Este úgy feküdtem le a Szentbékkállán lévő szállásomon, hogy dörgött, villámlott és szakadt az eső, aztán éjszaka még többször is felébredve szinte mindig hallottam az ablakpárkányon kopogó esőcseppek hangját. Reggel azonban, amikor fél hét felé felkeltem, már nem esett, bár az ég még erősen felhős volt. Az erkélyre kimenve éreztem, elmúlt a korábbi napok döglesztő hősége, az átvonult zivatarfront végre egy kis felüdülést hozott! Komótosan összepakoltam, megreggeliztem, végül fél nyolc felé készültem el mindennel. Elbúcsúztam a háziaktól, aztán kiléptem a házból.

Először tettem még egy rövid kitérőt a faluközpontba, vásároltam friss pékárut a következő két napra, bár úgy terveztem, estefelé Nagyvázsonyban meg fogok vacsorázni valahol. Vettem nasinak néhány Balaton szeletet is, gondoltam jó lesz az még a túrán csak úgy menet közben bekapni valahol. Végül leültem egy hűtött kólával a vegyesbolt lépcsőjére sziesztázni egy utolsót. Csak nyolc óra felé kászálódtam fel a lépcsőkről és a hátizsákot magamra kapva nekiindultam az aznapi, Nagyvázsonyig vezető, kéktúra kiírás szerinti 21,7 kilométernek.

Lefelé indultam el a Kossuth Lajos utcán, aztán az elágazásban balra fordultam, a Zánka felé kivezető utcára. Az Öreghegy fogadó mellett hagytam magam mögött Szentbékkállát és hamarosan elértem az országút derékszögű jobbos kanyarját. Itt a kéktúra egyenesen indult tovább, hogy a kőkereszt után átkeljen egy árok kőhídján egyenesen a Fekete-hegy felé tartva. Egy faluszéli telephely mellett elhaladva érkeztem meg az szőlők alsó szegélyén lévő útelágazásba.

Itt meglepődve megálltam egy pillanatra. Emlékeim szerint itt jobbra kellett három éve térnem a fiammal, hogy aztán néhány lépés után már a szőlők közé fordulva induljunk neki a Fekete-hegyre vezető kaptatónak, de most egy szép eligazító tábla szerint balra kellett volna továbbindulnom! Úgy látszik, megváltozott a kéktúra vonalvezetése ezen a szakaszon, gondoltam, de azért alaposan körülnéztem jelzések után kutatva a tekintetemmel. Jobbra azonnal fel is tűnt egy festett jelzés a szőlőlugasok kordonköteleinek egyik utolsó betonoszlopán, de bal felé egyet sem láttam! Mindenesetre elgyalogoltam abban az irányban legalább száz lépést, de egyetlen jelzést sem láttam arrafelé!

Így aztán visszatértem az útelágazásba, és a régi úton jobbra tértem, aztán az ötvenlépésnyire lévő következő sarkon balra, be a szőlők közé. Enyhe kapaszkodón érkeztem fel az út végére, a töttöskáli templomromhoz. Az egykori Töttöskál nevű település temploma a XII.-XIII. században épült, de a törökök 1531-ben lerombolták. Később a faluval együtt újjáépült, egészen a XIX. századig használták, de a század végén már romként írtak róla.

A szerény romoktól szép a kilátás a Káli-medencére. Érdemes néhány percre megállni itt és körbepillantani, mert a medence síksága mögött nagyon szépen látszanak már erről a kis csekély magaslatról is a tanúhegyek! Az éjszakai kiadós eső után a távoli Szent György-hegy „pipált”, vagyis körüllengték a felemelkedő párarétegek. Egy-két percig elgyönyörködtem a látványban, aztán indultam tovább, mert a Fekete-hegyre vezető kapaszkodó java még előttem volt!

Keréknyomokon küldtek tovább a jelzések a szőlőkordonok között a présházak felé. Az út végén egy háznál a keréknyomok véget értek, itt az épület mellett balra kellett továbbindulnom, majd a szőlők szélén vezető ösvényen ballagtam tovább. Egy kis csermely felett átléptem egy hidacskán, aztán balra kanyarodva gyalogúton mentem tovább, most már szintezve, gyengén lejtve a hegyoldalban. Présházak között vágtam át, néhány perc alatt értem ez azt a helyet, ahol egy benőtt kereszt mellett ismét a hegy felé fordultam.

