2005-ben az utolsó többnapos kéktúránkat az iskolai őszi szünetre időzítettük, de aztán egyéb családi elfoglaltságok miatt előrehoztuk az október végi - november elejei négynapos ünnepre. Ez mindenféleképpen jó megoldásnak látszott, főleg azért, mert nem kellett az évközben erősen megcsappant fizetett szabadságomat tovább apasztanom.

Így aztán október 29.-én reggel, a négynapos ünnep első napján elindultunk, hogy a Keleti pályaudvaron jegyet vegyünk és helyet foglaljunk Miskolc felé a Rákóczi nemzetközi gyorsvonaton. Hosszú sorok várakoztak a pályaudvaron a nyitva tartó jegypénztárak előtt, de a kínos meglepetés igazából akkor ért minket, amikor a megváltott jegyekkel kiballagtunk a peronra, hogy felszálljunk a vonatra.

Nem hogy ülőhelyet, de még állóhelyet is csak nagy nehézségek árán tudtunk szerezni a vonat indulása előtt majdnem fél órával! Végül sikerült meghúznunk magunkat az egyik kocsi peronján. Sajnos, az utánunk érkezők már nemigen tudtak helyet találni maguknak, aztán amikor elindultunk, az útbaejtett vasútállomásokon is sokáig kellett állnunk, mert a peronon várakozók mindenképpen megpróbáltak felszállni - ami reménytelen vállalkozás volt, de ők ezt csak nehezen tudták belátni!

Végül több mint félórás késéssel érkeztünk Miskolcra, ezért lekéstük a Putnok felé induló csatlakozásunkat. Szerencsére nem kellett sokáig várakoznunk a következő vonatra, alig negyedóra múlva indult egy szerelvény a megfelelő irányba. Így aztán tíz óra után néhány perccel - a tervezett érkezési idő után mintegy fél órával - megérkeztünk a viszontagságos utazásunk végén Putnokra.

Pecsételtettünk az állomás pénztárában, most az állomás szögletes bélyegzőjét nyomták bele az igazoló füzetekbe. A pecséten pedig nemes egyszerűséggel csak ennyi szerepelt centis betűkkel: PUTNOK. Az adminisztráció végén összecihelődtünk és elindultunk az állomásról.

A Rákóczi Ferenc utcán kertes házak között értük el a falu főutcáját, ami egyben a 26-os főút is. Itt csak pár métert haladtunk nyugatnak és máris elértük a Serényi László teret. Átkelve a nagyforgalmú főúton elhaladtunk a nagyon szépen rendbe hozott római katolikus templom mellett, aztán a Serényi Béla utcán folytatva az utunkat hamarosan a Serényi kastély kőkerítése mellé értünk. A Serényiek - Serényi László és fia, Béla a XIX. század második felében lokálpatriótaként nagyon sokat tettek a település és a térség fejlődéséért. Az ő nevüket őrzik a tér- és utcanevek.

A Serényi Béla utca - ahol a kéktúra is halad - enyhén kanyarogva vezet keresztül a településen, aztán az utolsó házakat is elhagyva lassan megérkezik a tágas Szörnyű-völgybe. Szokás szerint lakott területen kívül áttértünk a keskeny aszfaltút bal oldalára, de a forgalom errefelé rendkívül gyér volt - a hosszú aszfaltos szakaszon Kelemérig alig találkoztunk járművel.

Az aszfaltút jobbra induló „S” kanyarjában mi a jelzéseket követve továbbra egyenesen haladva földútra tértünk, ez az út később egy kisebb irtásfolton áthaladva gyalogúttá szűkült. Egyre közelebb került hozzánk a jobb oldalon az aszfaltút, aztán ott, ahol az ösvényünk lassan beleveszett az embermagas gaztengerbe, jobbra térve átvágtunk az aszfaltútig. Bár ez az átvágás nem volt jelezve, néhány lépés után már az út szélén folytatódtak a jelzések.

