Több mint egy hónap telt el, mire ismét időt tudtam szakítani arra, hogy elővegyem öreg hátizsákomat és nekiinduljak újra az Országos Kéktúra bejárásának. Ezt már sátras túrának terveztem, június 18.-án szombaton szerettem volna kezdeni a túrát Jósvafőn, ahol még májusban abbahagytam, de erős hidegfront érkezett azon a hétvégén sok csapadékkal, így két nappal elhalasztottam az indulást. Így aztán hétfő reggel bumliztam át a városon a sátorral, a polifoam derékaljammal és a hálózsákkal megspékelt hátizsákommal a Stadionok buszpályaudvarra és vettem jegyet a 6:15-kor Jósvafőre induló távolsági autóbuszra.

Ismerős volt ez a járat, hiszen a már említett májusi túrám kezdetekor is ezzel utaztam Szarvaskőig. Csak tizenegy előtt pár perccel érkeztem meg vele a jósvafői Tengerszem szálló alatti autóbusz fordulóba, de azért érdekes volt a hosszú utazás. Egerig szinte végig autópályán mentünk, de onnan szinte helyközi autóbuszként jártuk végig a falvakat Jósvafőig, a kéktúra útvonalát többször is keresztezve. Először Szarvaskőnél találkoztunk az útvonallal, aztán végighaladva a kanyargós Eger-patak szűk völgyén Bélapátfalvánál újra érintettük azt, miközben megcsodálhattam a Bél-kő látványát. A Bükköt észak felől megkerülve Dédestapolcsánynál keresztezte utunkat ismét a kéktúra, aztán Aggtelek előtt hosszan figyeltem az országút szélén a villanyoszlopokra felfestett jelzéseket. A falu után kezdtem el készülődni, mert egy néhány perces szerpentinút végén érkezett a busz a Tengerszem szállóhoz.

A buszról leszállva azonnal letelepedtem a betonplaccot övező kőkerítésre, és nekifogtam az ebédnek. Reggel csak kutyafuttában ettem egy keveset még indulás előtt, most aztán kényelmesen leülve nyugodtan megebédeltem, így erről is letettem a gondot. Negyed tizenkettő után csomagoltam el mindent, és vettem a hátamra a zsákot, hogy felballagjak vele a lépcsősor tetejére, a barlang pénztárához. Ellentétben a májusi érkezésemmel most szinte senki sem volt a fenti pihenőben, a pénztár ablakánál sem kellett egy hosszú sort kivárnom, hogy elkérhessem a kéktúrás bélyegzőt. Pecsételtem a megfelelő helyre vele, aztán a könyvecskét eltéve ismét a hátamra kaptam a betyárbútort.

Rövid gondolkodás után eldöntöttem, hogy most nem a jelzéseket követve ereszkedem le a faluba – hiszen azt az utat már végigjártam májusban –, hanem kitérőt teszek a Tengerszemhez. Így aztán nem kapaszkodtam fel a szálló fölé a gerincre, hanem a buszfordulótól lefelé indultam el a komótosan ereszkedő murvás sétányon. Pár perc után tűnt fel előttem a Jósva-forrás melletti erdei pihenő. Kis kitérőt tettem a bővizű forráshoz, aztán lesétáltam a forrás által táplált kis tó partjára. Kellemes színfolt ez a kis smaragdszínű tavacska, tettem is egy rövid sétát a partján fotózásra alkalmas helyet keresve. Miután lefényképeztem és elgyönyörködtem pár percig benne, továbbindultam Jósvafő felé. Néhány perc alatt kijutottam a faluba vezető országútra, ezen értem el a település központját.

Néhány percre megálltam még a buszmegálló előtti presszónál – ide menekültem be májusban a zivatar elől –, megittam egy üveg Borsodit, röviden még elszüttyögtem a hátizsákom vállszíjaival, aztán a hátamra kapva továbbindultam. A Jósva patak mellett futó Rákóczi utcán indultam el, aztán hamarosan elértem azt a pontot, ahol a Kecső-patak és a Tohonya-patak egyesüléséből megszületik a Jósva. Mint mindig, amikor itt járok, most is megcsodáltam azt, hogy a patakoknak szinte nincs is töltésük, a mederben a vízszint csak pár centivel van az utca és a kertek szintje alatt! Sokáig csodáltam ezt, de nemigen értettem, csak most gondolkodtam el ezen a dolgon alaposabban. Végül arra jutottam, hogy a patakokat tápláló források nagyon közel vannak és nagyjából állandó vízjárásúak, viszont itt, a völgy felső végében kevés a közvetlenül csapadékból származó vízmennyiség, ezért elég a pataknak a viszonylag szűk meder.