Szűk, néhol kissé mélyútként haladó ösvényen kapaszkodtam felfelé a hegyre, mindkét oldalán elvadult sövény szegélyezte az utamat. Aztán később újra szőlők szélére érkeztem ki, de a gyalogút továbbvezetett egészen a hegyoldalban szintező keskeny aszfaltútig. Az útra kilépve azonnal megpillantottam az Öreg-hegyi-kút forrásbarlangját és a mellette elhelyezett tájékoztató táblát. Néhány percre levettem a hátizsákot és pihentem egy sort, aztán körül is néztem az út széléről.

Innen már szebb volt a kilátás, mint a töttöskáli romoktól, mivel most már magasabbra kapaszkodtam a Fekete-hegy oldalában. Egy-két percet nézelődtem, aztán ittam a forrás jéghideg vizéből. A medencéből kiáramló víz mennyiségét saccolgatva, az itt induló erecskét léphettem át kicsivel korábban még a szőlők között.

Továbbindulva egy ideig a keskeny aszfaltúton szinteztem a szőlők és présházak között, aztán egy jól jelzett ponton jobbra, meredeken a hegy felé fordítottak a jelzések. Rövid, de kimerítő kapaszkodó kezdődött toronyiránt felfelé a hegyoldalban, szerencsére nemsokára újra jobbra fordultam és pár emeletnyivel magasabban újra egy szintező földútra tértem, de most már visszafelé, délkeletnek ballagtam. Az út mellett szederbokrok nőttek, épp most kezdett érni rajtuk a feketeszeder. Nem tudtam megállni, több bokornál is megálltam „legelni” egyet! Csak akkor hagytam abba, amikor már lilák voltak tőle az ujjaim!

Ahogy haladtam rajta, a földút iránya a délkeletiből lassan keletire váltott, ahogy körbejárta a Fekete-hegyet, a minősége is egyre romlott, a végén már csak füves keréknyomokon ballagtam a szőlők között. Aztán elértem az út végét, ahol beszaladt egy kertbe, itt egy kis tisztáson bal felé tértem a jelzéseket követve és egy bazalt kőfolyásos aljú, mélyútként haladó gyalogúton vágtam bele a Fekete-hegyre vezető végső kapaszkodóba. Nem volt egy leányálom meredeken kaptatni a bokaficamító köveken, ezért próbáltam a kis szurdok alján lévő kőfolyásnak hol a bal, hol a jobb oldalán haladni, mérsékelt sikerrel.

Egy darabon az emelkedő kicsit megenyhült, amikor az utam rézsútos kapaszkodásra váltott, de aztán ismét meredekebben emelkedett, ezen a szakaszon több kidőlt, és a kis szurdokban keresztben fekvő fa alatt is át kellett bújnom. Egy helyen aztán a jelzések jobbra küldtek tovább, és kikapaszkodva a mélyútból most már erdei ösvényen folytattam az utamat. Itt már gyakorlatilag a Fekete-hegy fennsíkján jártam, az emelkedés szinte teljesen megszűnt, néhány perces sétával értem el a hegy peremén álló Eötvös Károly kilátót.

A kilátótorony meglehetősen rossz állapotban volt, a kihelyezett tábla szerint mindenki csak a saját felelősségére kapaszkodhatott fel rá! Természetesen nem azért másztam meg a 369 méter magas hegyet, hogy most ne nézhessek körül, ezért leraktam a hátizsákot a kilátó tövében és nekiindultam a tetőteraszra vezető falépcsőknek. Tényleg hiányzott néhány lépcsőfok, az alsóbb teraszok hajópadló burkolata is több helyen eltört, elkorhadt, de alaposan a lábam alá nézve egy-két perc alatt elértem a tetőteraszt.

A kilátás persze kárpótolt mindenért! Közvetlenül alattam, a hegy lábánál feküdt Szentbékkálla, el sem akartam hinni, hogy a szinte karnyújtásnyira lévő településtől idáig több mint egy óráig tartott az út! Erről a pontról belátható volt szinte a teljes Káli-medence, sőt: feltűnt a távolban a Balaton víztükre, és jól lehetett látni a tanúhegyeket is. Jó néhány percig elnézelődtem odafenn, készítettem pár fényképet is, bár a párás, felhős idő miatt nem volt érdemes panorámaképpel próbálkozni. Néhány percnyi pihenő után leereszkedtem a toronyból, aztán a hátamra véve a zsákot továbbindultam.

