Egy napos pihenés után (akkor csak egy rövidebb Ágasvár th. - Falloskút - Mátraszentimre - Csörgő patak völgye - Ágasvár hegytető - Ágasvár th. túrát tettünk) pénteken reggel nyolc óra felé indultunk tovább verőfényes napsütésben az Ágasvár turistaháztól.

A kéktúra ösvénye az Ágasvár déli oldalában hullámvasutazott nagyjából szintet tartva, jobbra a völgybe letekintve sokáig nyomon lehetett követni a Csörgő-patak útját. Félórás kényelmes sétával értünk el a Mátra gerincére, ahol az Ágasvár gerincéle egyre lejjebb ereszkedve elérte a jelzés útját. Itt ágazott ki bal felé a jelzés ösvénye, ami visszavezetett a gerincen egészen az Ágasvár turistaházhoz.

Tőlünk balra sziklakúp meredezett a gerincen: a Szamár-kő. Felkapaszkodtunk a meredek ösvényen a jelzést követve a tetejére, a kilátás megkapó volt. Tőlünk északra Nagybátony völgyét kb. 100-200 méter vastag ködtakaró fedte, ebből emelkedett ki a Mátra tömege. Dél felé pillantva a hegyek között nyomokban sem volt köd, a Csörgő-patak völgye kristálytisztán rajzolódott ki. Délkelet felé már látszott a párás levegőben a Galyatető is.

Továbbindulás után lassan leereszkedtünk a gerincről, és nemsokára megérkeztünk Mátraszentistvánba. A falu központjában a Vidrócky csárda bejárata melletti pecsételő helyen elintéztük az adminisztrációt, majd azonnal indultunk tovább Mátraszentlászló felé. Az országút szerpentinkanyarját levágva a jelzés a falu utcáin haladt felfelé kapaszkodva, nemsokára meg is érkeztünk a másik faluba.

Itt sem időztünk sokáig, nekiveselkedtünk a Piszkés-tető felé vezető kaptatónak. Mátraszentlászlót elhagyva sípályákat kereszteztünk állandóan emelkedve, előttünk bal oldalon a hegytetőn kirajzolódtak a csillagvizsgáló épületei, kerítése. Egy, az ösvénytől jobbra nyíló tisztásról szép panoráma nyílt nyugat felé az általunk bejárt útra: az Ágasvárra és a Mátra nyugati felére, a távolban feltűnt a Tepke-gerinc is. Mivel elég sok út várt még ránk aznap, sajnos nem időzhettünk sokáig. Továbbindultunk és egy villanyvezeték nyomvonalát követve hamarosan elértük a csillagvizsgáló kerítését.

A kerítéstől jobbra, azzal párhuzamosan folytattuk utunkat állandóan emelkedve. A kerítés déli sarkában értünk fel a legmagasabbra, itt kereszteztük a főkapu előtt a csillagvizsgálóba vezető aszfaltutat, majd a zárt kapu előtt elhaladva a kerítés délkeleti oldalán haladtunk tovább. A fák között imitt-amott kikandikáltak a kupolás épületek, majd a kerítés elmaradt mögöttünk és kisebb kapaszkodó után megérkeztünk a Lengyeldi-galya tetejére.

Sajnos ettől kezdve utunk egyre rosszabb lett, ugyanis láthatólag nem sokkal túránk előtt csővezetéket fektettek a földbe utunk nyomvonalán. Sok helyen kerülgetni kellett a még nem teljesen betemetett földalatti aknákat, csővezeték szakaszokat. Kisebb kapaszkodó után értük el Galyatetőt. A kéktúra elkerüli a lakott területet, éppen csak érintve a szélső házakat, így érkeztünk meg a Galyatető melletti Péter hegyesére.

Megmásztuk az elhanyagolt kilátót és fentről is körbepillantottunk. Sajnos a magasra megnőtt fák teljesen elfogták a kilátást a Kékes felé, nyugaton a fák csúcsai felett éppen látható volt a Piszkés-tetői obszervatórium kupolája, észak felé pedig a teljes kilátást eltakarta a párás levegő és a terpeszkedő ködtenger. Kicsit csalódottan ereszkedtünk le a kilátóból.

A torony tövében kezdődő lépcsősoron gyorsan leszaladtunk a volt szanatórium épületéig (jelenleg négycsillagos szálloda). Mivel a szálló előtti kéktúrás pecsétet nem találtuk, bementünk a hotel halljába, ahol tényleg nagyon kedvesen odaadták a recepciós pultnál a kéktúrás pecsétet és még ők ajánlották fel, hogy foglaljunk helyet a kényelmes fotelekben és úgy intézzük el a pecsételést. Pedig nem volt éppen szalonképes állapotban a ruházatunk hátizsákosan, bakancsosan és a tíz kilométeres úttól porosan.

