Egy hónap telt el csupán a csereháti túrám óta, de már készülődtem a következő többnapos menetre: most Putnokról indulva a Borsodi-dombság és az Aggteleki-karszt volt terítéken, meg persze még be kellett pótolnom Bódvaszilasról továbbindulva a Cserehátból kimaradt Tornabarakony – Bódvaszilas szakaszt is. Ez tehát egy négynapos túrának nézett ki, amely utolsó napján Dominik csatlakozni fog hozzám, hogy együtt járjuk be az elmúlt túránkon kimaradt csereháti részt. Az utazás előtt, szerda délután szokás szerint elintéztem a bevásárlást, megvettem a vonatjegyem is Kelenföldön a másnap reggeli utazásra.

Még este összecsomagoltam a cókmókot a már megszokott 88 literes Adventurerembe, így csütörtök reggel egy gyors mosdás és reggeli után már nem volt más dolgom, mint felkapni a zsákot és elindulni vele a Keletibe. A Rákóczi nemzetközi Intercityvel utaztam most is, most sem voltunk sokan rajta, így aztán kényelmesen el tudtam helyezni minden holmim a csomagtartóban, leülve pedig a lábam is kényelmesen ki tudtam nyújtani, mert senki sem ült velem szemben a másik ülésen.

Jó tempóban haladtunk Mezőkövesdig, de ott aztán megfogták a vonatot a nyílt pályán, vagy húsz percet vesztegeltünk minden információ nélkül, még a kalauzok is eltűntek, tehát meg sem kérdezhettük a várakozás okát. Miskolcon negyedórám lett volna az átszállásra a Putnok és Ózd felé induló vonatra, ez került most veszélybe a késésünkkel. Csak abban bízhattam, hogy meg fog várni bennünket a csatlakozás, de amikor beértünk a Tiszai pályaudvarra, űzött vadként ugrottam le a vonatról és egy, a peronon várakozó vasutastól informálódva szapora futással megindultam a szomszédos vágányon talán ötvenlépésnyire várakozó három kocsis Bzmot felé. Egy magam korabeli úriember szállt le mögöttem a Rákócziról, hasonló méretű hátizsákkal, együtt kocogtunk a putnoki vonathoz és ugrottunk fel az utolsó kocsi leghátsó ajtaján.

Nem mentünk be a termeskocsi belsejébe, a kocsi végén pakoltuk le a motyókat és zöttyentünk le panorámaablak előtti üléssorra. Úgy láttam, hozzám hasonló túrázóhoz van szerencsém, szóba elegyedtünk és pár pillanat alatt ki is derült, hogy mindketten Putnokról indulva a Borsodi-dombság felé vesszük majd az irányt. Természetesen végigdumáltuk az utat, így derült ki, hogy kicsi a világ, hiszen dél-budaiak vagyunk mindketten, aztán amikor leszálltunk Putnokon a vonatról, Tiborral együtt kerestem meg az állomásépület peronok felőli oldalán a kéktúra bélyegzőt és pecsételtem az igazoló füzetembe. Tibor is kéktúrázott, de ő nem gyűjtötte a stempliket, csak az élmény kedvéért járta az utat, hosszabb kihagyás után most indulva neki ismét.

Együtt vágtunk bele a túrába, és mint az első percekben kiderült, nagyon hasonló tempóval haladtunk. Az állomás előtti terecskéről a hosszú és egyenes Rákóczi úton indultunk el a városközpont felé, egy kicsit kilépve, hiszen már háromnegyed tíz felé járt az idő, és még egy lépést sem tettünk meg idáig a túránkból. A családi házak hosszú sora előtt végigvonulva tíz perc alatt elértük a városka főutcáját, a forgalmas Kossuth Lajos utcát, itt balra térve már nemsokára megpillantottuk a római katolikus templomot. Készítettem pár képet a napsütéses kora délelőtti fényekben a templomról, aztán elsorjázva mellette a Serényi Béla utcán indultunk el kifelé a településről.