Most már az erdő mindkét oldalon az útig ért, és rövid sétával elértük a térképen is jelzett kis horgásztavat a felettünk összeboruló lombok alatt. Az aszfaltút mellett balra kis kalyiba állt a tó szélén, előtte széles horgászstéggel. Itt pihentünk meg először egy farönk pihenőpadon és közben elgyönyörködtünk a kis tó látványában. Körbepillantva legalább tucatnyi pecás lógatta a damilt a vízbe. Nem vagyunk horgászok, nem is vonz bennünket különösebben ez a sport, de a békés tóparton mi is órákig el tudtunk volna üldögélni.

Sajnos tovább kellett indulnunk és az aszfaltúton haladva nemsokára elértük az úttól balra lévő Pálma-forrás tisztását. A kéktúra itt újra ösvényre tér és egy már megszüntetett tavacska északi partján haladva - a tó déli zárógátján hatalmas rés tátongott - elindul a dombok közé. Hosszabb kapaszkodó kezdődött itt a legszebb őszi színekben pompázó erdőn keresztül a Piroska-hegy (377 m) gerince felé, aztán onnan egy irtásfolton keresztül lefelé. Miután újra elértük az erdőt, utunk hirtelen jobbra fordult és nem sokkal ezután megérkeztünk a Kis-Mohos-tó partjára.

A Kis-Mohos nem igazán tó, inkább csak egy lápos mélyedés az erdőben. Most, a majdnem kéthónapos száraz ősz végén még csak nem is volt különösebben nedves. Továbbhaladva a tóparton elértük a elágazását, a precíz fatáblán látható "FÖLDVÁR" felirat a felettünk álló dombtetőre próbált csábítani minket az ott lévő sáncmaradványokhoz.

Mi lenn maradtunk a kéktúra széles ösvényén és elhaladva a Nagy-Mohosnak a társához hasonlóan kiszáradt medre mellett hamarosan újra kiértünk a Putnok és Kelemér közötti keskeny aszfaltútra. Ezen folytatva az utat körülbelül egy kilométer után balra, ösvényre hívtak újra a jelzések: a kéktúra itt erősebb ereszkedésbe kezdve levágta a Kelemérre tartó országút hajtűkanyarjait. Az első kanyart levágva hirtelen bukkantunk ki az erdőből, innen szép kilátás nyílt a völgyben fekvő falura.

Már újra az aszfaltúton haladva értük el a falu szélső házait, aztán a hosszú Tompa Mihály utcán végighaladva a faluközpontot is. Itt áll az útelágazásban a Tompa Mihály Emlékmúzeum. A költő 1849 és 1851 között élt a faluban mint református lelkész, több ismert költeménye is erre az időre datálható. A múzeum a mostani lelkészlak mellett áll egészen közel a kis templomhoz.

Az épület már állt Tompa idejében is, de akkor raktárnak és irodának használták. A múzeum korabeli és korhű dokumentumokkal mutatja be a költő életét, kiemelve az itt töltött két esztendőt. A kiállításon Cselle Árpád, a falu mostani református lelkésze kísért végig bennünket, tőle kaptuk meg a kéktúra bélyegzőt is. Miután a kiállítást végignéztük, az útelágazásban Serényfalva felé térve felkerestük a Bagolyvár kocsmát is - itt szintén található kéktúrás pecsét, de elég rossz minőségű.

Hosszabb pihenő után indultunk tovább, hogy megtegyük a Gömörszőlősig vezető körülbelül két kilométeres útszakaszt. A kéktúra itt a két falut összekötő keskeny aszfaltcsíkon vezet a Zánkó-hegy és a Cserje-oldal szelíd lankái között. Kényelmes sétával fél óra alatt elérhető rajta Gömörszőlős (a korábbi Poszoba). A kis falu gondozott utcácskáján végighaladva megkerestük a szállásunkat, aztán még volt annyi időnk, hogy megtekinthessük a Gazdálkodási Szabadtéri Gyűjteményt a falu északkeleti végén. Itt korabeli gépek és egyéb alkalmatosságok (szekerek, tűzoltó kézi pumpakocsik, még egy szán is) mutatják be a régi falusi életet.

Fáradtan tértünk vissza É. Kovácsék portájára - ahol a szállásunk is volt, ők vezetik ugyanis a Gyűjteményt és a fészerükben is be van rendezve egy kisebb gyűjtemény a faluhelyen használt eszközökből. Náluk pecsételtünk a Tompa Mihály Gömöri Kulturális Egyesület szép kör alakú bélyegzőjével.