A hétfői napot pihenéssel és strandolással töltöttük a tóparton, csak kedd reggel indultunk tovább a Szajki-tavaktól. Nagyon jól esett ez az egy napi lazsálás a fárasztó szombati és vasárnapi túrák után. Egy kicsit nehéz szívvel vettünk búcsút a kedves kis üdülőteleptől, de szerda délutánra mindenképpen el akartuk érni Sümeget és a még hátralévő körülbelül harminc kilométer soknak tűnt ahhoz, hogy egy nap alatt letudjuk a nagy pakkjainkkal (a vasárnapi 26 kilométeres túra is éppen eléggé meggyötört bennünket a nagy hőségben).

Így aztán kedd reggel tábort bontottunk a szajki kempingben és nekiindultunk az Ötvös vasútállomásig vezető körülbelül 15 kilométeres útnak. Ezt a túránkat az első lépéstől szinte az utolsóig erdőben tettük meg, méghozzá úgy, hogy semmilyen lakott területet nem érintettünk közben! Nem tudtuk még, hol ütünk majd sátrat, úgy gondoltuk, hogy valahol az erdő túlsó szélén, a vasútállomás környékén keresünk majd helyet magunknak. Egy rövid darabon az üdülőtelep aszfaltos bekötőútján haladtunk, és aztán bevettük magunkat az erdőbe, amikor jobb felé egy nyiladék földútjára tértünk. Hátulról kerültük meg a szajki erdészház hatalmas telkét, aztán egy újabb jobbkanyarral egy másik nyiladékban visszatértünk a tavak partjára.

A problémáink rögtön az indulás után kezdődtek. Az üdülőteleptől délre fekvő tavak füzérét úgy látszik nem tartják olyan szépen karban, mint az északi tóláncot, a tavakat szinte teljesen benőtte a sás és a nád, a körülöttük fekvő erdő is elhanyagolt, az utak kátyúsak, gazosak. Talán a tavaszi sok eső és a mostani nagy hőség is szerepet játszott abban, hogy temérdek szúnyog és egyéb repülő vérszívó rovar termett ezen a környéken! Szinte azonnal elővettük a szúnyog és kullancsriasztó sprayt és alaposan befújtuk magunkat, mégis csak sűrű csapkodással tudtuk távol tartani magunktól kínzóinkat!

Rettenetes volt ez a tóparti, talán másfél kilométer hosszú szakasz, utána szerencsére egy erre az útra merőleges másik nyiladékba fordultunk, és szépen lassan a repülő rovarok is eltűntek vagy legalább is megritkultak. Ezután egy rövid szakaszt egy kesekny erdei aszfaltúton tehettünk meg, majd újra kezdődtek a nyiladékokban vezető földutak, keréknyomok.

Egy újabb rövid aszfaltos szakasz után közelítettük meg a térképünkön is jelzett roncs Robur teherautó helyét - ezt mint fontos tájékozódási pontot jelezte a térképünk - sajnos a valóságban a teherautót nem találtuk. Továbbindultunk és hamarosan megérkeztünk a Kávás-kúti-erdő hosszú, délkelet felé vezető nyiladékaiba. Sajnos, itt újra kezdődött a szenvedésünk, ismét felhőkben támadtak ránk a szúnyogok és a Protect márkájú riasztónk itt is hatástalannak bizonyult! Tovább lassított bennünket a nyiladékok keréknyomaiban terpeszkedő rengeteg dagonya, nem győztük őket kerülgetni, sokszor az erdőn keresztül kellett megkerülni őket.

jelzések erre sem fordultak sűrűn elő, a fordulókban mindig fel voltak festve a követendő irányok, viszont a hosszú, egyenes szakaszokon elvétve sem lehetett egyet-egyet látni. Végül félnapos erdőjárás után egy kis emelkedő tetején elértük az erdő szélét. Az itt álló magaslesen hosszabban is megpihentünk és körbetekintettünk az előttünk fekvő hatalmas irtáson növő sarjadék erdőn. Négy éves kéktúrás atlaszunk még az erről a pontról elénk táruló szép félköríves kilátásról beszélt, de mostanra a fiatal erdő fái annyira megnőttek, hogy már a magaslesről sem volt semmilyen kilátás.

Nyiladékunk tovább folytatódott a növekvő fiatalosban és villanypásztorokat keresztezve (az áthaladás rajtuk ugyanolyan volt, mint két nappal azelőtt a Farkas-erdőben) hamarosan elértük az Ötvös vasútállomásra vezető keskeny aszfaltutat. Ezután negyed óra alatt elértük a minden lakott területtől messze fekvő állomást és letelepedtünk az éppen felújítás alatt álló épület árnyékába. Csak jó tíz perc múlva, amikor felszáradt az izzadtságunk, mentünk be pecsételni az állomás irodájába. Az vasútállomás egyszemélyes szolgálata szívesen adta a kéktúra bélyegzőt, még jól átitatott pecsétpárnát is mellékelt hozzá. Ebben a hőségben a szolgálatot teljesítő vasutasnak is melege lehetett, mutatta is a hőmérőt: a lapos tetejű épület irodájában 34 Celsius fok volt a hőmérséklet!

