Következő - egynapos - kéktúránkra május 13.-án indultunk, hogy teljesítsük a bakonyi utolsó túraszakaszunkat: a Városlőd-Kislőd vasútállomás és Nagyvázsony közöttit. Ez azon ritka szakaszok közé tartozik, amit kelet-nyugati irányban jártunk végig az általánosan megszokott nyugat-keleti bejárás helyett. Azért döntöttünk így, mert Nagyvázsonyba nem tudtuk megszervezni a kora reggeli érkezést, és a túra megkezdését.

Így aztán ezen a szombat reggelen ismét 06:07-kor szálltunk fel a szombathelyi gyorsra Kelenföldön és veszprémi átszállással fél kilenckor már le is cihelődtünk a Veszprém és Szombathely között közlekedő személyvonatról a Városlőd-Kislőd vasútállomáson. Gyorsan pecsételtünk a kéktúra igazolófüzetekbe és a túrajelentésre, aztán vettük a málhánkat és nekiindultunk ennek a kiírás szerint 22,1 km hosszú túraszakasznak.

A vasútállomás rövid bekötőútján gyorsan kijutottunk a Városlőd és Kislőd közötti keskeny aszfaltútra, de most nem jobbra - Városlőd felé - fordultunk, mint három hete, hanem balra, Kislőd felé indultunk el rajta. Az út egyre magasabbra kapaszkodott a domboldalban, néhány perc után már felülről tekintettünk le az alattunk húzódó vasúti vágányokra.

Az aszfaltút derékszögű jobbkanyarja után ágazott ki balra, szinte visszafelé a további utunk. Erős lejtőn szaladt le alattunk az aszfaltozott út a vasúti aluljáróig, utána pedig kereszteztük egy kis hídon a Torna-patakot. Néhány méter után balra tértünk még a Bányatelep házai előtt arra a földútra, amin aztán elértük a Csollányos-völgyet. Térképünk vasúti nyomvonalként jelölte ezt a földutat, régebben keskenynyomtávú vasút járt errefelé.

Hamarosan elhaladtunk a település utolsó házai, az erdészházak mellett is és lassan beértünk délkelet felé tartó, enyhén kanyargós völgybe. A völgy alján futó murvás-kavicsos földút kényelmes kanyargással vezetett egyre mélyebbre, mellettünk hosszú tisztások húzódtak felváltva az út mindkét oldalán.

Indulásunk után kb. egy órával értük el a völgyben azt a pontot, ahol a jelzések letértek a földútról és egy széles rét magas füvében alig járt keréknyomokon indultak el jobb felé. Már rég nem használhatták ezt a csapást, alig tudtuk kivenni őket a magas, még harmatos fűben. Végighaladtunk az oldalvölgy egyre keskenyebb rétecskéjén, aztán beléptünk az erdőbe.

Jól járható ösvényünk egyre feljebb kapaszkodott a sűrű erdő alagútjában, aztán kiértünk egy ritkított, irtásfoltos hegyoldalba. Mellettünk jobbra köves-sziklás vízmosás húzódott a völgytalpon, ami aztán lassan elenyészett, ahogy felfelé haladtunk. A gerincre felérve hirtelen értünk ki az erdőből egy hatalmas mezőre.

Kerítés zárta el a további utunkat, de a jelzés átvezetett a fölé állított létrákon. Miután átmásztunk rajta, eltűnt előlünk minden nyom, szerencsére már látszottak a távolban Úrkút szélső épületei: egy major házai. Toronyiránt indultunk el feléjük a vagy kilométernyi széles füves mezőn keresztül. A major épületei előtt értük el újra a kerítést, létrát sehol sem láttunk, de a távolban, a bekerített mező délnyugati sarkában megpillantottunk egy kaput.

Néhány perc alatt elértük a bedrótozott tákolmányt, alul-felül kibontottuk a drótokat és kitártuk a kaput. Áthaladás után precízen visszadrótoztuk. Erdőszélen vezetett tovább a kéktúra egy földúton, aztán néhány perc alatt elértük Úrkút szélső házait egy fatelep mellett. Elhaladtunk a farakások, és néhány lerobbant IFA és Zil teherautó mellett, a jelzések a falu belseje felé tartó utca beton villanyoszlopain tűntek fel ismét. Elindultunk az utcán, azonnal konstatálva, hogy ez nem a térképen is jelölt nyomvonal, de ezen is gyorsan elértük a falu központját. Mint később kiderült, a régi, már megszüntetett szakaszra tévedtünk rá, ahol nem festették le a már felesleges jelzéseket.

