A legvégére maradt a legkönnyebb szakasz: a Dédestapolcsány és Putnok közötti körülbelül 16 kilométer. Ráértünk volna ezen a napon is későn indulni, de erre a napra még volt egyéb programunk is: a barlanglátogatás Aggtelken és legkésőbb egy órára a putnoki vasútállomáson kellett lennünk, mert ekkor indult onnan a helyközi busz Aggtelekre. Ha azt nem érjük el, akkor csak késő délután mehettünk volna el a következővel. Így aztán most is korán kellett ébresztőt csapnom: reggel fél hétkor hangzott el a lassan már megszokott „Good morning everybody”! Kicsit álmosan készülődött a társaság, ebben szerepet játszhatott az előző esti búcsúvacsora is az eddigi hét túranap fáradtsága mellett. Az idő is eléggé szomorú volt: megint ködös reggelre ébredtünk, szinte az orrunkig sem láttunk, amikor kiléptünk a házból!

Nyolcra készülődtünk össze, és zártuk be a lakásajtókat magunk mögött, a csomagjainkat a szállásadónkra bízva, hogy azokat átvigye Aggtelekre, a Baradla turistaszállóba. Visszatérve Dédestapolcsány főutcájára a víztároló felé vettük az utunkat most már újra a jelzéseket követve. Lassan elmaradtak mögöttünk a község házai, megkerültük az utat elzáró fémsorompót, aztán pár perc múlva elértük a Lázbérci-víztároló déli sarkát. Sajnos, most sem láttunk belőle többet, mint előző nap este: a vízszint valahol mélyen lenn volt, a tó közepén pedig kis homokpadokon álldogáltak a gémek, és néhány vadkacsa.

Néhány perces nézelődés után tovább baktattunk a tóparti aszfaltúton, aztán ahol az új út kiágazott a régiből, mi a régi, a tóhoz közelebbi úton mentünk tovább. Persze a ködtől szinte semmit sem lehetett látni a tóból, ezért egy lejáró lépcsőinél otthagytam az utat, és lesétáltam a vízpartra. Jó messze be kellett gyalogolnom a tó volt medrébe, mire elértem a víz szélét. A többiek is lassan utánam sorjáztak, aztán megálltunk a mostani parton. Elénekelhettem volna a „Száraz tónak nedves partján...” kezdetű gyerekversikét, de ehhez nem sok kedvem volt most! Csakis abban reménykedhettem, hogy a száraz 2012-es évet csapadékosabbak követik majd, és újra megtelik majd vízzel a Lázbérci-víztároló medre, hogy majd ismét meg lehessen csodálni a hegyek közé zárt tó szépségét!

Szótlanul tértünk vissza a tóparti aszfaltútra, aztán ott, ahol az lesüllyedt a tó mostani saras medrébe, egy ösvényen felkapaszkodtunk a néhány méterrel magasabban futó új útra. Itt már nem volt semmi látnivaló, ezért aztán a csapat felvett egy haladós tempót, negyed tíz után már meg is érkeztünk az Upponyi-szoros kapujához. Itt az utunk keresztezte a tavat töltő, most éppen csak csordogáló Bán-patakot, megálltunk a hídon pár percre pihenni. Sajnos nem lehetett látni a ködtől a magas sziklafalakat, éppen csak a legalsó sziklák és fák tűntek fel előttünk. Aztán továbbindultunk és pár perc alatt meg is érkeztünk Upponyba.

Itt le kellett térnünk a kéktúra útvonaláról, hogy pecsételhessünk a füzetekbe, ezért aztán elballagtunk a családi házban üzemelő kocsmáig. Bár nem volt nyitva a búfelejtő, a kéktúra bélyegző ki volt téve az udvaron egy kis asztalkára, így a csapat beüthette a füzetekbe az utolsó előtti pecsétet. Nem volt sok maradásunk, hamarosan tovább is indultunk. Visszatértünk a faluvégre, és a kis fahídon kereszteztük a Bán-patakot. Végigballagtunk a Széchenyi-telep rendezett utcáján, ekkor vettük észre, hogy a köd kezd felemelkedni. Pár percig bámultuk az egyre magasabbra emelkedő tépett felhőfoszlányokat, de mivel a nap csak nem akart kisütni, lassan folytattuk az utunkat.

De ami késik, az nem múlik, tartja a közmondás, és mire elértük a faluvégi pincesort, melegen kisütött a nap! Épp egy különösre tervezett faépítmény mellett haladtunk ekkor el – eldöntöttük, hogy márpedig ez egy pihenőpad – így aztán le is telepedtünk rá pár percre. Egy darabig élveztük a napsütést rajta heverészve, aztán folytattuk az utunkat. Lassan elmaradtak mögöttünk az utolsó házak is, és egy földúton kezdtük meg a nyolcnapos túra utolsó kapaszkodóját fel a Szilas-tetőre.