Pecsételés után tájékozódtunk nála, hol lehet sátrat verni a környéken, ő azonnal felajánlotta, hogy kis sátrunkat állítsuk fel az állomásépület melletti elhanyagolt park bokorsorai között. Ajánlatát megköszöntük és úgy döntöttünk, hogy élni is fogunk vele, de ekkor még magasan járt a nap, nem volt érdemes a sátorveréshez hozzákezdeni a tűző napsütésben. Inkább tovább lebzseltünk az állomásépület árnyékában és sziesztázva vártuk a napnyugtát.

Rövid időre az eddig kihalt állomás forgalma fellendült: egyik irányból egy tehervonat érkezett a kitérőre, a másik irányból pedig egy kétkocsis Bzmot interpici. Hirtelen egy hozzám hasonlóan középkorú túrázó bukkant fel szaladva az épület sarkánál, odakiáltott a személyvonat masinisztájának, hogy mindenképpen várja meg, amíg pecsétel az állomáson kéktúrás igazolófüzetébe, aztán eltűnt az iroda irányába. Minket észe sem vett. Természetesen a vonat megvárta.

Lassan eljött az este, a levegő is lehűlt kissé, mi pedig felvertük a sátrunkat az előre megbeszélt helyen. Az éjszakás szolgálat hívott minket, töltsük az éjszakát az állomásépület szolgálati pihenőjében, de inkább a szellős sátrat választottuk a fülledt szoba helyett. Nem tudom, hogy jobban jártunk-e így, mert késő este hatalmas szélvihar és zivatar lepett meg bennünket. Szerencsére a sátor elég védett helyen állt a bokorsorok között, így a szél elzúgott felettünk, a zivatar alatt sem ázott be a sátrunk, néhány cseppet kaptunk csak a nyakunkba, ami valahogy megtalálta a befelé vezető utat.

Szerdán reggel megállapodás szerint nagyon korán, négy óra felé keltünk, hogy a kora reggeli hűvösben továbbindulva még a déli hőség beköszönte előtt elérjük Sümeget. Így aztán reggel öt órára lebontottuk a sátrat, úgy ahogy volt, vizesen elcsomagoltuk és búcsút vettünk az állomás egyszemélyes szolgálatától is.

Kellemes volt a séta a hajnali hűvösben, tempósan haladva végigmentünk az állomás bekötőútján, később ide érkeztek a jelzések is, és már azokat követve hamar elértük az Ötvös és Szalapa közötti aszfaltutat. Dél felé indultunk el rajta és néhány perc után az útjelző táblák szerint elértük Veszprém és Zala megye határát. A megyehatártól körülbelül háromszáz lépésre nyílt bal felé az erdőbe az a földút, amin tovább kellett haladnunk. Ezután többszöri bal és jobb fordulókkal átvágtunk a Dergecsi-erdő nyiladékain (néhány helyen csúnyán be vannak nőve ezek az utak), aztán ismét kiléptünk egy aszfaltútra, amelyik a közeli Dabroncra vezetett.

Innen vagy egy kilométer után tértünk le jobbra, hogy egy széles, jól kijárt földúton vágjunk át a közeli Mihályfa irányába. Erről a hosszú, egyenes földútról pillantottuk meg először a sümegi várat, ahogy egy magas dombtetőn trónolt a látóhatár szélén. Még nagyon messze volt tőlünk, de a látványa új erőt adott, hogy folytassuk az utunkat!

Mihályfa előtt értük el az újabb aszfaltutat, ezen elindultunk a falu házai felé, de még a település határa előtt letértünk róla balra, egy másik földútra Kisvásárhely felé. Ahogy haladtunk, a földút először keréknyomokká, később egy szakaszon pedig ösvénnyé degradálódott, de a telefonoszlopokat követve kitartóan haladt egyenesen a távoli kis falu felé.

Kisvásárhelyen a falu haranglábán található a kéktúra bélyegző a kis kék-fehér dobozkájában. Pecsételés után hosszabban is megpihentünk a harangláb alatti árnyékos padon, csak sokára szántuk rá magunkat a továbbindulásra. A falu határában, ahol az aszfaltozott út balra tér, mi jobb felé folytattuk az utunkat egy újabb földúton. Villanypásztorral elkerített terület mellett kapaszkodtunk fel egy alacsony dombhátra, amit egy akácoson átvágva értünk el. Ismét feltűnt a sümegi vár, de most már jóval közelebbről. Aztán félórás kutyagolás után elértük végül a Sümegre vezető főutat.

Túránk utolsó három és fél kilométerét az országút szélén baktatva tettük meg, miközben kamionok és személyautók húztak el mellettünk a hosszú egyenesben százas tempóval. A fasor miatt nem lehetett az egyre közelebbi várat látni, csak a falu határában pillantottuk meg újra, ahogy impozánsan szinte a fejünk fölé magasodott. Habár még csak tíz felé járt az idő, mostanra azonban már újra kitört a kánikula! A falu végén lévő sorompó után letértünk az állomásra vezető útra, és hamarosan meg is érkeztünk a sümegi vasútállomásra. Pecsételtünk és megvettük a jegyeket a pénztárban, aztán leültünk az állomás árnyékos teraszán. Habár tervbe volt véve a várlátogatás, de a hőség miatt ezt elnapotuk és az állomásépület árnyékos peronján lebzseltük el az időt a vonatunk érkezéséig.