A faluközpontban balra fordultunk a Szentgál felé vezető országútra és a baloldali járdán haladva egy-két perc után megpillantottuk a pecsételőhelyként is funkcionáló nevenincs kis presszót, egyedüli ismertetőjele az ablakán lévő "CSAPOLT SÖR" felirat volt. Elkértük a pecsétet és a szokásos italadagjainkat, aztán kiültünk a napos terasz műanyag asztalaihoz pihenni egyet. Itt jöttünk rá a térképet nézegetve, hogy a kéktúra régi nyomvonalán kihagytuk az Őskarsztot, amit az újonan felfestett jelzések már útba ejtenek. Gondolkodtunk, visszaballagjunk-e odáig, de aztán inkább a továbbindulás mellett döntöttünk.

A kis szieszta után továbbindulva néhány lépés után balról megérkezett a jelzés egy mellékutcán, így most már újra a kéktúra nyomvonalán haladtunk tovább. A falu utolsó házainál tértünk le jobbra egy lejtős földútra, elhaladtunk egy szépen helyreállított, piros palatetős kút mellett (ez az a kút, amiről a település a nevét kapta), aztán az erdőszélen kanyargó földúton indultunk tovább.

Később balról elmaradtak a fák és az itt nyíló tisztáson keresztül végre megpillantottuk a Kab-hegy tetején álló rádióadó tornyát! Utunk átvágott a mezőn a jobb oldali erdőszélre, itt haladtunk tovább, a másik oldalunkon egy bekerített területen fiatal tölgyes sűrűje húzódott.

Elérve az erdősarkot beléptünk a fák közé, itt nem a kínálkozó földúton kellett továbbindulni, hanem a jeleket követve, jobbra térve felkapaszkodtunk a régi, már megszüntetett keskenynyomtávú vasút töltésére. Kényelmes séta kezdődött itt, először a töltésen haladtunk, aztán a környező emelkedő terep miatt ez eltűnt, fenyvesben gyalogoltunk tovább egy gyepes ösvényen.

Ösvényünk kivezetett egy erdőgazdasági útra. Kereszteztük azt, aztán továbbindultunk a túlsó oldalán. Hamarosan egy bekerített terület határára értünk, itt a kerítésre két jelzés is volt festve. A jobbra mutató két szürke csíkkal át volt húzva, a balra mutató nem. Továbbindultunk bal felé a kerítés tövében egészen annak a sarkáig. Itt a jelzések eltűntek, a ritkított erdő most cseperedő új fái között pedig szinte lehetetlen volt továbbmenni.

Visszatértünk hát az erdőgazdasági útra (térképünk szerint amúgy is ott kellett haladnunk) és azon indultunk tovább. Utunk kanyarogva szintezett a Kab-hegy oldalában, jelzések csak ritkán voltak, de az útról nem is kellett sokáig letérnünk. Így érkeztünk meg az aszfaltutat lezáró sorompó előtti kanyarhoz. A kanyar ívében tűntek fel a jobbra hívó jelzések az út menti fákon, le is tértünk, de a továbbvezető utat csak nem találtuk meg!

Újra visszatértünk hát az útra, továbbmentünk rajta, és a közvetlenül a sorompó előtt jobbra nyíló tisztáson fedeztük fel a továbbvezető utunkat. Ráfordultunk a tisztáson kezdődő 8. nyiladék árnyas, gyepes ösvényére és tíz perc alatt újra elértük rajta a Kab-hegy tetejére vezető keskeny aszfaltutat. Itt jobbra indultunk el és végigpillantottunk a vagy két kilométernyi nyílegyenesen futó, enyhén emelkedő úton. Végeláthatatlan volt! Ráadásul a déli oldalán az erdő nem ért az út széléig, így aztán tűző napon tettük meg az utat az erdészházakig.

A házak egy bekerített területen álltak az út jobb oldalán. Elhaladtunk a hosszú kerítés mellett és a túlsó végén fedeztük fel a kéktúra pecsét dobozkáját egy, a kerítés sarkán álló fa oldalán. Pecsételtünk mindenhová, aztán egy rövidebb pihenőt tartottunk a fa árnyékában. Innen nyílt először teljes rátátás a hegytetőn álló rádióadó tornyára, le is fényképeztük. Később aztán már olyan közel kerültünk a magas antennához, hogy nem fért bele teljesen a fényképezőgép látómezejébe.

Továbbindulva az eddig nyílegyenesen haladó aszfaltút hatalmas balkanyarba kezdett, persze még továbbra is emelkedve, elhaladtunk a torony karvastagságú feszítőkábelei alatt és elértük a hegytetőt. Különféle bekerített épületek között ért véget az aszfaltút, innen ösvényen lehetett továbbindulni a hegy déli peremén álló Kinizsi Pál kilátóhoz.