Először még a rétek, kaszálók között haladtunk, itt még csak nagyon enyhén emelkedett alattunk a földút, közben azt figyeltük, hogyan elemelkednek fel, oszlanak el a ködfoltok. Aztán kereszteztünk egy erdőfoltot, és az út is meredekebbé vált. Szuszogtató kaptatón araszoltunk egyre feljebb a hegyoldalban, időnként visszafordulva láttuk, ahogy mögöttünk darabokra szakadozik a ködtakaró, aztán a felhőfoltok lassan elenyésznek a levegőben. A tetőhöz közeledve szinte már derült ég alatt kapaszkodtunk! Fenn az erdőhatáron megálltunk még pár percre, és letekintettünk a mögöttünk hagyott völgyre. Ekkor már szikrázóan sütött a nap, kár, hogy a levegő még nagyon párás volt, ami azért lerontotta az Upponyra nyíló kilátást.

Fenn a Szilas-tetőn, ahol utunk beletorkollott a keresztező gerincútba, tartottunk egy pár perces pihenőt, és megszabadultunk a reggel magunkra vett meleg göncöktől. Nagyon jól álltunk idővel: még tizenegy óra sem volt, és úgy számoltam, innen már másfél óra alatt simán megérkezhetünk Putnokra. Pihenhettünk volna még pár percet, de úgy láttam, eléggé be van sózva a társaság feneke, nagyon mehetnékjük volt már! Így aztán továbbindultunk, már ereszkedve átvágtunk egy ösvényen egy ritkított tölgyes bozótos aljnövényzetén, aztán pár perc után kiértünk a völgybe levezető széles, keményre taposott földútra.

Innen már teljesen eseménymentes volt az utunk a hosszú, enyhén ereszkedő dózerúton le a domb tövében futó országútig. Háromnegyed tizenkettő felé fordultunk rá az aszfaltcsíkra, ami egy kicsit még kanyargott a dombok között, aztán kifordult a Sajó széles völgyébe. A hosszú, vagy másfél kilométeres egyenes végén feltűntek Putnok házai, mögöttük már a Borsodi-dombság legdélibb vonulatai sorjáztak. Az, hogy meglátták a célt, újabb lökést adott a már kissé elpilledt csapatnak, és egy trappban megtették a maradék utat a vasútállomásig.

Egy percre álltunk csak meg a Sajó hídján, hogy pár képet készíthessünk a vadregényes folyóról, aztán feltűntek előttünk a vasúti vágányok, én pedig letérve a kéktúra jelzett útjáról, ami tesz egy kerülőt a falu utcáin, a síneken keresztül egyből az állomásépületig vezettem a csapatot. Bezúdultunk a váróterembe, és a füzeteket két részletben beadva a pénztár forgóablakán beüttettük a túra utolsó pecsétjét is a kéktúra igazolófüzetekbe. Végére értünk hát a nyolcnapos túrának, ami alatt a csapat teljesítette a Mátra-Bükk útjain túramozgalom kiírását: Mátraverebélyről indulva végigjárták a Mátrát és a Bükköt az Országos Kéktúra útvonalán!

Volt még vagy fél óránk a busz indulásáig, ezt aztán az állomásépület vágányok felőli napos pihenőpadjain dekkoltuk végig, csak a helyközi járat indulása előtt pár perccel ballagtunk ki a buszmegállóba. Egy-két perc múlva meg is érkezett a járat, betolatott az állomásépület előtti kis aszfaltozott részre, mi pedig felszállva kényelmesen elhelyezkedtünk a székeken. Néhány perc múlva szinte üresen indult a járat tovább, de aztán Putnok belvárosában megrohanták az iskolás gyerekek, és a csend egy pillanat alatt elillant: csivitelésük betöltötte a buszt.

Nagyjából egy óra alatt érkeztünk meg Aggtelekre, közben végigjártuk a környék szinte összes falvát. A többiek inkább csak végigszunyókálták az utat, de én szeretem ezeket a borsodi dimbes-dombos tájakat, ezért inkább ébren maradtam, és az elsuhanó tájat figyeltem. Ismerős volt a környék, hiszen a kéktúrát járva már többször megfordultam itt, a busz érintette Kelemért és Zádorfalvát is, amik kéktúra pecsételőhelyek. Többször feltűntek a jelzések az útszéli fákon, villanyoszlopokon, így volt ez Aggtelken is, ahol a barlang bejáróútjánál elmacskásodott lábakkal lekászálódtunk a buszról.

Innen már csak pár perces menet volt a szikla tövében álló Baradla-turistaház, amit néhány perc alatt abszolvált a csapat és a park pázsitján át rövidítve feltrappoltunk a ház földszintjén üzemelő vendéglő teraszára. Egy ősz hajú úriember alaposan végigmért bennünket, miközben vegyesen angolul és oroszul beszélgetve átvágtunk az asztalok között, hogy eljussunk a szálló recepciójához. Már a pultnál állva kértük a kulcsokat, amikor az úr utánunk jött és bemutatkozott: Papp László volt, a Heves Megyei Természetbarát Szövetség főtitkára! Csak délután négyre volt megbeszélve a találkozó, hogy átadja a csapatnak a Mátra-Bükk túramozgalom jelvényeit, de egy kicsit korábban érkezett, mert későbbre már más programja is akadt és tudta, hogy negyed három felé már itt leszünk mi is.

