Hosszabb pihenő után csak májusban folytattuk a kéktúrázást, ekkor stílust váltva sátorral folytattuk az utunkat. Az április második fele és a május eleje a sátor és a felszerelés tesztelésével telt el. Pilisi túrákkal igyekeztünk a kondíciónkat is javítani. Így érkeztünk el május közepére. Első kétnapos sátras túránknak május 14.-én, szombaton vágtunk neki.

A menetrend szerinti távolsági busszal kilenc óra felé érkeztünk fel a kékestetői volt szanatórium - jelenleg szálloda - parkolójában lévő buszfordulóhoz. Rajtunk kívül még több hátizsákos társaság is lecihelődött a buszról és megrohamozták a szálló kapujánál lévő portát a kéktúrás pecsétért. Mi nem siettünk - hiszen délután nem kellett semmilyen csatlakozást sem elérnünk - ezért kényelmesen megreggeliztünk a parkoló oldalán álló padok egyikén. Csak ezután mentünk el pecsételni, ekkorra már csak egy kisebb társaság (család) maradt előttünk, tőlük kértük el a pecséteket. A papírmunka elvégzése után mi is összekészülődtünk és nekivágtunk az útnak.

Megmásztuk a hegytetőt, immár nappali fényben is megcsodáltuk a magassági pontot, aztán elindultunk a jelzéseket követve. Elhaladtunk az északi sípálya eleje mellett - itt megnéztük az észak felé nyíló kilátást - aztán az ösvényt követve továbbmentünk a TV-adó kerítése mentén kelet felé. A kerítés sarkát elhagyva aztán az utunk erősen lejteni kezdett, bár a sziklás, köves talajon kanyargó ösvény jól járhatónak bizonyult.

Rövid ereszkedés után egy tisztásra értünk a gerincen: az Erzsébet-szikla előtti kis rétre. Innen is megcsodáltuk a panorámát, észak felé nyílik innen szép kilátás, és ha visszafordultunk, akkor a Kékes mögöttünk tornyosuló tömbjét láthattuk. Leültünk kissé távolabb a szintén itt pihenő csoporttól - ők voltak, akik előttünk pecsételtek a szálló portáján - aztán megvártuk, amíg elindulnak és kellő térköz alakul ki közöttünk.

Továbbindulva hamarosan elértük a Sas-kő tetején álló kilátópontot. Mivel nem kellett sietnünk - időnk volt rengeteg -, így minden szép kilátást nyújtó ponton el tudtunk időzni egy darabig. A kilátóponttól itt is észak felé nyílik kilátás, de továbbmenve nem sokkal ezután a gerinc déli oldalán leereszkedve egy sziklacsoporthoz már dél felé is - az Alföld irányában is - szép a kilátás. Éppen alattunk volt a Mátrai Erőmű (volt Gagarin Hőerőmű), tisztán látszott a hűtőtava és a távolabb húzódó óriási külszíni fejtés is.

A Sas-kő után a kéktúra útja leereszkedik a gerincről - annak az északi oldalában halad tovább, aztán kanyarogva észak felől megkerüli a Kis-Sas-kő csúcsát. Elválik utunk az eddig velünk együtt haladó jelzéstől és hamarosan kijutunk a Markazi-kapuhoz, ami végül is egy nyereg a Kis-Sas-kő és a Mrazica-tető között.

A kéktúra érinti az ide érkező földutat, de nem azon folytatja az útját, hanem kapaszkodni kezd az úttal párhuzamosan a Mrazica-tető oldalában. Szuszogtató emelkedő kezdődött itt, egyedül az vígasztalt bennünket, hogy egyre feljebb kapaszkodva egyre szebb lett a kilátás is. A csúcs előtt beértünk az erdőbe, aztán a hegy másik oldalán lefelé ereszkedve újra megpillantottuk az alattunk haladó földutat. Leereszkedtünk az ösvényen egészen a földútig, aztán újra kapaszkodni kezdtünk felfelé. Így hullámvasutazva értük el a Hármashatár erdészház melletti pecsételőhelyet.

Itt újra összefutottunk az előttünk haladó családdal, mikor mi megérkeztünk, éppen akkor pecsételtek. Miután továbbindultak, hosszabban megpihentünk és felmértük az előttünk álló utat. Nehéz szakasz volt a következő körülbelül három kilométer: Először meg kellett mászni a Nagy-Szár-hegyet (743 m), aztán egy nyeregbe leereszkedve újra hegymászás következett a Cserepes-tetőre végül az Oroszlánvár volt az utolsó a sorban a 604 méteres magasságával. Olyan a Mátra-gerincnek ez a része, mint egy hegyes fogú fűrészlap: állandóan fel-le. Átlagban egyre lejjebb ereszkedtünk, a hegyek magassága csökkent, mégis minden csúcsra kemény kapaszkodó vezetett fel.

