Hosszabb szünet után csak november elején indultunk el újra kéktúrázni, kihasználva az iskolai őszi szünetet és a szokatlanul enyhe november elejei időjárást. Meglehetősen nagy gondot okozott az, hogyan folytassuk az utunkat, mivel Nagybárkányba - ahol befejeztük az utolsó kéktúra szakaszt - reggel nem megy olyan autóbusz, amit Budapestről hajnali indulással elérhetnénk. Így ennek a szakasznak a bejárásához egy elég szokatlan technikát választottunk.

A reggel fél hetes busszal indultunk szerdán Budapestről, nyolc órakor már Mátraverebélyen voltunk, miután lekászálódtunk a távolsági buszról. Rövid összecihelődés után nekivágtunk utunk első szakaszának Nagybárkány felé. Néhány métert még visszafelé mentünk a 21-es főúton, majd az útkereszteződésben jobbra fordulva elindultunk a Cserhát felé.

Utunk a falu romatelepén vezetett keresztül, itt aztán romos putriktól „palotákig” mindenféle házat látni lehetett. A telepen átvezető főút keresztezése után keskenyebb útra tértünk, egyre magasabbra kapaszkodva a házak között. Miután az utolsókat is elhagytuk, rövid kapaszkodás után felértünk a Nagy-aszó gerincére. Földutunkról visszatekintve jól látszott a falu megosztottsága: a főúttól mifelénk eső oldalon a romatelep és a túloldalon, a Mátra irányában a falu nagyobbik része, mögötte a Kőerdő-tető és amögött pedig feltűnt az Ágasvár csonka kúpja is.

Továbbindulva földutunk nagy ívben jobbra fordulva egy erdőszélre ért (az erdő tőlünk balra), itt indult az útról bal felé letérve egy ösvény felfelé a hegyoldalban a Csapás-tető felé. jelzéseknek se híre, se hamva nem volt, de kénytelenek voltunk a földútról letérve erre indulni, mert eddigi utunk az erdőszélen egyre inkább keletnek fordult.

Mint később kiderült, jól döntöttünk, néhány száz lépés után feltűntek az első jelzések a gyalogút oldalán. Ösvényünk egyenletesen emelkedve vezetett felfelé a hegyoldalban, fenn a gerincen beletorkollva az ott futó gerincútba.

Ezen balra indultunk el, aztán nem sokkal később egy útelágazásban jobbra tértünk, itt és innen tovább a jelzések már megbízhatóan vezettek minket. Jól kijárt földutunk a Csapás-tető északnyugat felé hosszan elnyúló gerincén vezetett tovább, és körülbelül egy kilométer után erdei „útkereszteződéshez” értünk. Jobbra a vezetett a számunkra ismeretlen Szentkút felé, a balra tért a kereszteződésben, szemből pedig a jelzés érkezett. Mivel elég sokat kutyagoltunk már, úgy döntöttünk célszerű megpihenni. Mivel semmi olyan helyet nem találtunk, ami alkalmas lett volna a leülésre, úgy döntöttünk, a csupán pár száz lépés hosszú jelzésen leballagunk a gerincről a Szentkúthoz, hátha ott le tudunk ülni valahol.

Mindezt azért mesélem el ilyen részletesen, hogy elhidd kedves Olvasó, puszta véletlen volt, hogy lementünk a hegygerincről az általunk egyáltalán nem ismert Szentkúthoz. Hát, érdemes volt letérni. Soha nem hittük volna, hogy az erdő közepén ilyen csodálatos templomot fogunk találni. A templom, a templomhoz kapcsolódó épületegyüttes és a szabadtéri istentiszteletek helyszíne a hegyoldalban kialakított oltárral szerves egészet képez, amit érdemes körbesétálni. Mi felkerestük a Meszes-tető oldalába vájt remetebarlangokat is (jól kiépített ösvény vezetett hozzájuk). A barlangok előtti teraszról pedig szép a kilátás a Szentkút völgyére és a közeli Mátrára.