Készítettem pár felvételt a patakokról és a házakról, aztán továbbindulva dél után pár perccel értem el azt a kis hidat, amin keresztül a jelzések megérkeztek. Innen már azokat követve ballagtam tovább, lassan elérve Jósvafő északi végét. Jól kijárt földúton léptem be az erdőbe és néhány perces séta végén feltűnt a jobb oldalon a Nagy-Tohonya-forrás. A Tohonya-patak vizének nagyobbik fele innen származik, de ahogy folytattam az utamat, még mindig hallottam az út mellett a patak csobogását! Egy kis réten átvágva ismét beértem a fák közé, itt a völgy szurdokszerűen összeszűkült, és kanyargósabbá vált. Az út mellett balra a patak csobogott, én pedig hepehupás keréknyomokon haladtam közvetlenül mellette.

Szép ez az erdei szakasz, megcsodáltuk a fiammal öt évvel ezelőtt is, de akkor kora tavasszal jártunk erre, akkor a még kopasz fák között jobban lehetett látni magát a völgyet is, de most szinte a sűrű lombú fák alagútjában kapaszkodtam az enyhe emelkedőn. A szűk völgy hirtelen tárult ki előttem, ahogy kiléptem a fák közül, domboldalak közé szorult hosszú réten kanyarogtak a keréknyomok alattam, aztán elértem azt a pontot, ahol a völgy két ágra szakadt. A bal oldali, szélesebb völgyben feltűnt egy percre előttem a barlangkutató állomás épülete, de a kék jelzések a jobb oldali völgy felé indultak, így a ház gyorsan eltűnt a szemem elől. Beléptem a Lófej-völgybe, de néhány lépés után a jelzések jobbra térítettek innen, meredeken ki a völgyből. Szuszogva kaptattam egyre feljebb, szerencsére néhány perc után kiértem a tágas, füves fennsíkra.

Kinyílt a világ: előttem terült el a bokros, ligetes, füves fennsík és néhány tucat lépésnyire egy kis mélyedésben megpillantottam a hucul ménes karámjának piros tetejét. Pár lépés után földút keresztezte az utamat, a karámra festett nyíl mutatta, hogy jobbra kell elindulni rajta. Széles ívben déli irányban megkerültem a mezőt, először a jelzés érkezett meg jobbról, egy másik földúton Jósvafő felől, aztán néhány száz lépéssel később a jelzés keresztezte az utamat. Feltűnt előttem a Szelce-völgy széles nyílása, a jelzés arra tartott, de a és a jelzés keréknyomai átvágtak a völgy szája előtt a mezőn, és jobbra tartva egy oldalvölgy végén érték el az erdőt. Itt letelepedtem a már régen kaszált, térdmagasságú fűbe, és megtartottam első pihenőmet.

Tízperces szieszta végén indultam csak tovább, és belépve az erdőbe felkapaszkodtam a dombok közé. A gerincet elérve ismét magam mögött hagytam az erdőt és újra ligetes, füves mezőkön folytattam az utam. Elértem a és jelzések elágazását, itt a jelzéseket követve balra tértem és továbbkapaszkodtam a dombtetők között. Pár perc múlva jobb felé kilátás nyílt: le lehetett látni Szinpetri völgyébe, messziről megpillantottam a falu mögötti domboldalban kövekből kirakott hatalmas szalamandra alakját, az Aggteleki Nemzeti Park jelképét, és messze a távolban, a dombok felett feltűntek a zempléni hegyek csúcsai is. Magányos tanyák, zártkertek között kanyarogtak a keréknyomok, egyre inkább beleveszve a fűtengerbe.

Újra elértem az erdőt, itt szerencsére jobb lett az út minősége, ismét jól kijárt földúton haladtam tovább. Kellemes erdőjárás végén, fél három felé ereszkedtem csak vissza a Szelce-völgybe. A völgy rétjének szélén haladva értem el a Szelcepusztára tartó keskeny aszfaltutat, aztán ezen haladva a szelcepusztai turistaszállót. Az órámra nézve láttam, hogy tartom magam az időtervemhez, ezért aztán megálltam egy hosszabb pihenőre az épület előtti padoknál. Megettem korai uzsonnámat, felmértem a térképen az előttem álló útszakaszt, aztán negyed óra múlva továbbindultam.

Pár percig még emelkedett alattam az aszfaltút, de aztán a gerincen az balra tért, én pedig ismét földúton kezdtem meg az erdőben a hosszú ereszkedést lefelé a Patkós-völgybe. Egy hajtűkanyarral értem le a hűvös völgy legaljára és már csak enyhén ereszkedve folytattam az utam benne. Néhány perces menet után érkeztem meg a vígan csobogó Puska Pál-forráshoz, kezet, arcot mostam benne és feltöltöttem friss vízzel a hátizsákom oldalán lévő fél literes ivópalackomat. Továbbindulva már elkísért utamon a forrásból kialakuló kis patak hangja, ehhez egyre újabb és újabb források vize társult. Nagyjából negyedórás menet után érkezett meg balról a Ménes-patak, innen már szinte kis folyó követte a földutam kanyargását.

