Egynapos badacsonyi strandolás és napozás után hétfőn reggel vágtunk neki a Szentbékkálla és Nagyvázsony közötti 20,9 kilométeres távnak. Badacsonyból vonattal Tapolcára vezetett az utunk, ott autóbuszra szálltunk és reggel fél kilenckor már Szentbékkálla központjában álltunk a pecsételőhelyként is funkcionáló csinos kis eszpresszó előtt.

Most nem az áprilisban megismert kedves hölgy volt a presszóban, hanem egy vöröshajú, fiatal leányzó, aki mérhetetlen unalommal adta át a pecsétet és enyhén viszolyogva nézte végig a munkánkat, pedig még fogyasztottunk is (egy sör + egy kóla, szigorúan a nagy melegre való tekintettel védőitalként).

Nekivágunk tehát az útnak, de már most reggel érezni lehetett, hogy a mai nap is rekord meleget fog hozni (tényleg azt hozott, délután több mint 33 °C meleg volt, ezzel évszázados rekord dőlt meg - még soha nem mértek ilyen meleget május végén!). Kelet felé elhagytuk a főúton a falut és miközben bal oldalon elmaradt az Öreghegy Fogadó, megpillantottuk magunk előtt balra a Fekete-hegy masszív tömegét. Egy hosszabb egyenes végén, egy kőkeresztnél az aszfaltút derékszögben jobbra fordult, mi azonban egyenesen haladtunk tovább a jelzéseket követve.

Szőlők között emelkedett az utunk, így pillantottuk meg magunk előtt a töttöskáli templomromot. Nagyon kevés maradt meg sajnos a templomból, alig néhány falmaradvány szomorkodott az út szélén. Megálltunk egy pillanatra, hogy néhány felvételt készíthessünk és körbepillantsunk abból a magasságból, ahová már felkapaszkodtunk. Nyugat felé tekintve jól láthatóak voltak már a tanúhegyek, míg előttünk a Káli-medence zöld síksága nyújtózott. Sajnos, tovább kellett indulnunk, mert hosszú út várt még ránk aznap!

A jelzés még a templomrom előtt lefordult balra egy keréknyomra és szőlőstelkek, présházak között vezetett egyre feljebb a hegyoldalban. Elértünk egy présházat, ahol a keréknyomok megszűnni látszottak, de a présház mellett balról elhaladva láthatóvá vált a szőlők bal oldalán az az ösvény, ami továbbvezetett. Néhány lépés után keresztutat értünk, ezen a jelzéseket követve bal felé indultunk el.

Lejtmenetben haladtunk egy darabig, majd megpillantottuk az út jobb oldalán azt a már május végén erősen benőtt kőkeresztet, ahol a kéktúrás könyvünk szerint jobbra, egy ösvényre kellett térnünk. Meg is leltük a további utunkat, ami meredeken vezetett felfelé a hegyoldalban. Eléggé be volt nőve a gyalogút, átkoztuk az ösvényre benyúló ágakat, indákat, mert folyton beleakadtak a hátizsákjainkra keresztben felkötözött sátorba és polifoamokba.

Szerencsére ezután újra szőlők közé értünk, ezek között haladtunk egészen az aszfaltút eléréséig. Ez az út a hegyoldalban vezetett szintben, tőlünk néhány lépésnyire nyílt a tulsó oldalán az Öreg-hegyi-kút forrásbarlangjának bejárata. Behúzódtunk pihenni a kis barlang kőpadjaira és csak ott vettük észre, milyen kellemesen hűvös van odabenn! A forrás medencéjében lévő köbméternyi kristálytiszta forrásvíz alaposan lehűtötte a levegőt. Eszményi pihenőhely a nyári forróságban!

Elindultunk a szintező, keskeny aszfaltcsíkon, néhány száz méterrel arrébb a jelzések azonban jobbra térítettek bennünket, felfelé a hegyre. Egy-két perces kapaszkodás után azonban az utunk újra jobbra fordult egy kiflikanyarban és most visszafelé haladtunk a domboldalban szintet tartva, csak most már egy „emelettel” feljebb.

Kényelmesen ballagtunk a domboldalban a földúton, amikor az hirtelen beszaladt egy ház kertjébe, tehát véget ért mint közforgalmú út. Szerencsére balra szinte azonnal megpillantottuk a továbbhaladó ösvényt a ház kerítése mellett. Meredeken kapaszkodtunk ezután felfelé, utunk mélyútként egy kis völgyecske alján haladt egyre magasabbra a hegyoldalban. A kapaszkodástól lihegve csak az utolsó pillanatban vettük észre, hogy a jelzések egy ponton arra buzdítanak minket, hogy jobbra kapaszkodjunk ki a völgyecske aljáról.