Pár pillanatra megállunk a Serényi kastély parkjának kovácsoltvas kapuja előtt, sajnos, a fáktól nem nagyon lehetett látni a szép épületet. A kapu két szárnyát rozsdás láncon fityegő lakat zárta le, így aztán esély sem volt arra, hogy közelebb menjünk az épülethez! A kanyargós Serényi Béla utca egyre jobban lepusztuló házai között végigballagva értük el negyed tizenegy felé Putnok végét, aztán az itt kezdődő keskeny aszfaltúton indultunk tovább a Szörnyű-völgy felé, most már az erdőben. Talán kilométernyit ballaghattunk az úton, amikor az jobbra kifordult alólunk, hogy a Szörnyű-völgyi-patak keresztezése után annak a jobb partján induljon tovább, mi azonban az innenső partján maradva és egy erdei pihenő padjai-asztalai mellett elhaladva ösvényen folytattuk az utunkat. Ideje is volt, mert mióta az állomásról elindultunk, folyamatosan aszfalton haladtunk egészen idáig!

A keskeny gyalogút pár lépésnyivel feljebb kapaszkodott a Piroska-tető oldalában, de továbbra is a patak útját követtük, aztán lassan visszaereszkedve a völgy aljába egy dzsindzsás réten keresztül visszajutottunk a korábban otthagyott országútra. Újra rátérve az aszfaltcsíkra tíz perc alatt elértük a völgy mélyén fekvő kis horgásztavat. Itt tartottuk az első pihenőnket, a vízparton álló egyik padra letelepedve. Jó húsz percet elüldögéltünk itt, közben pár képet készítettem a gáton végigsétálva a duzzasztott tavacskáról. Mindig megcsodálom ezt a horgásztavat, ha errefelé járok; a mostani nyüzsgő világban ritkán találni ilyen helyet, ami a maga végtelen nyugalmával és egyáltalán nem hivalkodó szépségével megállásra késztet minden errefelé járót.

Az elhanyagolható forgalmú aszfaltúton továbbindulva pár perces menettel érkeztünk meg a Pálma-forrás tisztására. Itt fordul le a kéktúra az aszfaltútról, hogy meredeken nekiinduljon a Piroska-hegynek és kitérőt tegyen a Mohos-tavakhoz, mi pedig néhány lépéssel letérve a jelzett útról elsétáltunk a tisztás füvében a pihenőpadokig és a mögöttük álló szépen kiépített forrásig. Egy percre megállva frissítettünk, arcot, kezet mostunk a forrás jéghideg vizében, aztán ismét a hátunkra kapva a zsákokat visszatértünk a jelzett útvonalra.

Kimerítő kaptató kezdődött a rét szélén, egy szurdokszerűen szűk oldalvölgyben kapaszkodtak fel a keréknyomok a Piroska-hegy fennsíkjára. A tetőn elértük a régi irtásfolt helyén cseperedő fiatal erdő szélét, 2005-ben még szép kilátás nyílt innen visszafelé a Sajó völgyére, most azonban a 4-5 méter magas fák már minden kilátást elzártak előlünk! A keréknyomok a kefesűrűségű fiatalos és az öreg erdő határán indultak tovább, aztán elértük a hirtelen jobbkanyart.

Ráfordultunk az éles szögben jobbra induló keréknyomokra, aztán néhány lépés után egy vadonatúj irtásfolt felső szélét elérve kinyílt előttünk a panoráma, feltűnt előttünk a völgyben fekvő Kelemér és a távolabbi Gömörszőlős néhány háza is. Elgyönyörködtünk pár percig a kilátásban, aztán folytattuk az utunk a hegyoldalban ereszkedésbe kezdő keréknyomokon. Pár pillanattal később megálltam; itt nem szabadna lejtőnek kezdődnie! Fenn kellene maradnunk a fennsíkon, hogy aztán a turistaúton elhaladhassunk a tavak mellett! Rápislantottam a GPS kijelzőjére, az is azt mutatta, hogy egyre jobban távolodunk a kéktúra útvonalától! Akkor pedig gyerünk vissza!