Így aztán visszatértünk a vendéglő napos asztalaihoz és gyorsan összegyűjtöttük a kéktúra igazolófüzeteket, hogy kiértékelhesse azokat. A túracsapat kíváncsian figyelte a fejleményeket, én pedig megköszöntem Papp úrnak, hogy eljött ide, Aggtelekre, hogy személyesen adhassa át a jelvényeket, aztán megemlítettem neki, hogy a csapat valamilyen kis ceremóniát vár a jelvényátadásnál. Erre csak elmosolyodott, és megállapodtunk abban, hogy majd én viszem a szót, ékes angolságommal egyesével hívom majd ki őket, aztán ő átadja majd a jelvényeket, én pedig a füzeteket nyomon majd a delikvensek kezébe.

Azt hiszem, ilyen boldog Mátra-Bükk túramozgalom teljesítőket nem hordott még a hátán a Föld, mint a csapatom tagjait! Kicsit megilletődötten vették át az apró jelvényeket, de aztán az örömük nem ismert határokat! Végül készült egy csoportkép is, amin valamennyien rajta vagyunk, mert a vendéglő egyik körülöttünk sertepertélő pincére készítette valaki fényképezőgépével. Ezután elbúcsúztunk Papp Lászlótól, aki kocsival visszaindult Egerbe, mi pedig megebédeltünk a vendéglő teraszán. Négy óra felé álltunk fel az asztaltól, és mentünk fel a szobákba, hogy öt órára kissé rendbe szedjük magunkat, mert akkor indult a barlangba az aznapi utolsó vezetett túra.

Eredetileg úgy terveztem, hogy az úgynevezett hosszú túrára jelentkezünk majd, amin Aggtelekről egészen Jósvafőig mehettünk volna a barlang kiépített és kiépítetlen szakaszain, de mint kiderült, felújítási munkák miatt a cseppkőbarlang egyes részei le lettek zárva, csak az aggteleki vége látogatható az úgynevezett rövidtúra keretében. Így csak ezen az alig egy órás túrán vettünk részt, de így is életre szóló élményt jelentett a csapatnak a barlanglátogatás! Persze lenn is készült egy felvétel a „ЛЕТО” szót alakító csapatról, aztán a barlangi túra után még megmásztuk az alkonyatban a sziklát is, hogy körülnézhessünk a csúcson kialakított kis kilátóteraszról.

Este még rendeztünk egy közös vacsorát a turistaház konyhájában, ahol bedobtuk a közösbe minden olyan kajánkat, amik még megbújtak a hátizsákok mélyén, ebből a lányok szendvicseket készítettek, megint előkerült pár üveg bor és sör is, így aztán most is kitűnő lett a hangulat! Felszaladtam a szobámba és elővettem a nagy hátizsákom mélyéről a még a túra előtt kinyomtatott okleveleket, aztán visszatérve a konyhába ezeket is kiosztottam a csapat tagjai között. Végül kimentünk csárdásozni a vendéglő teraszára és csak jóval tizenegy óra után vonultunk vissza a szobákba, hogy aludjunk valamennyit még másnap reggelig.

Reggel nyolckor még leültünk a vendéglő asztalaihoz, hogy elfogyasszuk utolsó közös reggelinket, aztán megérkezett a mini busz, kilenc óra felé a csapat berámolta a málháját és nem maradt már más hátra, csak a búcsúzkodás. Nehéz volt az elválás, hiszen nagyon megszerettem ezt a nyolc fiatalembert a túra során, akik nagyon kevés tapasztalattal, de óriási akarással végigjárták velem a Mátrát és a Bükköt. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor utoljára megöleltük egymást, aztán a mini busz elindult, és még sokáig integettünk egymásnak.

Később fenn a szobámban én is összepakoltam a betyárbútort, aztán kisétáltam a faluvégi buszmegállóba. Csak fél tizenkettő felé volt várható a buszom, addig pedig kiültem egy közeli kocsma teraszára, és a bágyadt októberi napsütést élvezve elkortyolgattam egy üveg Borsodit. A buszom pontosan érkezett, elzötykölődtem vele Ózdig, ott aztán átszálltam a Budapestre induló távolsági járatra. Fél öt felé már a Stadion buszpályaudvaron voltam, egy órával később pedig beléptem a lakásunk ajtaján. Hazaértem.

Megjegyzés: a turistaszálló előtti csoportképet a csapatomtól kaptam felhasználásra, ugyanis az erről a témáról nem volt saját fényképem.

A túraleírás letölthető Microsoft Word „.doc” formátumban! A letöltéshez kattints az alábbi ikonra: