A két legkönnyebb nap maradt a túra végére: a Bánkút – Dédestapolcsány és a Dédestapolcsány – Putnok szakasz. Még a szervezés kezdetekor úgy gondoltam, túl nehéz lenne ez egyben a csapatnak – hiszen nem volt sok túrázó gyakorlatuk –, ezért döntöttem a két részre osztás mellett, habár én egyben bejártam ezt a szakaszt a nagy túrazsákommal az előző év nyarán. Így viszont maradt időnk nézelődni mind a két napon, és kiélvezni az amúgy meglehetősen kemény nyolcnapos túra végét. Éppen ezért az indulást sem terveztük szerda reggel túl koránra: csak nyolc óra felé volt ébresztő a Síházban, és utána is meglehetősen komótosan telt a reggel.

Szokás szerint én már hat felé talpon voltam, megnéztem a neten az időjárást: az Időkép szerint szinte az egész országban zavartalan volt a napsütés, de a szobám ablakán kinézve a ködtől a Síház szomszédságában álló fák is alig látszottak! Úgy nézett ki, a hegyek megfogták a felhőket, és csak remélni tudtam, hogy mire a csapat elindul, feloszlik a köd itt a hegyen is. Amikor a csapat kivonult reggeli tornázni, én is velük tartottam, aztán felsétáltam a sípálya tetejére. És ekkor szabályosan kiemelkedtem a ködből! Mint egy vattapaplan, úgy takarta be a köd Bánkútot, csak a Bálvány csúcsa állt ki belőle, én pedig halkan átkozódtam a tájat bámulva, hogy nem hoztam magammal a fényképezőgépem!

Tettem egy kört a Fehér Sas panzió felé, és a jelzésen ereszkedtem vissza a Síházhoz, ahol a csapat már a reggeli tornát lezáró nyújtógyakorlatokat végezte. Aztán lassacskán összekészülődtünk, fél tíz felé átmentünk reggelizni az étkezőbe, ahol megint csak nem sietett senki sem az evéssel. Tíz után kaptuk kézhez a hideg ebédünket: a fejenként két darab „családi méretű” rántotthúsos szendvicset, amihez aztán mindenki vett még valamilyen üdítőitalt is. Fél tizenegy felé álltunk menetkészen, ekkor még elintéztük a pecsételést a Síház bejárata mellett lógó kéktúra bélyegzővel, aztán útnak indultunk.

A sípályára kilépve már vakító napsütés fogadott bennünket, de úgy nézett ki, a köd nem felszállt, hanem lejjebb ereszkedett: jól látszott a csupán pár méterrel alattunk hömpölygő ködtenger teteje. Rátértünk a jelzéseket követve a Síház bekötőútjára, itt került el minket a gondnoknő furgonja, aki a csomagjainkat szállította tovább Dédestapolcsányba, a Dédesvár Apartmanházba, aznapi szállásunkra. Enyhén lejtett alattunk a keményre taposott földút és néhány perc alatt visszaereszkedtünk rajta a ködtengerbe. Kiértünk a Bánkútra szerpentinező aszfaltútra, itt az eddig velünk tartó jelzés keresztezte a keskeny aszfaltcsíkot és egyenesen indult tovább a túlsó oldalán, mi a jelzéseket követve megtettünk talán száz lépést az úton, utána fordultunk be az erdőbe.

Különös, mesebeli érzés volt a túra a ködben úszó erdőben, pláne úgy, hogy a napsütés itt-ott még át tudta törni a ködtengert. Aztán pár száz lépés után elértünk a fennsík peremét és a széles dózerút átbukva rajta kemény ereszkedésbe kezdett. A Bükk-fennsík északi oldalának ezt a szakaszát Ördög-oldalnak nevezik, széles gyalogutunk, a Török út oldalazva meredeken ereszkedett lefelé rajta. Jó tízperces menet végén értük el a ködpaplan alját, aztán nem sokkal utána egy kis nyeregben az útelágazást. A jelzés folytatta innen a ereszkedést egészen a Torma-völgy aljáig, az itt kezdődő jelzés viszont a gerincen indult tovább Dédes várához.

Megálltunk egy pillanatra, és vázoltam a csapatnak a lehetőségeket: vagy lemegyünk a völgybe most a jelzésen, és egy teljesen eseménytelen út végén érjük majd el Mályinkát, vagy teszünk egy kitérőt Dédes várához, ahonnan nagyon szép a kilátás és csak később ereszkedünk le a völgybe, hogy ott találkozzunk a kéktúra útvonalával. Időben nem jelent nagy veszteséget a kitérő a várhoz, viszont már csak a kilátás miatt is érdemes oda elmenni. Egy pillanat alatt megszületett a döntés: menjünk el a várhoz! Így aztán otthagytuk a jelzéseket, és az oldalgerincen haladó földúton folytattuk az utunkat.