Itt is gyorsan végeztünk, aztán átsétáltunk a szállóval szemközti büfésorra (éppen odasütött a nap) és kényelmesen pihentünk itt egy sort a kitett székek és kerti asztalok mellett. Azonban már dél elmúlt és tudtuk, hogy hamar sötétedik, indulnunk kellett tovább! Hosszú út volt még előttünk Kékestetőig!

A Galyatető nyugati oldalában ereszkedve pillantottuk meg először a Kékest, a párás levegő kissé még meg is növelte a távolságát, hát elég messzinek tűnt. Újra belebotlottunk a csővezeték épülő nyomvonalába, kátyús, sáros, dózerolt úton haladtunk a hegyoldalban tovább. A Galya-csurgó foglalata előtt ágazott ki utunkból balra, a Kékes felé egy földút, a jelzések ezen vezettek tovább. Levágtuk az országút hajtűkanyarjait, aztán miután kereszteztük azt, utunk jól járható, enyhén lejtő, széles földútra váltott.

Gyorsabb tempóban haladhattunk, sűrű fenyvesek mellett értünk ki a Nyírjes-bérc kopasz homlokára. Újra a szemünkbe ötlött a Kékes, innen már jelentősen közelebbinek tűnt, mint a Galyatetőről. Ezen felbuzdulva a kopasz, tarra vágott hegyoldalban nekiindultunk a meredek lejtőnek, szerencsére földutunk továbbra is kitűnően járhatónak bizonyult. Egy sötét fenyvesen keresztül leereszkedve gyors trappal értük el a nyirjesi erdészházat. Gyorsan pecsételtünk (ez a túra a pecsételések túrája, hiszen a húsz kilométer alatt hétszer kellett elővennünk az igazoló füzetet) és továbbindultunk az erdészház bekötőútján.

Utunk egy olyan sűrű fenyves mellett kanyargott el, hogy éjszakai sötét uralkodott benne, aztán a szerpentin egyre feljebb vezetett a Csór-hegy oldalában. Később utunk még meredekebbre váltott, mikor letértünk a földútról és a jelzéseket követve egy ösvényen nekiindultunk a hegyoldalnak.

Újra kereszteztük a főutat és folytattuk a meredek kapaszkodást felfelé a Csór-hegy oldalában. Szerencsére utunk megkegyelmezett és egy hirtelen jobbkanyarral szintútra váltott a hegyoldalban. Egy nagy balos ívvel megkerültük a hegytetőt (a jelzésen megmászhattuk volna, de nem fűlött hozzá a fogunk) aztán egy útelágazásban ismét kereszteztük a főutat. Most az út bal oldalán haladtunk tovább, attól néhány lépés távolságban. Az erdei csend után kellemetlen volt a járművek dübörgése, sajnos újra meg kellett szoknunk, hogy visszacseppenünk a civilizáció áldásai közé. Rövid gyaloglással elértük az egykori Vörösmarty turistaház épületegyüttesét (jelenleg panzió). Itt is pecsételtünk - a bélyegző a panzió halljában található - aztán továbbindultunk. Ismét kereszteztük az országutat, ezután annak a jobb oldalán haladtunk tovább.

Mély horhosba ereszkedtünk le. Így vágtunk át a Nagy-Hidas-völgy szurdokán (az országút ezt egy hajtűkanyarral kerülte meg), aztán egy rövid kapaszkodó után megérkeztünk Mátraházára. Újabb gyors pecsételés: fél négykor érkeztünk, a buszállomás pénztára - ahol a kéktúrás pecsét található - már zárva volt, így a postán kértünk bélyegzést, aztán a novemberi alkonyban nekivágtunk az utolsó erőpróbának: a Kékestetőig vezető szinte nyílegyenes sípályának. A naplemente a pálya derekánál ért minket, de akkor már hívogatóan égtek a TV torony piros jelzőfényei a távolban. Aztán a sípálya világítása is bekapcsolódott, talán próbálták a rendszert az enyhe november elejei estében.

A hegytetőre már sötétben érkeztünk meg. Pecsételtünk a szanatórium főportáján, egy kiránduló segítségével készítettünk magunkról villanóval néhány felvételt a magassági pont festett kövénél ülve és megvártuk a szanatórium portája előtt a budapesti busz indulását.