Egy jó darabon a Fekete-hegy meredeken letörő délkeleti peremén vezetett az ösvény, de kilátás már nem volt az erdő fái miatt, aztán sátorozásra nagyon alkalmas kis réteket elérve az ösvény hirtelen jobbra fordult, és amilyen meredeken felkapaszkodtam a hegyre, most pont olyan meredekséggel le is ereszkedtem róla! Kiérve az erdőből ismét megérkeztem a szőlőskertek és présházak világába, végül balra térve a hegyoldalban szintező földúton ballagtam tovább. Néhány perces séta után a jelzések jobbra mutatták a Nagy-Cserekutat, le is tértem a földútról, és egy rövid kitérővel megérkeztem a domboldalban fakadó bővizű forráshoz. A kialakítása nagyon hasonló volt az Öreg-hegyi-kúthoz, itt is ittam egy keveset a jó hűvös forrásvízből, mielőtt továbbindultam volna.

Aztán hamarosan elértem azt a pontot, ahol a kéktúra letérve a jól kijárt földútról ismét nekiindult a Fekete-hegy oldalának. Ezt a letérést három éve elnéztem a fiammal, akkor egyenesen tovább ballagva értük el Balatonhenyét, persze némi lelkiismeret-furdalással, hogy rövidítettünk valamennyit. Most elolvastam a letérésnél kihelyezett tájékoztató tábla szövegét, ami arra figyelmeztetett, hogy fokozottan védett területre lépek be, és ha kárt okozok, akkor mindenféle szankciókkal fognak súlytani, aztán átbújtam a piros-fehérre festett fémsorompó alatt és a jelzéseket követve ismét kapaszkodni kezdtem a hegyoldalban.

Néhány perces hegymászás után jobbra fordítottak a jelzések, innen már ismét szintezve ballagtam a szőlők és tanyák között a hegyoldalban. Felváltva haladtam ösvényeken és keréknyomokon, aztán a házak után egy kis tisztást elérve, ahol a keréknyomok jobbra, lefelé fordultak, a kéktúra kissé balra, a fák közé bevezető ösvényen indult tovább. Ligetes, bozótos erdőn vágtam át, hamarosan az ösvény egy földútba torkollott. Itt nem láttam felfestett jelzéseket, félig-meddig érzésre bal felé indultam tovább, aztán a jelzések is feltűntek később.

Innen már egyszerű volt az út egészen Balatonhenyéig, csak követnem kellett a földutat, rövid kapaszkodást követőn hosszasan lejtett az út a falu felé szinte végig az erdőben haladva. Kényelmes sétával értem el háromnegyed tizenegy felé a falut, és hamarosan már a központban álló kis kocsma-vegyesbolt párost is megpillantottam az út bal oldalán. Természetesen betértem ide, hiszen egyrészt ez a balatonhenyei kéktúra pecsételő hely, másrészt pedig az idő is egyre melegebb lett, viszont eléggé párás is volt a levegő a sok éjszakai eső után, gondoltam megiszom itt egy jó hideg fröccsöt!

Elintéztem benn az adminisztrációt, aztán még jó húsz percet elüldögéltem a hűvös ivóban a fröccsöm társaságában, csak negyed tizenkettő felé szántam el magam az indulásra. A Kossuth utcán ballagtam tovább, aztán a református templom előtt tértem balra, hogy megkezdjem a soron következő kapaszkodást a széles, egészen Nagyvázsonyig elnyúló fennsíkra. Az aszfaltút egy már felszámolt, lassan lepusztuló faluszéli telephelyig vezetett, innen pedig földúton indultam tovább.

A mezőszéli elágazásban a középső, észak-északnyugat felé tartó nyomokat kell választani, bár ezek tűnnek talán a legkevésbé kijártnak, és a jelzések is csak jóval később tűnnek fel, amikor eléri az út az első fákat! Egy erdőfolton átvágva nem árt figyelni a jelzéseket, itt ugyanis egy rövidebb szakaszra elvesztettem őket! Én a keréknyomokhoz igazodtam, egy ideig láttam is felfestett jelzéseket, de egy ponton eltűntek! Újabb mezőre érkezett ki az út, de a túlsó szélén a fákat elérve már nem voltak jelzések. Visszafordultam és megkerestem az utolsót, de sehol sem láttam letérést mutató jelzést, ezért aztán továbbindultam az egyszer már bejárt úton. Később, miután a keréknyomok jobb felé kunkorodtak, egy bozótsor mögötti úton megérkeztek a jelzések is! Valószínűleg még az erdőfoltban térhettek jobbra a földútról, csak nem vettem észre!

