A Sümeg és Tapolca közötti kéktúra szakasz bejárását is négynaposra terveztük, egynapos sümegi városnézéssel, mivel a június végi hőségben kihagytuk ennek a kedves városkának és várának megtekintését a pokoli hőség miatt, amikor megérkeztünk ide Sárvár felől. Így aztán még szombaton reggel elindultunk Budapestről, felvertük a sátrunkat a zalaszántói Szent Vendel kempingben - mint bázistáborban -, és busszal átruccantunk Sümegre.

Természetesen első dolgunk volt felkeresni a várat. Felkaptattunk a fellegvárba vezető hosszú szerpentinen, de a pénztárnál komolyan meglepődtünk. Kettőnkről ugyanis 3000 Ft-ot gomboltak le, mint belépőt! Igaz, ezért a csodálatos kilátáson és a romokon kívül még várjátékokat is kaptunk. Azért a hangulatunkat ilyen apróságok nem tudják elrontani - noha minden vastartalékunkat ezekbe a belépőjegyekbe öltük -, alaposan körülnéztünk hát a várban, aztán lenn a városban is.

Az igazi túra vasárnap reggel kezdődött, amikor Zalaszántóról ismét bebuszoztunk Sümegre, hogy végre megkezdjük ennek a szakasznak a teljesítését. Az időjárás azon a reggelen nemigen kereste a kegyeinket: szitált az eső és fújt a hűvös északi szél, amikor elindultunk a sümegi autóbusz pályaudvarról. A jelzések végigvezettek minket a hosszú, egyenes József Attila utcán kifelé a városból, egészen a 84-es útig. Itt rátértünk a főúttal párhuzamos jobb oldali földútra (erre vezettek tovább a jelek), majd néhányszáz méter után nekiindultunk a Mogyorósi-dombnak. Az egyre jobban rázendítő esőben nem volt kedvünk megnézni a geológiai bemutatóhelyet, inkább tovább baktattunk a földúton, át a mezőkön. Sümeg határa után jelzést már csak elvétve lehetett látni, kénytelek voltunk a térkép alapján navigálni.

Kereszteztük a Sümeg-Tapolca vasútvonalat, aztán lassan elértük a Sümegi bazaltbánya vasútállomást. Hatalmas farakások mellett haladtunk el, el nem tudtuk képzelni, honnan van itt ennyi kitermelt faanyag? Továbbindulva a földúton hamar megérkeztünk a Sarvaly vadászházakhoz vezető keskeny és meglehetősen megviselt állapotú aszfaltút kezdetéhez, ahol az a Sümegről Sümegprága felé vezető útból kiágazik. Hatalmas irtásfoltok mellett elhaladva egy hosszabb meneteléssel értük el az erdőt, és onnan továbbindulva az erdészházakat a nyílegyenes úton (Gábor megjegyzése: hát innen van a sok kivágott fa az állomáson!). Kellemes a pihenőhely a Sarvaly-forrásnál, szépen rendben is van tartva, csak a szűnni nem akaró eső alaposan eláztatott addigra mindent. Egy, a fák alatt álló, viszonylag száraz padon azért megreggeliztünk, miután pecsételtünk a vadászház kerítésén található bélyegzővel.

Továbbra is jelzések nélkül haladtunk a most már egyre kanyargósabb aszfaltcsíkon, aztán az Y elágazás után, ahol az aszfaltút véget ér, a bal oldali murvás földúton. A nyiladékra való letérést csak egy kék színű szigetelőszalag csík jelezte a sarkon álló fán, már erősen szakadozott lefelé, megpróbáltam kissé jobb állapotba hozni, hát nemigen sikerült. Mindenesetre az utánunk jövők számára fontos lehet, hogy a kéktúrás atlasz pontosan jelöli a letérés helyét a már romos vadászház mellett!

A nyiladékon haladva elértük az Y elágazásból korábban jobb felé induló murvás utat, ezen kb. 300 lépést mentünk délnyugat felé, amikor egy, az út jobb szélén álló fán kettős jelzést láttunk: Előre a jelzés mutatott, visszafelé a . Kerestük itt a jobbra való leágazást - amin tovább kellett haladnunk -, végül nem itt találtuk meg, hanem kb. ötven lépéssel visszafelé, egy keskeny, benőtt ösvény formájában!