Innen már csak egy kisebb emelkedőt kellett legyőznünk ahhoz, hogy elérjük a Fekete-hegy fennsíkjának szélét, és csak további néhány perces út volt hátra a kilátó megpillantásáig. Csomagjainkat leszórva gyorsan felkapaszkodtunk a háromszintes kilátó tetejére. A panoráma kárpótolt bennünket a fárasztó kapaszkodásért: erről a pontról nemcsak a teljes Káli-medence látható be, hanem a Balaton-felvidék jelentős része is. Valami azonban nagyon elszomorított bennünket: Szentbékkálla szinte ott feküdt a lábaink alatt! Majd egyórás fárasztó kapaszkodással szinte nem haladtunk semmit sem!

Leereszkedve a kilátóból újra felmálháztunk és továbbindultunk a fennsík szélén vezető ösvényünkön. Egy rövidebb szakasz után a jelzés ösvénye jobbra kanyarodott és meredeken ereszkedni kezdett a hegyoldalban. Szerencsére az erős lejtő nem tartott soká, elértük a hegyoldalban szintező földutat, ahol balra indultunk tovább a gyér jelzéseket követve.

Felvettünk egy kényelmes tempót és örültünk, hogy most gyorsabban haladhatunk a jól járható szekérúton. Talán emiatt is hajtottam össze a térképet, de tény, hogy eléggé figyelmetlenül folytattuk az utunkat. Magunk mögött hagytuk az erdőt és már jócskán begyalogoltunk a szőlőtáblák közé, amikor eszembe jutott, hogy térképen is ellenőrizzem, merre járunk.

Ekkor vettem csak észre, hogy jelentősen elkevertünk, mert már sokkal hamarabb újra a hegy felé kellett volna fordulnunk, balra felfelé, mi pedig itt maradtunk a földúton. A kéktúra vonala valahol az erdő szélén vezetett, mi pedig jóval az erdő lába alatt voltunk. Rövid kupaktanácsot tartottunk a kialakult helyzetről, végül arra a megállapításra jutottunk, hogy jelenlegi utunk is Balatonhenyére vezet és ha már elindultunk rajta, folytassuk itt az utunkat!

Nem kenyerünk az útvonalrövidítés, vagy a nehezebb szakaszok elkerülése, szándékosan eddig sohasem vágtuk le a kéktúra egyetlen méterét sem, de most, azt hiszem a tűző napsütés miatt is úgy döntöttünk, itt folytatjuk az utat és nem megyünk vissza esetleg több száz métert megkeresni a jelzés leágazását. Ráadásul ez az út sem rövidíti számottevően a túraszakaszt.

Azért kis bűntudattal a lelkünkben folytattuk az utat és értük el negyedóra múlva a Balatonhenyére vezető országutat nem sokkal a nagy jobbos kanyarja előtt. Innen néhány perc alatt elértük a falu szélét és ráfordultunk Balatonhenye főutcájára. Itt találkoztunk újra a jelekkel. Szemből, észak felől érkeztek a falun keresztül és tértek el jobbra a templommal szemben. Elballagtunk a pecsételőhelyként is működő vegyesbolt-italbolt pároshoz, és behúzódtunk a hűvös ivóba.

Itt egy nagyon kedves hölgy vezette egyszerre mindkét létesítményt, az átjárást a két helyiség között egy belső ajtó biztosította. Szerencsére volt hideg sör és kóla, így a szomjunkat is csillapítani tudtuk. Sajnos az Öreg-hegyi-kútnál vett friss, hideg forrásvíz az alig kétórás úton teljesen felmelegedett a hátizsákjainkban és fogyasztásra szinte alkalmatlanná vált, így nagyon szomjasak voltunk.

A pecsételés után még pihentünk egy keveset az ivó hűvösében, aztán ismét nekiveselkedtünk az útnak, hiszen a nagyja még előttünk állt. Most már ismét a jelzéseket követve visszasétáltunk a templomig, itt egy működő köztéri csapnál felfrissítettük a vízkészletünket. A víz egyébként nagyon finom volt, a helybeliek szerint forrásvizet vezettek az ivóvízrendszerbe. Aki nem hiszi, járjon utána! Mi elhittük.