Végigballagtam egy hatalmas, kocka alakú szántó jobb szélén, az erdő peremén, aztán a távoli erdősarkon végre betértem a fák közé. Kényelmes földúton indultam tovább, amikor egy kisebb túrázó csoporttal találkoztam. A két fiatalember és a lány hozzám hasonló méretű pakkokkal túráztak, ilyen találkozásoknál mindig lassítok, hogy beszédbe elegyedhessünk, de ők céltudatosan elhúztak mellettem, éppen csak odaköszöntek! Tovább folytattam hát az utamat és néhány perc alatt elértem azt a murvaszórással megerősített földutat, amin aztán sokat haladtam még ezután!

Három évvel korábban, az első bejárásom előtt szórták fel murvával az utat, emlékszem, akkor sokat szenvedtünk az elhaladó autók által felvert rengeteg portól! Mostanra a felesleg már eltűnt az útról, a maradékot pedig az elhaladó járművek szinte belepréselték az út felszínébe, így aztán kitűnően lehetett rajta haladni és a kocsik sem vertek fel semmi port! Az út kényelmesen kanyargott és hullámvasutazott, aztán egy „Y” elágazás után kisebb emelkedő következett egy 120 kV-os távvezeték nyiladékáig. Innen egy középfeszültségű távvezeték társult az út mellé és hamarosan elértem a csicsói erdészház melletti erdei iskolát és pecsételő helyet.

Habár volt egy asztal két paddal a pecsétdobozt tartó oszlop mellett az erdőszélen, én mégis behúzódtam az út túlsó oldalán az erdei iskola kertjébe az ottani padokhoz és asztalokhoz, mert a felszakadozó felhőzetből melegen kisütött a Nap és jólesett egyet napozni a borongós délelőtt után! Itt aztán meg is ebédeltem, megettem a még Szentbékkállán vásárolt péksüteményeket és utána ejtőztem is egy sort. Az erdei iskola természetesen lakott volt most is, a legkülönbözőbb korosztályokhoz tartozó gyerekek szaladgáltak, játszottak a tágas udvaron.

Láttam, hogy elég jól állok idővel, öt órára – a gondnoknővel megbeszélt időpontig - mindenképpen meg fogok érkezni Nagyvázsonyba, a Kinizsi turistaházba, ezért csak háromnegyed kettő felé cihelődtem össze és ballagtam át a pecsételő helyre, hogy elintézhessem itt is az adminisztrációt. Miután mindent elpakoltam, nekiindultam a murvás földútnak. Ezen a részen már nem kanyargott, a hullámvasutazása is megszűnt, egy derékszögű kanyarja után egyetlen, vagy másfél kilométeres egyenessel elértem a Nagyvázsony és Vigántpetend közötti országutat.

Egy darabon ezen ballagtam tovább, közben árgus szemekkel figyeltem az útról való letérést, mert ezt elég nehezen találtuk meg három évvel ezelőtt a fiammal! Nagyjából három-négyszáz lépést tehettem meg az út bal szélén, amikor egy, a töltés oldalába leöntött aszfaltfolton akadt meg a tekintetem! Erre emlékeztem a korábbi bejárásról, akkor is itt találtuk meg a letérést, de most az erdőszéli dzsindzsa teljesen eltakarta az induló ösvényt! Leereszkedtem az országút töltéséről, keskeny csapáson értem el a néhány méterre lévő erdőszélt és átfurakodva a bokrok között beléptem az erdőbe.

Hirtelen kitisztult előttem a tér, egy nyiladékban haladó jól járható gyalogúton indultam tovább. Enyhén lejtősen haladva lassan kialakult körülöttem egy völgy, az út következetesen az alja közelében haladt a fejem felett összeboruló fák között. Húsz-huszonöt perces kellemes erdőjárással értem el a Kinizsi-forrás melletti erdei pihenőt, ide egy rövid, a kéktúra gyalogútjából balra kiágazó ösvényen lehetett eljutni. Lepakoltam a hátizsákom a forrás medencéje melletti pihenőpadok egyikére, aztán elsétáltam a talán százlépésnyire álló romos falhoz. A tálodi kolostor szerény romjai ezek, még a török időkben pusztult el az épület, utána pedig nem építette újjá senki.

Visszatértem a forráshoz pihenni egy keveset, de aztán három óra felé a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam. Hamarosan elértem az erdőbe benyúló tisztás végét, előtte már messziről hangokat hallottam abból az irányból. Az erdőt magam mögött hagyva láttam, hogy komoly party előkészületeibe csöppentem: több furgonrakománnyi pad, kerti asztal volt letéve a földre, mellettük gázpalackok, gázfőzők, sátorponyvák hevertek szerteszéjjel a fűben. Éppen akkor igyekeztek mindent összerakni, beüzemelni, amikor elhaladtam a társaság mellett.

