Erre a hétvégére nem jósoltak szép időt a meteorológusok, így aztán meg sem lepődtem, amikor éjszaka rázendített az eső, és komolyan esett egészen reggelig. Szerencsére a sátrunk jól bírta a gyűrődést, most sem ázott be! Megmondom őszintén, egyre jobban becsülöm ezt a bevásárlóközpontban vásárolt, mélyen leértékelten árusított terméket! Eddig még sohasem hagyott cserben bennünket!

Reggelre aztán alábbhagyott az eső, csak néha-néha szemerkélt a változóan felhős égből. Komótosan megreggeliztünk és összekészülődtünk. Reggel hét óra felé indultunk el a Zalaszántó északi határában fekvő Szent Vendel kempingből az aznapi túránkra. Lesétáltunk a faluba, aztán a főutcán végighaladva a templom után néha már szórványos jelek is feltűntek az út széli villanyoszlopokon.

Elhagytuk lassan a falut, kis dombhátra kapaszkodtunk fel, innen jól lehetett látni Rezi várát a Meleg-hegy tetején. Aztán egy kis völgybe ereszkedett le az országút, egy hídon kereszteztük a Nagy-Séd patak teljesen kiszáradt, köves medrét, majd az út újra kapaszkodni kezdett a hegyoldalban. A falu határa óta egyetlen jelzést sem vettünk észre! Pár méterrel azelőtt, hogy az országút felért volna egy kis bukkanó tetejére, megpillantottuk a letérési pontot. Itt tényleg becsületesen fel voltak festve a jelzések kapuszerűen a kiágazó földút mindkét oldalán.

Rátértünk hát arra a jól kijárt földútra, ami a Bakony-cser széles völgyének keleti oldalán futott végig enyhe, de folyamatos emelkedéssel. Egy rövid ideig egy keskeny erdősor választotta el az utat a mezőtől, de aztán ez véget ért és kitárult a panoráma nyugati irányban.

Nagyjából a mező szélén vezető út felénél egy magasleshez értünk, erre felmászva hosszabban is megpihentünk. Szép volt innen a kilátás észak felé, a Sztúpa dombjára, és nyugat felé is, a mezőn túl elterülő dombokra is. Csak tíz perc múlva indultunk tovább és egyre kapaszkodva hamarosan megérkeztünk Rezibe. Megkerestük a faluban a pecsételőhelyet, itt egy közös épületben működő kocsmában, vagy a mellette lévő vegyesboltban lehet bélyegezni. Mivel a kocsma zárva volt, mi a pecsétet a boltban kértük el.

Továbbindulva átvágtunk a falun és elértük a nemrég felparcellázott és lassan beépülő új részét a falunak (ezt a 2001-es térképünk még nem jelezte). Megtaláltuk a leágazást: egy útszéli keresztnél kellett letérnünk jobbra, egy láthatóan frissen aszfaltozott keskeny kis útra. Külön figyelmet érdemel a kereszt: itt a megfeszített Krisztus alatt egy joviálisan mosolygó, kerekképű szent néz le az emberre. Érdekes az összhatás, az biztos!

A jelzések erre sem voltak sűrűn felfestve, de a térkép alapján kitűnően el lehetett navigálni. Aztán az aszfaltozás megszűnt, földúton ballagtunk tovább. Az Almás-domb szőlőskertjei között vágtunk át, mindkét oldalon gondozott szőlők, és kiskertek szegélyezték az utunkat. Nagyon meglepődtünk, amikor erről a jól járható útról a hosszú idő után feltűnő jelzések jobbra lefelé, egy ösvényre hívtak bennünket!

Beléptünk az erdőbe és a jól kijárt ösvényen ereszkedni kezdtünk. Balról egy vízmosás kis horhosa társult mellénk, ösvényünk kanyarogva vezetett a jobb oldalán. Egyszer-kétszer úgy tűnt, le is ereszkedünk az aljára, de az ösvény mindig elkanyarodott az utolsó pillanatban! Az erdőből kiérve ismét kiskertek és szőlők között találtuk magunkat és az ösvény beletorkollott egy földútba. jelzést se közel, se távol nem láttunk, a térkép sem szolgált információval, ezért aztán érzésre balra, lefelé indultunk el a földúton. Jól döntöttünk, néhány perc alatt leértünk a főút szélére, a Gyöngyösi csárdához.

Az egyik kéktúrás bélyegző a csárda kerítése mellett, egészen közel a főút széléhez egy villanyoszlopon található a szokásos kis dobozkájában. Előhúztuk a láncot a dobozból, a pecsét ott lógott a végén. Már éppen be akartuk tintázni, hogy bélyegezzünk vele, amikor észrevettük, hogy valaki letépte a gumilapot róla! Kénytelenek voltunk dolgunk végezetlen visszadugni a dobozába.