Közben az eső elállt, egy idő után már csak a fákról hullottak ránk a vízcseppek. Itt már elfogadhatóak voltak a jelzések, igaz szükség is volt rájuk a nyiladékokban haladva! A Tátika-hegyre vezető első kaptató után balra fordulva egy hosszabb szintező szakasz következett. A meredek emelkedő egy árokszerű vízmosásban folytatódott, itt rengeteg kidőlt fa és susnya akadályozta a továbbhaladást. A kis fennsíkot elérve a mohos Fekete-tó után az ösvény egy hosszabb szakaszon szinte teljesen eltűnt a gaz- és csalántengerben, sokszor alig volt követhető. Itt láttuk csak hasznát az errefelé tényleg elég sűrűn felfestett jelzéseknek! Itt felváltva volt festve a jelzés a sárga és kék pötty jelekkel (ezek az utóbbiak tanösvényeket jeleznek ezen a környéken), egy idő után rájöttünk, bármelyiket látjuk, az a helyes utat mutatja!

Folyton az ösvényt és a jeleket keresgélve értük el azt a pontot, ahol a jelzés egy kis erdei pihenőtől elindult felfelé, Tátika várához. Kitűnően kiépített, néhol murvaszórással megerősített földút volt ez, néhány perc alatt elértük rajta a várat. A 2001-es kéktúrás könyvünk képével ellentétben a vár helyreállítása már szépen előrehaladt, sok falat visszaépítettek és megerősítettek már. A legszebb kilátás a vártól délnyugatra lévő kilátópontról nyílt, ahol egy pihenőpad is áll. Az egyre tisztuló időben messze el lehetett innen látni. Innen pillantottuk meg először a Sztúpát és Zalaszántót, aznapi célunkat is.

Aztán visszamentünk a jelzésen az elágazásig, innen a földút már a jelzést követte lefelé, egészen a Hideg-kúti majorig. A major egyik házának fehérre meszelt falán csalogatóan hívogatott a szép, zöldre pingált falicsap és mellette a falra festett zöld pohár (gondolom, azt jelezte, hogy ebből a csapból ivóvíz folyik), de sajnos víz nem jött ki rajta!

Ettől a ponttól újra eltűntek a jelzések! A buszmegállónál kereszteztük az aszfaltutat, és a térképen jelzett útvonalat követve egy ösvényfélén haladtunk nagyjából az úttal párhuzamosan. Talán kétszáz lépés után értünk ki a Kovácsi-mezőre, ahol feltűnt az országúttól induló földút sávja. Ráálltunk erre és ezen haladtunk végig az erdő északkeleti peremén. Az erdősarkot elérve az elágazásban (a térkép is jelzi) balra tértünk, és az erdő északi peremén követtük hosszan a keréknyomokat a szélső fák között.

Később kifordultunk az erdő szélére, aztán tvágtunk egy volt kőfejtő udvarán - egy-két romos épület még állt az erdő szélén - végül rátértünk a Sztúpához vezető széles, jó keményre döngölt földútra. Óriási volt itt az autóforgalom: percenként húztak el mellettünk az oda tartó és onnan jövő kocsik.

A Sztúpa szép, az aranyozott Buddha szobor pedig szokásos pózában ücsörögve méltóságteljes. Sajnos a Sztúpát övező tisztás sehol nem volt olyan széles ahhoz, hogy a legszéléről fényképezve belefért volna a teljes építmény a fényképezőgép keresőjébe. Rövid pihenő és nézelődés után a táblákat követve leereszkedtünk az erdőből Zalaszántó széléig, a buddhista imaházig is. Szép innen a kilátás a falura! Gábor próbált rábeszélni, hogy innen már sétáljunk le Zalaszántóra (természetesen ez az út nem a jelzést követte), de én elég vaskalaposan ragaszkodtam a kéktúrához, így aztán a vagy száz bazalt lépcsőfokon visszakapaszkodtunk a Sztúpához, a domb gerincére.

A kéktúra ösvényen indult tovább a tisztás déli oldalán, és egy ideig követni tudtuk az egyre inkább a semmibe vesző utat a fák között. Amikor az ösvény teljesen elfogyott a lábunk alól, akkor jelzéstől jelzésig csörtettünk az erdő sűrű aljnövényzetében. Aztán elvesztettük azokat is. Egyre nagyobb köröket róttunk az erdőben a jelzéseket, vagy az ösvényt keresve, de aztán még ráadásul el is tévedtünk. Iránytű szerint navigálva értük el újra a Sztúpa tisztását.

Így aztán most már másodszor is leereszkedtünk az imaházig, onnan pedig tovább, Zalaszántóra. Ha akkor tudtam volna, hogy fenn eltévedünk, dehogy másztunk volna vissza a dombrra... Megérkeztünk hát a faluközpontba, bélyegeztünk a Tátika presszóban, aztán a szállásunkra ballagtunk.