Körülbelül egy órás kitérő után tértünk vissza a jelzésre, és folytattuk tovább az utunkat. A kereszteződés után a másik oldalon leereszkedve a gerincről a Szálláska-völgy lapos teknőjébe jutottunk, a kicsit sáros, de jól járható földutunk a völgy alján kanyargott. Eseménytelen út után hamarosan megérkeztünk Sámsonházára. Kiérve a főútra jobbra fordultunk és a jelzéseket követve végigkutyagoltunk a településen. A falu után egyből feltűnt az út jobb oldalán a Várhegy tövében a védett geológiai értékként nyilvántartott kőfejtő több emelet magas rétegvonalas homlokfala. Elolvastuk a tájékoztató táblákat, néhány perc pihenőt tartottunk, aztán nekiveselkedtünk a Nagybárkányig tartó utunk utolsó szakaszának.

Felkapaszkodtunk a két falu között húzódó dombhátra, ennek tetejéről visszatekintve szemünkbe ötlöttek a Várhegyen Fejérkő várának csekély romjai, innen utunk újra lefelé vezetett és hamarosan megpillantottuk Nagybárkány házait. Leereszkedtünk a faluba, pecsételtünk, aztán a faluközpontban megvártuk a déli buszt.

Az autóbusz körbejárta a környékbeli falukat, aztán megérkezett a tari végállomására. Innen indult tíz perccel később a másik busz Mátraverebélyre. Így tehát háromnegyed egykor ismét ott álltunk a mátraverebélyi buszmegállóban, talán már nem olyan tettre készen, mint reggel, de azzal a szándékkal, hogy a szürkületig megérkezzünk az Ágasvár turistaházba.

Újra nekiindultunk tehát, most a buszmegálló melletti útkereszteződésben balra fordultunk a Mátra felé és elindultunk a falun keresztül. Útközben pecsételtünk a Vasút utca 107. alatti kocsmában, majd folytattuk az utunkat. Ellenőriztük a pecsétet a vasútállomáson is: a fémbélyegző - melynek doboza az állomás melletti vasúti átjáróban álló öreg fán található - megvolt és egészen jó lenyomatot adott.

Továbbindultunk, a jelzések azon a földúton vezettek tovább, melynek az átjárójában volt a pecsét is. Egy rövid erdős szakasz után kiértünk egy mezőre, itt a sínekkel párhuzamosan haladtunk tovább a domboldalban kanyargó szekérnyomon. A Macska-völgybe futó földutat elhagyva egy erdősáv túlsó oldalán ösvényünk rézsút átvágott délkelet felé a réten és beértünk egy fenyvesbe. Ösvényünk először meredeken, majd mindjobban kisimulva haladt felfelé a hegyoldalban. Később tölgyes és fiatal telepített fenyves határán haladtunk nagyjából szintben a Kőerdő-tető északi oldalában.

Ezután érkeztünk fel arra az oldalgerincre, ami után kezdődött a Kőerdő-tető nagy irtása. Erről még a kéktúrás könyv is megemlékezik, tényleg elég lelombozó látvány a letarolt hegyoldal. A térkép szerint nagyjából déli irányban kellett átvágnunk ezen először kissé ereszkedve, később emelkedve a hegyoldalban. A sarj tölgyesen nagyjából a nekünk megfelelő irányban csapás vezetett keresztül - másmerre nem is nagyon lehetett volna menni, mert a nagyjából két méteres fák rendkívül sűrűen nőttek - ezen leereszkedve egy mélyedésben utunk villában kettéágazott. Nagyjából mindkettő iránya megfelelőnek tűnt, mi a jobb oldalit választottuk. Hiba volt, mert az ösvény útja egyre jobban kelet felé tért és nekifutott a hegyoldalnak. Visszafordultunk és a bal oldali ágon mentünk tovább.

Egy kis gerinc megmászása után utunk kissé jobbra fordult és az erdőt elérve azonnal feltűntek a fákon a jelzések. Később széles erdőgazdasági földútra tértünk, ez vezetett minket egészen a Csalánosig. Az út egy szakaszon irtásos hegyoldalban kanyargott, balra letekintve jól látszott a völgyben futó aszfaltút.

Később egy kisebb irtáson átvágva érkeztünk az Ágasvár tövébe, innen egy meglehetősen meredek, de jól járható út vezetett fel a hegyre. Az erős kapaszkodó végén újra irtásra értünk ki, itt találkoztunk a jelzéssel, néhány perccel később pedig a jelzés futott bele az utunkba. A három jelzés közös útja hamarosan megérkezett arra a rétre, ahol a turistaház is áll. Éppen idejében, mert már alkonyodott.

Mire berendezkedtünk a szállásunkon, már be is sötétedett.