Az Oroszlánvár tetején aztán hosszabban megpihentünk. A nyugati oldalon a csúcs alatt nyíló rét turista pihenőként funkcionált: itt, körülbelül feleúton találkoztunk a szembe jövő csoportokkal. Ők Sirokról indultak, általában kékesi céllal. Ebédeltünk, elheverésztünk egy darabig a fűben, aztán mi is továbbindultunk.

Az Oroszlánvár keleti oldala sem piskóta: a meredeken ereszkedő ösvényen eléggé oda kellett figyelni, hová tesszük a lábunkat. Én csak egyszer bámészkodtam el, de meg is lett az eredménye: fejre álltam, mint a jancsiszög. Hiába, meg kell még szokni a nagy hátizsák miatti magasra helyeződött súlypontot! A Domoszlói-kapunál (ez az Oroszlánvár és a Jagus közötti nyereg neve) kereszteztünk egy földutat, majd a Jagus oldalában folytattuk a felfelé kapaszkodást. Kerítésmászások kezdődtek - ez régi gerecsei emlékeket idézett fel bennünk - így folytattuk utunkat az egyre laposabbá váló csúcsok között a Mátra-gerincen.

A Szederjes-tető után a Jóidő-kútnál (a víz vígan csobogott elő a kifolyócsőből) földútra tértünk, így haladtunk egészen a Cseresznyés-tető előtti Remete-tisztásig. Itt már mi voltunk előnyben a velünk egy úton túrázó családhoz képest, alaposan kipihentük magunkat a napos tisztáson, mire utolértek bennünket.

A földútról letérve kapaszkodó kezdődött a Cseresznyés-tetőig, aztán tovább ereszkedve a gerincen a Gazos-követ gyorsan elértünk. Innen pillantottuk meg először Sirokot és a felette lévő dombon álló várat. Még elég távolinak látszott innen az uticélunk. Ekkor a mögöttünk haladók beleerősítettek és keményen kilépve megelőztek minket. Itt már „beszélő viszonyban” voltunk, azt mondták, sietnek a délután négyórás vonathoz a siroki állomásra. Jó utat kívántunk, aztán szépen lassan elhúztak tőlünk, ahogy mi a saját tempónkban folytattuk az utunkat. Fejben számolgattuk az esélyeiket: bizony eléggé ki kellett lépniük, hogy elérjék a vonatot!

Egyre lejjebb ereszkedve tisztásokat, irtásokat kereszteztünk, így érkeztünk meg a Sólyom-folyás völgyébe. Egy tisztásról hívogatott lefelé a jelzés, de leérve a patakhoz a jelzések eltűntek, bár az ösvény haladt tovább. Egy darabig követtük ezt az utat - jelzéseket nem láttunk - aztán tanácstalanul visszatértünk az utolsó jelzéshez. Újra leereszkedve a patakhoz a fák között tőlünk balra körülbelül húsz méter távolságban egy ösvényt vettünk észre. Átvágtunk a fák között és boldogan fedeztük fel a jeleket újra a fákon!

Innen már gyorsan elértük az országutat, majd itt balra fordulva a vasútállomást. Mivel az állomáson nem várakozott senki, úgy gondoljuk, az előttünk járó társaság elérhette a vonatot. Az állomáson elintéztük a pecsételést, aztán rövid pihenő után továbbindultunk. Az állomásépület mellett az országutat lezáró sorompó még igazi kézi tekerésű ősmaradvány, évek óta nem láttam már ilyet. Az állomásfőnök hölgy kezeli, precízen leengedve és felemelve azt, ha éppen vonat jön.

Habár mi a túraszakasz végére értünk, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk a várig, és ott keresünk majd magunknak sátorozó helyet. Az állomás elég messze fekszik a falutól, sok időbe telt mire elértük Sirokot és végigbaktattunk a főutcán. Nyitvatartó boltot, vagy működő utcai vízcsapot kerestünk, sajnos egyiket sem találtunk, így érkeztünk a falu közepén az útelágazáshoz. Balra fordultunk a jelzéseket követve és betértünk egy vendéglőbe. Egy korsó csapolt sör és egy nagy pohár kóla elfogyasztása után (a sört én, a kólát Gábor kapta) feltöltöttük a vízkészletünket és elindultunk fel a várhoz. Ott, ahol a kéktúra útja megkezdi a kapaszkodást felfelé, találtuk az egyetlen működő utcai kutat a faluban.

Jól kiépített aszfaltút vezetett a faluból a vár autóparkolójához, onnan pedig széles betonút a közvetlenül a vár alatti tisztára. A jelzés itt továbbindul a gerincen, de innen már csak egy-két perc kapaszkodás kellett a köves úton a romokhoz.

Érdemes volt felmenni, mert a kilátás nagyon szép innen a falura és a Mátrára. Itt döntöttük el azt is, hogy a sátrat a lenti tisztás egy eldugott zugában fogjuk felállítani, ami innen fentről megfelelőnek tűnt. A helyet közelről megvizsgálva is megfelelőnek látszott a sátorverésre, így nem sokat töprengtünk, gyorsan felállítottuk a sátrat és eltettük magunkat másnapra.