Ez az erdőbe mélyen benyúló, hosszú, keskeny tisztás olyan, mint egy széles nyiladék, érdekessége, hogy észak felé végigtekintve rajta pont a még távoli Kab-hegyre nyílik kilátás! Végigballagtam rajta a keréknyomokon, aztán az erdőszélen jobbra, északkelet felé kanyarodtam az elágazásban. Továbbra is keréknyomokon ballagtam, de most már az erdőszél és a Vázsonyi-séd-patak partját követő fasor közötti keskeny, hosszú mezőn. Néhány perc alatt elértem a Szent Ilona kápolnához vezető letérést jelző táblát. A szépen konzervált romok melletti tájékoztató tábla szerint a középkorban elpusztult Tálod település templomának romjai mellett álltam, a maradványokat 1970-ben tárták fel, és 2007-ben végezték el a legfontosabb állagmegóvási munkálatokat.

Rövid nézelődés után visszatértem a kéktúra keréknyomaira, és folytattam az utamat az erdőszéli kaszálón keresztül. Egy elágazásban jobbra térve beléptem az erdőbe, innen egy darabon a fák között kanyargott tovább a gyalogút, aztán az erdőből kiérve újból keréknyomokon ballagtam tovább. Hamarosan megkezdődött a Szent Mihály-hegyre vezető kapaszkodó. A fás, ligetes hegyoldalban kapaszkodva itt is nagyon figyeltem a jelzésekre, mert az előző bejárásom idején itt elkevertünk a fiammal, és teljesen más irányból érkeztünk meg Nagyvázsonyba, mint a kéktúra!

Nagyjából keleti irányba haladva kaptattam felfelé a dombtető irányába, a jelzések a szekérút melletti magányos fákra voltak felfestve. Még a tető elérése előtt, ott ahol a keréknyomok jobbra, délkelet felé hajlottak, kellett letérni róluk, és az erdőszél felé indulni. Elég nehéz volt észrevenni az erdőbe való bekanyarodás helyét, de nem lehetetlen feladat! A fák között aztán már egy keskeny, de tiszta aljú nyiladékban haladt tovább a gyalogút. Vagy háromszáz lépés után jobbra, keresztező útra fordítottak a jelzéseket, körülbelül öt perc alatt értem el rajta a Szent Mihály kolostor kútjánál lévő erdei pihenőt.

Lemálháztam a kőpadoknál, aztán elsétáltam az innen már látható romokhoz. Valahányszor itt járok, mindig lenyűgöz a romok nagysága és az, ahogy egymagukban állnak egy erdei tisztáson. A kolostort Kinizsi Pál alapította 1483-ban, miután megkapta Nagyvázsonyt hűbérbirtokául. Amikor az épület elkészült, ide telepítette át a pálos szerzeteseket a tálodi kolostorból, amit aztán a ferencesek kaptak meg. A pálos szerzetesek 1543-ban, Fehérvár eleste után kiköltöztek innen, aztán 1552-ban a nagyvázsonyi őrség felrobbantotta az épületet attól félve, hogy a törökök beveszik magukat a falak közé. Kinizsi Pált egyébként itt temették el a kolostorban, de a síremlék most a várban tekinthető meg.

Pár percet még nézelődtem a romok között aztán a kúthoz visszatérve a hátamra kaptam a motyót és továbbindulva már néhány perc alatt elértem Nagyvázsonyt a temető mellett. A Temető utcán elsétáltam a várromig, aztán negyed öt felé léptem be a közvetlenül a romok mellett álló Kinizsi turistaház kapuján. Már napokkal korábban lefoglaltam a szállást, félve attól, hogy nem kapok itt helyet, ezért nagyon meglepődtem azon, hogy a házban mindössze néhányan voltunk vendégek. Én például egymagamban kaptam meg az egyik, vagy tízszemélyes szobát!

Gyorsan lepakoltam, lezuhanyoztam és átöltözve nekiindultam a falunak csavarogni egyet. Még éppen nyitva találtam a vár pénztárát, itt elkérve a kéktúra bélyegzőt pecsételtem az igazoló füzetembe, körbesétáltam a romokat (most nem mentem be, mert már többször is jártam ott, különben is nagyon közel volt már a záróra), aztán fenn a faluközpontban a buszmegálló melletti vendéglőben olcsón megvacsoráztam. Csak sötétedéskor indultam vissza a turistaszállóra, hogy eltegyem magam másnapra.