Szerencsére van egy másik bélyegző is itt, méghozzá benn a csárdában! Ekkor még csak tizenegy felé járt az idő, a tábla szerint a csárda pedig csak délben nyit. Szerencsére a személyzet már benn volt, takarítottak, rendezkedtek. A kapu nem volt bezárva, ezért bementünk és a murvás udvaron gereblyéző egyik dolgozónak elmagyaráztuk a problémánkat. Nagyon rendes volt, azonnal kihozta a bélyegzőt az épületből, mi pedig leültünk a kerthelység egyik asztalához és elintéztük az adminisztrációt.

Rövid pihenő után indultunk csak tovább. Itt a kéktúra egy kitérőt tesz: vagy egy kilométernyit gyalogoltunk a Hévízre futó országút szélén észak felé, aztán éles szögben visszafordultunk balra egy földútra egy útszéli kőkeresztnél. Újabb kilométeres túra visszafelé, és elégedetten konstatálhattuk, hogy vagy félórai út után lehetünk már vagy háromszáz méterre is a csárdától! Mindenesetre erről a pontról szép kilátás nyílt az Almás-dombra és a Gyöngyösi csárdára is.

Továbbindultunk a földúton, az ég közben lassan beborult és szemerkélni kezdett az eső. Egy pár percig reménykedtünk, hogy abbahagyja, de amikor egyre jobban rákezdte, kénytelenek voltunk elővenni az esőkabátokat. Már komolyan esett, amikor egy erdős szakasz végén elértük a földúton azt a helyet, ahol a térképünk szerint jobbra térve fel kellett volna kapaszkodni a mellettünk húzódó dombra.

Sajnos, nem találtuk a letérést, bár az esőben nem is kerestük komolyan! Továbbmentünk hát a földúton a domb tövében, abban reménykedve, hogy találunk valamilyen feljárást a továbbiakban. Szerencsénk volt, pont akkor értünk egy, a dombra kapaszkodó ösvényhez, amikor az esőfüggönyön túl megpillantottuk a dombtetőn álló Egregyi román kori templomot.

Elindultunk felfelé és néhány perc múlva már némi kertek közötti bolyongás után ott álltunk a templom kertje, egy kis temető mellett a keskeny aszfaltúton. Behúzódtunk a temetőkert tujafái alatti pihenőpadokra, ezek szárazon maradtak, mert az eső nem tudott a sűrű lomb között a fák alá esni. Leültünk hát pihenni, közben meg is ebédeltünk. Körbejártuk a templomot, megnéztük kívülről, belülről egyaránt. Sajnos, a szakadó eső miatt fényképeket alig tudtunk készíteni a templomról meg a kilátásról.

Vártuk, hogy csillapodjon az eső, de aztán kénytelek voltunk továbbindulni. A keskeny aszfaltút vendéglők és borospincék között vezetett végig a domboldalban, egy alig három-négyszáz méter hosszú szakaszon tizennyolc vendéglátó-ipari létesítmény számoltunk meg! Egyre ereszkedve értük el Hévíz utcáit, és komolyan mondom, szemünk-szánk tátva maradt a csodálkozástól! Csodálatos panziók, kisebb paloták álltak az út szélén, magyar szót pedig szinte nem is lehetett hallani. Nagyon meglepődtünk ezen a „felsőfokú”, iparszerűen űzött vendéglátáson!

A szűnni nem akaró eső elől bemenekültünk Hévíz új katolikus templomába - egyébként belülről nagyon tetszett nekünk a faburkolataival - aztán tovább indultunk lefelé, a Tófürdő irányába. Pecsételtünk a buszvégállomás információjánál - itt található a hévizi kéktúra bélyegző - aztán kupaktanácsra leültünk a váróterem padjaira. Menjünk-e tovább, ahogy elterveztük, egészen Keszthelyig, vagy hagyjuk itt abba az eső miatt, és térjünk vissza a táborunkba? A kérdést Gábor döntötte el, azt mondta, ha már egyszer ronggyá áztunk eddig, ennél jobban már nem ázhatunk el, menjünk tovább!

Hát nekiindultunk. Nagyon sokan panaszkodtak korábban a Hévíz és Keszthely közötti ösvény gyalázatos állapota miatt, mostanra azonban minden megváltozott! A Tófürdő parkolójától kitűnő kerékpárút indult a korábbi ösvény nyomvonalán Keszthelyre. Mozaikkővel kirakott út, ami később aszfaltra váltott, precíz távolságjelző táblákkal, jól tudtunk rajta haladni és alig egy óra alatt átértünk Keszhely belvárosába.

Az eső itt is szakadt, gyorsan lementünk a vasútállomásra, pecsételtünk, aztán a váróteremben üldögélve megvártuk az állomás elől Zalaszántóra induló autóbuszt. Amikor Zalaszántón leszálltunk a buszról, már elállt az eső és a zárt felhőzet is kezdett felszakadozni. Beültünk a Tátika presszóba, hogy elfogyasszuk megérdemelt italadagjainkat, aztán elsétáltunk a kempingig.