Visszakaptatva az útelágazásba vettük csak észre azt a szűk ösvényt, amit a jelzések követtek! Erre a gyalogútra rátérve már gyorsan megérkeztünk a Kis-Mohos-tóhoz, végigballagtunk a partján, aztán a Nagy-Mohos következett a sorban. Ezek nem igazi tavak, úgy keletkeztek, hogy egy hegyomlás elzárta a völgy lefolyását és az itt összefutó vizek hozták létre ezeket a lápos területeket. A csapadékos tavasz miatt most megteltek ezek a mélyedések vízzel, harsányan zöldellt a vízfoltok között a sás és a virágok hada. Kicsit elnézelődtünk itt is, aztán az ösvényt követve negyedóra múlva egy erdei rakodónál visszatértünk az országútra, amit még a Pálma-forrásnál hagytunk ott.

Továbbindultunk rajta, de alig kilométernyi menet végén megint otthagytuk, hogy egy balra induló ösvényen kezdjük meg az ereszkedést Kelemér völgyébe. Pár száz lépés után ismét feltűnt előttünk az út, hiszen csak az egyik hajtűkanyarját vágtuk le, aztán egy újabb szerpentinkanyarja levágása után már meg is érkeztünk Kelemér faluvégére. Leereszkedtünk az úttal együtt a faluközpontba, aztán a református templom és a lelkészlak előtt megálltunk a következő pihenőnkre. Leültünk a templomkertbe felvezető lépcsőkre, és pecsételtem a kertkapura felszerelt dobozából előhúzott kéktúra bélyegzővel a füzetembe.

Kényelmesen megebédeltünk, aztán már csak ejtőztünk a lépcsőkön, amikor megcsörrent a zsebemben lévő telefonom. A kollégák kerestek az erőműből, üzemzavaruk volt, de nem találták a meghibásodás okát. Nagyjából negyedóráig oda-vissza hívtuk egymást, én próbáltam tippeket adni, ők pedig tájékoztattak a fejleményekről. Egy pillanatra felmerült az is, hogy a túrát megszakítva vissza kellene térnem Budapestre, de aztán egy ideiglenes, áthidaló megoldással ki lehetett iktatni a meghibásodott berendezést, így maradhattam.

Csak félórás pihenő végén indultunk tovább, de ahogy ráfordultunk a Gömörszőlősre átvezető keskeny aszfaltútra, éreztem, hogy Tibor visszavett a tempóján. Hozzáigazítottam a lépteimet, és még így, kissé lelassulva is átértünk kevesebb, mint húsz perc alatt a szomszédos faluba. Itt bökte ki útitársam, hogy ő itt inkább befejezné a túrát, mert eléggé elszokott már a nagy hátizsákja súlyától, és úgy érzi, a további út már csak szenvedés lenne a számára. Próbáltam egy kis lelket önteni belé, de aztán a buszmegállónál megállva Tibor kiszúrta, hogy félórán belül indulni fog egy busz Putnok felé, amivel akár el is utazhatna! Letelepedtünk hát a váróterem árnyékos padjára, beszélgettünk még pár percet, aztán én kénytelen voltam elbúcsúzni, mert volt még hátra vagy nyolc kilométerem az aznapra eltervezett túraszakaszból!

Végigsorjáztam a csöppnyi Gömörszőlős főutcáján, a Kassai utcán, csak a Néprajzi Gyűjtemény épülete előtt állva meg pecsételésre. Beütöttem a soron következő stemplit az igazoló füzetembe, aztán tovább is indultam. Kicsit kedvetlen voltam, hiányzott Tibor és a beszélgetés, kicsit magam is vádoltam, hogy hosszabban kellett volna a lelkére beszélni, hogy folytassa a túrát, hiszen a napi menet kétharmadán itt már túl voltunk, kicsit sűrűbben megállva simán átérhettünk volna két és fél órán belül Zádorfalvára!