Enyhén ereszkedve, hullámvasutazva haladva úgy számoltam, valamivel több, mint fél óra kell ahhoz, hogy elérjük a várat. Jó tempóban ment a csapat a földúton, amikor a szemem sarkából észrevettem egy balra kiágazó ösvény kezdetén egy jelet. Már kétszer is jártam erre, legutóbb előző év nyarán a második kéktúra bejárásomon, de eddig elkerülte a figyelmem ez a jelzés! Megálltam a kiágazó ösvénynél és megvártam, hogy a csapat felzárkózzon mögöttem. Rátértem a keskeny gyalogútra és pár lépés után elértem rajta a kilátópontot.

Már az első pillanatban láttam, érdemes volt letérni a földútról, mert nagyon szép panoráma nyílt innen félkörben nyugat felé. Egészen balra tekintve feltűnt a még ködben úszó Bükk-fennsík oldala, szemben velünk a Zobó-hegyese erdős oldala emelkedett, jobbra fordulva már leláttunk a hegyek lábára, a távolban, egy völgyben feltűntek Nagyvisnyó házai is. Habár a párás idő eléggé elrontotta a kilátást, elnézelődtünk itt is néhány percet, röviden szusszantunk is, mert egy etapban jöttünk Bánkúttól idáig.

Visszatérve a földútra folytattuk a Dédes várához vezető utunkat, ekkor vettük észre, hogy a fejünk felett lassan feloszlik a felhőzet, persze a fák fejünk felett összeboruló sűrű koronája miatt nem láttuk ezt, csak a lábunk elé vetülő kis fényfoltokból következtethettünk erre. Aztán pár perc után elértük először a jelzés csatlakozását, ami a völgyből kapaszkodott fel ide hozzánk, utána nem sokkal pedig a jelzés elágazását, ami aztán nekiindult lefelé a Vár-völgybe vezető meredek ereszkedőnek. Mi a jelzés másik ágán folytattuk az utunkat, ami egy szűk, suvadásos ösvény formájában végigoldalazott a Várhegy keleti oldalában, hogy aztán egy éles kanyar után észak felől kapaszkodjon fel a romokhoz.

Lihegve, kifulladva értünk fel a kilátóteraszra, ahol tényleg fantasztikus panoráma fogadott bennünket! Visszatekintve már jól látszott a távolban Bánkút és a Bálvány a tetején a kilátóval, alattunk a mély Vár-völgy húzódott, ahová majd nekünk is le kell ereszkednünk, észak felé pedig tág betekintés nyílt a Bükktől északra elterülő dimbes-dombos vidékre, a völgyekben megbúvó falvakra. Persze itt is sokáig fényképeztünk, aztán letelepedtünk a kövekre és pihentünk egy sort. Nem volt okunk sietni, hiszen észak felé már tisztán látszott Dédestapolcsány is, aznapi uticélunk, ezért csak fél egy felé indultunk vissza a kilátóponttól, én pedig magamban mosolyogtam egyet, mert előző bejárásomhoz hasonlóan most sem kapaszkodtunk fel a szerény romokhoz, annyira megigézett bennünket a kilátópontról nyíló fantasztikus panoráma!

A völgybe való leereszkedés pedig tényleg egy igazi kalandtúra volt! A jelzés elágazásához visszatérve nekiindultunk a lejtőnek. Az ösvény legfelső szakasza egészen könnyen járható volt, de aztán elértük az ereszkedés középső, legmeredekebb részét. Itt tényleg alaposan a lábunk alá kellett nézni, ha nem akartunk egy rossz lépés miatt gatyaféken csúszni jópár métert a meredek lejtőn! Egy szakaszon a kidőlt fák is nehezítették a haladást, itt aztán lehetett választani, hogy alattuk bujkálunk, vagy inkább átmászunk az egymás hegyén-hátán heverő óriási bükkökön. Alaposan megszenvedtünk ezen a szakaszon, de a hangulat mindvégig jó volt, mégis valamennyien kicsit fellélegeztünk, amikor elértük az ösvény legalsó, már csak gyengén lejtő részét.

