyenesének a végén kellett letérnünk innen bal felé, átkelve a völgy kis patakja felett. A gerendákból összerótt hidat könnyen megtaláltuk, átkelve rajta a patak bal partján folytattuk tovább az utunkat. Pár száz méter után újabb átkelő útja torkollott a mi keréknyomunkba, innen kellett elindulnunk felfelé a domboldalon az eléggé benőtt földúton.

Utunk ezután több kilométeren keresztül a Malom-völgyben kanyargott hol a völgyalapon, hol a bal oldali domboldalban.A jelzések meglehetősen ritkásan voltak felfestve, de eltévedni itt is meglehetősen nehezen lehetett volna, hiszen csak a völgy alján húzódó utat kellett követnünk.

Az erdős részeken az út meglehetősen sáros volt, tisztásokon pedig, ahol a nap jól érhette, száraz és könnyen járható. Az igazi nehézségek ott kezdődtek, ahol az út a völgytalpat követve emelkedni kezdett a Keresztes-hegy és a Dobogó-tető felé. Itt az út nehezen volt járható a sűrű aljnövényzet, a kidőlt fák és az összehajló faágak miatt. Szerencsére ez a szakasz nem volt túlságosan hosszú - körülbelül fél óra alatt a végére értünk.

Minél magasabbra kapaszkodtunk, az erdő annál jobban kitisztult, kb. 350 méter felett szép, tiszta aljú erdőbe értünk. Kényelmesen kapaszkodva értük el a Dobogó-tető nyergét, ahonnan szintben folytattuk az utunkat a gerincen.

Később letértünk a gerincútról egy ösvényre, az lejteni kezdett és gyors ereszkedéssel értük el a Gyertyános oldalát. Itt érdemes kimenni jobbra a ritkás erdőben a domb szélére, ahol meredeken leszakad északkelet felé. Csodálatos panoráma nyílik innen a fák között a hollókői várra.

Visszatértünk az ösvényre, az egy kis horhosban újabb szinttel lejjebb ereszkedett és lassan kiértünk az erdőből is. Hatalmas farakások és tarvágás látványa fogadott bennünket a Bükk-völgyben. Tűző napsütésben másztuk meg innen a völgy fölé emelkedő névtelen dombgerincet, szerencsére a tetején újra beértünk az erdőbe és innen már kitűnően jelzett turistaúton ereszkedtünk le a következő völgybe, majd másztunk fel a hollókõi várhegy nyugati oldalában.

Ahogy az út megkerülte a hegyet, elértük Hollókő ófalujának szélső házait is. Már nem volt sok időnk a Felsőtoldra induló buszunk indulásáig, így gyorsan átvágtunk az ófalun a buszvégállomásra, de másnap, hétfőn visszatértünk Hollókőre és egy teljes napot eltöltöttünk itt kószálva az ófaluban, bejárva a környéket és felkapaszkodva a várba is.