Gyorsan magam mögött hagyva Gömörszőlőst nekiindultam a füves keréknyomokon a Karu-fészke-tetőre felvezető füves, alig használt keréknyomoknak. Jelzés kevés volt, de nem is hiányoztak, mert a dombhát kaszálóira felvezető nyomok jól követhetőek voltak, az elágazásokba pedig ki voltak téve a kéktúra jelzőoszlopok. A kaptató folyamatos volt, de nem túl meredek, háromnegyed háromra már fenn is voltam a tető hullámzó fennsíkján. Körbefordulva készítettem egy panorámaképet, kicsit megcsodáltam az innen a Borsodi-dombságra nyíló kilátást, aztán pár perc alatt elértem az útelágazást. Jobbra tekintve a Bors-völgy végén feltűnt Zádorfalva templomtornya, nem volt más dolgom, mit rátérni az arrafelé induló nyomokra.

Hamar elértem a mezők szélét, egy korábbi irtásfolton növő dzsindzsás bozótosban indultam el lefelé. Eléggé megszenvedtem ezen a benőtt, gazos gyalogúton, a hátizsákom minduntalan beleakadt a benyúló ágakba, de aztán pár perc ereszkedés után a nyomok kijártabbak lettek, végül egészen tűrhető keréknyomok alakultak ki alattam. Negyedóra után magam mögött hagytam a cserjés-bozótos területet, feltűntek előttem a völgy aljának kaszálói, itt már egy szabályos földút kanyargott a talpam alatt. A távolban, a völgy végén ismét feltűnt Zádorfalva templomtornya, de most már jóval közelebb volt, mint fenn a dombtetőn.

Málén kérődző tehenek mellett elhaladva értem el a völgy végét és Zádorfalva határát. A szélső házak mellett tértem rá a Kossuth Lajos utcára, aztán innen balra fordulva átvágtam a Nagy úton a Szuha-patak lapályán és érkeztem meg pár perc után a Szivárvány presszó épületéhez. Betértem az ivóba, aztán az egyik asztalhoz letelepedve megittam egy Borsodit és elvégeztem a pecsételést is. Jó félórát elüldögéltem a hűvös presszóban, elbeszélgettem a helyiekkel, aztán fél öt felé a hátamra kaptam a motyót és továbbindultam az utamon.

Balra ráfordultam a Nagy utca faluból kivezető szakaszára, ez aztán az utolsó házak után a Ragályra vezető országútként folytatódott. A dombokra felvezető kaptató még a házak között elkezdődött, a falut elhagyva még jó negyedórát ballagtam az országút szélén, jobbra feltekintve magasan felettem láttam az aszfaltút szerpentinezve emelkedő szakaszát. Aztán elértem a letérési pontot, ahol a jelzések balra térítettek, a kaszálókon, legelőkön kanyargó keréknyomokra. Egy bokorsor jobb oldalán kezdtem a kapaszkodást, ez aztán a mezőkön folytatódott. Sok volt a keresztező keréknyom, jelzés viszont szinte semmi, csak azt tudom javasolni, hogy ezen a szakaszon próbáljuk tartani az észak-északnyugati irányt a füves domboldalban!

Negyedórás kapaszkodással értem el a kaszálók felső peremét, ahol már az erdő kezdődött. Visszapillantva láttam, ezen a ponton már sokkal magasabban vagyok a szerpentinező országútnál! Itt tértem ki a keréknyomokból balra és az erdőhatáron elballagtam vagy százlépésnyit. Felvertem pár perc alatt sátrat, amit északnyugat felől védtek a fák és a bokrok, dél felé viszont nagyon szép kilátás nyílt a völgyre és a távolabbi dombsorokra. Ekkor már fél hat felé járt az idő, behúzódtam hát a sátorba, hazatelefonáltam, hogy minden rendben van és lediktáltam a sátor pozícióját, aztán komótosan megvacsoráztam. Fél hét felé előkészültem az éjszakára: megágyaztam a hálózsákom, aztán a meleg estében csak úgy végigfeküdve rajta zenét hallgattam a mobilomról, amíg be nem sötétedett. Fél kilenc felé tettem el magam másnapra.