Már többen is írtak különféle fórumokon a kilátó magasleshez hasonló alakjáról, és megpillantva mi is csak ezzel a hasonlattal tudunk élni. Látszik a hatalmas betonalapból, hogy ide nagyobb építményt terveztek, szemre egy legalább három-négyszer ekkora tornyot is nyugodtan hordozhatna, de talán pénzhiány miatt csak egy ekkora (kb. 5-6 méteres) kilátóra futotta. Ráadásul a kilátás is nagyon korlátozott a tetejéről, Nagyvázsonyt nem is lehet látni onnan, csak a pihenőpadoktól. Egyedül délkeleti irányban volt kilátás, de még ezért is érdemes volt ide ellátogatni!

Csak hosszabb pihenő után indultunk tovább, visszatértünk a jelzésen az épületek közötti kis térre, hogy onnan már az aszfaltúton induljunk tovább visszafelé. Hamarosan megpillantottuk a jelzések letérését az útról. Ismét beléptünk az erdőbe, keréknyomokon kerültük meg nyugati irányban az épületeket és egy-két perc múlva megpillantottuk a meredeken lefelé vezető „E” nyiladékot. Gyorsan leszaladtunk a nyiladék ösvényén a Jánoskereszti út keréknyomaiig.

Az úton továbbindulva néhány perc múlva erdőritkításba botlottunk, a kivágott törzseket pedig pont a földúton gallyazták le, így az szinte járhatatlan volt a sokszor karvastagságú hosszú ágak miatt. Egyre ereszkedve egy irtásfoltot értünk el, itt az út kettéágazott. Jelzések az erdőritkítás miatt nemigen voltak errefelé, de aztán balra nézve megpillantottuk a 6. nyiladék széles tisztását.

Farakások mellett elhaladva értük el a nyiladékot, ami itt szélesen húzódott lefelé a hegyoldalban. Mindenfelé farakások álltak és a nehéz munkagépek mélyen feltúrták a nyiladék talaját. Viszont az irtásfolton keresztül kitűnő kilátás nyílott a Kab-hegy tetejére és az adótornyokra. Elindulva lefelé a nyiladékon egészen az erdőgazdasági út keresztezéséig tartott az irtás, innen viszont már a 6. nyiladék visszaalakult egy valóban árnyas, gyepes, nyílegyenes erdei úttá.

Jól lehetett haladni a nyiladék keréknyomain, gyorsan megtettük a keresztező „H” nyiladékig vezető utat. Jobbra fordulva haladtunk tovább, aztán vagy egy kilométer után balkanyarral az 5. nyiladékba fordultunk be. Szélesen terpeszkedő dagonyák mellett oldalaztunk el, és elértük azt a tisztást, ahol a nyiladék véget ért. A keréknyomok a tisztás dzsindzsás közepét jobbról kerülték meg, de nekünk itt balra kellett térni egy először még alig látható csapásra, ami bal felől kerülte meg a tisztást.

Az erdőbe belépve már csak ösvényként folytatódott az utunk, sokszor kellett kidőlt fákat kerülgetnünk, vagy alattuk, felettük átmásznunk. Aztán elhagytuk az erdőt és a Nagyvázsony feletti mezőkön találtuk magunkat. Itt visszafordulva a Kab-hegyet láttuk, már jó messzire magunk mögött, előretekintve Nagyvázsony panorámájában gyönyörködhettünk.

A térkép szerint nyílegyenesen kellett átvágnunk a réteken, a valóságban a keréknyomok eléggé kanyargósak voltak, de tartották a déli-délkeleti irányt. Kis erdőfolton vágtunk át, aztán egy vízmű telephelye mellett jobbról elhaladva hamarosan elértük a forgalmas Veszprém és Tapolca közötti főutat. Balra fordulva indultunk el rajta, az út túlsó oldalán szép kilátás nyílt Nagyvázsonyra és a várra. A falu szélén fordultunk rá a völgy felé vezető utcára. Kereszteztük a Vázsonyi-Séd-patakot, aztán egy-két perc múlva már a vár tövében haladtunk el.

Fáradtan érkeztünk a szállásunkra - a Kinizsi turistaszálló a vár parkolója mellett fekszik - de lemálházás után még egy sétára indultunk a faluban. Amikor Szentbékkálla felől érkeztünk ide, már nem volt időnk végigjárni a nevezetességeket, ráadásul akkor a hétfői nap miatt zárva is voltak azok. Most eléggé későre járt már az idő, be sem mentünk a várba, elhalasztottuk azt vasárnapra, mert az egész napot itt terveztük tölteni Nagyvázsonyban. Így csak megvacsoráztunk a vár melletti vendéglőben, aztán még kisétáltunk a pár száz lépésnyire lévő kolostorromokhoz, hogy az alkonyatban készíthessünk pár képet róla.

Vasárnap reggel már nyitáskor a várkapunál voltunk, aztán alaposan végigjártuk a szépen helyreállított Vázsonykő várát. Utána kimentünk még egyszer a Szent Mihály kolostor romjaihoz, végül még a Postamúzeumot is meglátogattuk. Csak egy délutáni busszal utaztunk haza, Budapestre.