A völgy legaljára leereszkedve átlábaltunk a vígan csordogáló Baróc-patakon, és pár méter kapaszkodás után rátértünk a Pirító-kőnél a völgyben haladó földútra. Innen már könnyű utunk volt, mert csak a völgy alján haladó jelzéseket kellett követnünk, először a földúton, aztán balra letérve róla egy gyalogúton mélyebbre ereszkedve a völgy alján futó patakhoz. Nagyon kellemes része volt ez a túrának, aztán egy idő után visszakapaszkodtunk a felettünk, a hegyoldalban futó földútra. Egy további kis emelkedéssel megmásztuk a Szőlő-kő oldalát, aztán átbuktunk a gerincén Mályinka oldalára. Néhány perc múlva beletorkollott az utunk a Mályinkára vezető keskeny aszfaltútba, ezen baktattunk pár száz lépést, aztán letérve róla megérkeztünk a Mályinka feletti mezőkre.

Ekkor már kettő felé járt az idő, valamennyien megéheztünk, le is telepedtünk a fűbe, és a mezőről nyíló kilátásban gyönyörködve megebédeltünk a Bánkúton kapott emberes méretű rántotthúsos szendvicsekből. Alattunk terült el Mályinka, kissé távolabb tekintve Dédestapolcsány házait láttuk lenn a völgyben, mögötte feltűnt már a Lázbérci-víztároló tükre is. Mostanra, kora délutánra már minden pára eltűnt a levegőből, csodaszép volt a kilátás innen, a füves mezőről! Csak fél három felé kaptuk össze magunkat, és ereszkedtünk le a faluba.

Gyorsan elintéztük a pecsételést a kocsmában, aztán továbbindultunk Dédestapolcsány felé. Innen már végig aszfalton haladtunk: először Mályinka utcáin, aztán a két falut összekötő keskeny, kopottas aszfaltúton ereszkedtünk tovább. Egy pillanatra megálltunk a Mályinka utáni dombtetőn: innen jól látszott a falu felett magasodó Várhegy és mögötte a Bükk-fennsík oldala. Onnan jöttünk! Folytatva az utunkat aztán hamarosan megérkeztünk Dédestapolcsányba és végigvonultunk a hosszú falu főutcáján. Megálltunk vásárolni a központban a kis szupermarketben, itt megvettük a vacsoránakvalót, aztán már csak meg kellett keresnünk a szállásunkat.

Hamar becuccoltunk a vendégház lakásaiba, gyorsan lezuhanyoztuk magunkról az út porát, aztán még sötétedés előtt rövid sétát tettünk a tóhoz. Éppen alkonyatkor érkeztünk meg a víztárolóhoz, és itt a meglepetéstől a földbe gyökerezett a lábam: a tóban alig volt víz! Több méterrel lejjebb volt a tó szintje a megszokottnál, a közepén kis homokpadokon szárítkoztak a vízimadarak. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, de a tó gyakorlatilag ki volt száradva! Úgy látszik, ezen a túrán befürdök a tavakkal, ódákat zengtem korábban a csapatnak a bélapátfalvi Gyári-tóról és a Lázbérci-víztárolóról is, és most mindkettőt gyakorlatilag halottan, leürítve kellett viszontlátnom!

Csalódottan fordultunk vissza, és ballagtunk haza a szállásunkra, közben én még beszaladtam a főutca egyik kocsmájába, megkérdezni, mi lett a tóval? A válasz ugyanaz volt, mint néhány nappal ezelőtt a Gyári-tó esetében: a száraz tavasz és nyár miatt kiapadtak a tavat ellátó források, patakok, és emiatt csökkent le ennyire a vízszint. A dédestapolcsányi emberek egyik fő bevételi forrása a horgászoknak kiadott szállás, és ez most nagyon megcsappant, alig néhány horgász jár már csak le a tóra!

A szállásunkra már sötétben tértünk vissza, tüzet gyújtottunk az apartmanház kertjében a kis tűzrakóhelyen, aztán a délután vásárolt dolgokat megettük nyárson sütve, grillezve vacsorára. Előkerült a hátizsákokból pár üveg bor és sör is, szóval a hangulattal sem volt semmi hiba. Habár valamennyien tudtuk, hogy a következő napot még együtt töltjük, ez az este egy kicsit búcsúestének sikeredett. Csak tíz óra felé mentünk be a szobákba, hogy eltegyük magunkat másnapra.

Megjegyzés: a kilencedik képet a csapatomtól kaptam felhasználásra, ugyanis az erről a témáról nem voltak saját fényképeim.