Itt ismét kapaszkodó kezdődött, ami a falu határán kívül is folytatódott egy kopár, füves domboldalban vezető földúton, innen vethettünk egy utolsó pillantást a Balaton-felvidék tanúhegyeire. Erdőfoltok között haladtunk tovább, aztán az út bal oldalán egy nagy tábla kalászos is feltűnt. A megművelt tábla végén aztán végleg beért földutunk az erdőbe, szinte az utolsó pillanatban, mert már azt hittük, felforr a hőségben az agyvizünk. Ezen a szakaszon a jelzés a jelzés mellett csak néhány éve halad, a jelek felfestése még most is hiányos. Néha kilométereken keresztül csak jelek voltak a fákra festve!

Eseménytelen erdei út után érkeztünk meg a Csicsói erdészház felé haladó murvával felszórt kocsiútig. Balra fordultunk az erdészház felé, aztán szótlanul poroszkáltunk tovább. Kocsizúgásra lettünk figyelmesek a hátunk mögött; a hang egyre erősödött és amikor visszapillantottunk, már alig volt időnk félreugrani az erdei úton eszelős tempóval száguldó platós IFA elől. Csak egy pillantást tudtam vetni a vezetőfülkében vigyorgó napszemüveges sofőr srácra. Ahogy elhaladt, még percekig nyeltük a felkavart fehér murvaport.

Aztán csak elértük a Csicsói erdészházat is, illetve az itt működő erdei iskolát. A bélyegző az épülettel szemközt van felszerelve egy fára a murvás út túlsó oldalán. Amíg pecsételtünk, egy komplett osztály figyelte az erdei iskola kerítése mögül a ténykedésünket. Aztán egy kicsit visszasétáltunk, mert szemünkbe ötlöttek a tisztás szélén a fák alatt álló árnyas pihenőpadok.

Itt hosszabban is megpihentünk, mert megállapodtunk abban, hogy nem rohanunk elérni a négy óra körül Nagyvázsonyból Budapestre induló autóbuszt, inkább kényelmesen haladva a háromnegyed hatos busszal utazunk haza. Továbbindulva újabb eseménytelen murvataposás után elértük a Vigántpetend és Nagyvázsony közötti országutat, igaz közben az IFÁ-s visszafelé is elporzott mellettünk. Az országúton csak figyelmesen nézelődve lehet megtalálni a Nagyvázsony felé kiágazó ösvényt, amin a kéktúra is továbbhalad. Ott kell letérni bal felé a töltésen futó útról, ahol egy halom aszfalt van leszórva a lejtőn. Ezen leereszkedve már látható az erdő szélén az ösvény kezdete.

Árnyas erdőben ereszkedtünk lefelé a Viszont-völgy alján egészen a Tálodi kolostorromig. Amikor megláttuk a falakat, csalánon-bokrokon át törtettünk egészen a romokig. Csak itt vettük észre, hogy tovább kellett volna mennünk az úton és a szomszédos Kinizsi-forrástól kényelmes ösvényen visszasétálhattunk volna idáig!

A forrás után nemsokkal aztán kiértünk az erdőből, a hosszúkás tisztáson végigpillantva rögtön a szemünkbe ötlött a Kab-hegy tömbje, tetején az adótornyokkal. Az erdő szélén folytattuk az utunkat, egy idő után fatábla mellett haladtunk el, ami az Ilona-kápolna romjaihoz invitált bennünket. De ekkor már csak Nagyvázsonyra és az út végére tudtunk gondolni! Megállás nélkül mentünk tovább.

Felkapaszkodtunk a Szent Mihály-hegyre egy kopár domboldalon futó szekérúton, kerestük a továbbvezető utat mutató jeleket, de semmit sem találtunk. Valószínűleg rossz útra tértünk ekkor, mert Nagyvázsony focipályájának a sarkára érkeztünk végül! Végigbaktattunk hát a falu utcáin, hogy elérjük a várat. Így tehát kihagytuk Szent Mihály kolostorromot, ráadásul a délutáni hőségben nem is volt kedvünk oda kitérőt tenni! Nem baj, jövünk még ide vissza és akkor megnézzük majd a festői kolostorromokat!

Öt óra előtt néhány perccel értünk a várhoz és csodálkozva láttuk, hogy minden be van zárva! Még a vár is! Így tehát a pénztár sem volt nyitva, hogy elkérhessük a gumibélyegzőt. Szerencsére megvolt a régi fémbélyegző a „szabványos” dobozkában a pénztár falán, így mégis pecsételhettünk. Készítettünk néhány felvételt a bezárt várról, aztán a vár melletti árnyas padokon elüldögéltünk addig, míg nem kellett a pesti busz elé indulnunk.