Itt már tágabb volt a völgy, hátrébb húzódtak a domboldalak, az utam lejtése is szinte teljesen eltűnt. Útelágazáshoz értem: a Szelcepusztán a mellé társult jelzés itt egyenesen folytatta az útját, a balra tért egy kevésbé kijárt földútra. Ezen folytattam az utam, de néhány perc után a jelzések innen is letérítettek, meredeken felfelé egy, a domboldalban kapaszkodó ösvényre. Néhány perces kaptató végén értem el ismét a fennsíkot, tisztások, erdőfoltok között folytattam az utam. Egy éles jobbkanyar után nagyobb mezők következtek, aztán megérkeztem a hajdani Derenk falu romjaihoz.

Két kéktúrázó hölgy jött szembe velem, röviden köszöntünk egymásnak és ki-ki ment tovább a maga útján. Egy-két perc után elértem a falut, illetve azt, ami maradt belőle. Letettem a hátizsákom a pecsételőpont fájának tövébe, és rövid felderítésre indultam. Fenn a dombtetőn kis kápolna volt, előtte kőkereszttel, alatta nem sokkal állt a félig helyreállított, ablak és ajtó nélküli iskola. A változóan felhős égből csöpörögni kezdett az eső, ezért behúzódtam az iskolába és végignéztem a kis kiállítás faliképeit. A tablókon felelevenedett a falu története, az itt élt emberek élete.

A több száz éves település sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a II. Világháború előtt Horthy Miklós eldöntötte, medverezervátumot fog létrehozni a falu környékén. Ekkor döntöttek az itt élők kitelepítéséről, és 1938-1943 között itt élő, Lengyelországból a XVIII. században letelepedett embereket el is költöztették. Aztán közbeszólt a háború, a rezervátum mégsem jött létre, de az emberek már nem költöztek vissza az itthagyott épületekbe. Azok állaga folyamatosan romlott, mostanra a maradék romokat is benőtte a növényzet. Amikor itt jártam a fiammal 2006-ban, a kápolnán kívül csak romok voltak mindenfelé. 2007-ban kezdődött az iskola helyreállítása, a temetőt is rendbe tették. Mindebből a munkából alaposan kivették a részüket a környék lengyel kisebbségi önkormányzatai is. Táblákkal megjelölték az egykori faluban a porták helyét is.

Mire a kiállítást végignéztem, a zápor is elállt, visszaballagtam hát a fa alatt hagyott motyómhoz, elvégeztem a pecsételést, aztán továbbindultam. Lassan magam mögött hagytam a mezőt, az erdei földúton hamar eljutottam a Szögligetről a hajdani Vidomájpusztára tartó keskeny aszfaltúthoz. Kereszteztem és néhány perc múlva a Várkert mezőinek széléről már meg is pillantottam a Szádvár erdős dombját. Éppen csak sejthetőek voltak a hajdani vár romjai a sűrű fák között, de most nem tettem kitérőt hozzájuk, hiszen a fiammal ezeket is alaposan végigjártuk pár évvel azelőtt, az első kéktúra bejárásunkkor. Így aztán most csak elhaladtam a jelzés ösvényének kezdete mellett és tovább ereszkedtem a Lakatos-forrás völgyébe.

A forrásnál, a sziklás, köves völgytalpon élesen balra fordult a jelzés ösvénye és megkezdődött a Bába-völgy hosszú, lépcsőzetes kaptatója. Az ösvény több szakaszban, hol meredekebben, hol enyhébben emelkedett, itt egy időre ismét a kék jelzés mellé társult a jelzés is. Ez volt a nap leghosszabb kaptatója, fél óra alatt több mint kétszáz métert emelkedett az utam!

Háromnegyed hét felé értem el a fennsíkot, ekkor már egészen alacsonyan járt a Nap, csak a fák csúcsait világította meg. Kicsit sietősebbre vettem a tempót, mert még a sötétedés beállta előtt sátorhelyet kellett keresnem magamnak! Negyed nyolc után pillantottam meg az úttól jobbra a hajdani Szabó-pallag erdészházat, a kéktúra pecsételő helyet. Néhány éve, első ottjártamkor csak rogyadozó rom volt az épület, azóta a tetejét felújították, de mivel lakatlanul áll, az állapota most is folyamatosan romlik. Gyorsan elvégeztem a pecsételést és körülnéztem a cseppnyi tisztáson. Itt terveztem a sátorverést, de a derékmagas gaz eléggé elvette a kedvemet tőle. Végül a továbbindulás mellett döntöttem.

Folytattam az utam a háztól induló ösvényen, persze alaposan megnéztem minden szóba jöhető helyet. Végül nagyjából hat-nyolcpercnyi járásra a háztól vettem észre egy tiszta aljú erdőrészt az ösvénytől balra. Körbejártam az egyre inkább leereszkedő alkonyatban, végül kiválasztottam egy enyhén lejtős, de sík részt a vegyes tölgyes-gyertyánosban. Felállítottam a sátrat, aztán már a fejlámpát felvéve vacsoráztam meg belül, az összetekert polifoam matracomon üldögélve. Nem sokáig maradtam fenn ezután, hiszen tudtam, a következő napom lesz majd a leghosszabb a több mint harminc kilométeres bejárandó szakaszával, ezért aztán fél kilenc felé el is tettem magam másnapra.