Teljesen eseménytelenül telt az éjszaka, reggel akkor ébredtem a Csiklingvár mellett, amikor világosodni kezdett. Hallottam, hogy Attila is motoszkál már a sátrában, ezért gyorsan megmosakodtam, összepakoltam a holmim, aztán nagyjából egyszerre bújtunk elő a sátrakból. A padoknál ülve megreggeliztünk, aztán a sátrakat is lebontva negyed hét után már útra készen álltunk. Még egyszer megköszöntem Attilának a két palack ásványvizet, amit felhozott nekem a faluból a mai túranapra, aztán együtt ballagtunk vissza a Hamuházhoz, ahol elbúcsúztunk, mert ő autóval jött ki előző délután az erdőbe, ugyanis most sietett haza, mert már családi program volt megbeszélve náluk erre a szombat délelőttre.

Fél hét felé indultam tovább a Hamuház előtti útelágazásból, most már a jelzéseket követve. A kéktúra itt az elágazásban otthagyta a kavicsos erdei utat és gyalogútra térve levágta az út egyik kanyarját. Pár perc alatt ismét visszatértem a bükkösön átvágó erdőgazdasági útra, de már nem mentem sokat rajta: nagyjából háromszáz lépés után balra, keréknyomokra térítettek a jelzések. Jó tempóban bírtam itt is haladni, közben élveztem a kora reggeli erdő látványát. A nemrég felkelt nap még szinte vízszintes fénypászmái ragyogták csak be a fák közötti félhomályt, a levegő is kellemesen hűvös volt, bár sejtettem, délutánra megint beüt majd a kánikula! Igyekeztem is kihasználni a kora reggeli friss levegőt, és minél messzebbre jutni a délre kialakuló hőség előtt!

Egy hajdani, mára már dzsindzsás réten átvágva értem el a meredekebb lejtőt a Tűzköves-ároknál, a gyalogút a szurdokvölgy bal peremén ereszkedett, közben kitűnő rálátást nyújtva az árok még árnyas fenekére. Kidőlt bükkökön átmászva vagy azokat kerülgetve hagytam magam mögött a Tési-fennsíkot, aztán az árok peremétől elkanyarodva egy pár éves irtásfolt felső szélére érkeztem ki. Kinyílt előttem a panoráma, a távolban megpillantottam a Vértes fennsíkjának erdős oldalát. Jó volt látni magam előtt a célt: tudtam, hogy már csak odáig kell elmennem, bár az is nyilvánvaló volt, hogy oda csak másnap fogok megérkezni, valamikor déltájban.

Ennek az irtásfoltnak az oldalában ereszkedve értem el ismét azt a kavicsos erdőgazdasági gerincutat egy hajtűkanyarjában, ami a Hamuház előtti elágazásban balra tért. Csak pár lépés erejéig álltam rá, aztán a jelzések letérítettek róla, egy kefesűrűségű növendék erdőbe. Ez az erdőrész az első bejárásom idején, tehát 2005-ben volt kopasz tarvágás, ez az újulat talán tucatnyi éves lehet! Meredeken lejtve értem el a fennsík lábát, a gyalogút egy „S” kanyarral befordult egy kis völgybe és pár perc múlva feltűnt előttem az Erdei szentély fakeresztje, valamint az előtte álló padok sorai. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy megállok itt pár percre pihenni, de inkább folytattam az utam, mert tudtam, innen már viszonylag gyorsan elérhetem a kisgyóni természetbarát telepet. Rátértem hát az itt kezdődő, már csak nagyon enyhén lejtő erdei makadámútra, ami aztán később aszfaltburkolatú úttá vált.

Ezen értem el a hajdani bányatelep központját, az elhanyagolt parkban álló bányászemlékművet, ez előtt elhaladva már negyedóra alatt megérkeztem Kisgyónba. A jelzések rögtön a telep szélén jobbra tértek az útelágazásban, de én egyenesen továbbindulva az aszfaltos úton pár lépéssel elértem a Gyöngyvirág kulcsosház kertkapuját, ahová a kéktúra bélyegző dobozkája fel van szerelve. Egy perc alatt elintéztem a papírmunkát, aztán a hátizsákot a kapu előtt hagyva beléptem a kulcsosház kertjébe a nyikorgó kapun. Végigjártam a gyomtól felvert, elhanyagolt kertet, megnéztem a bezárt házat is, és visszagondoltam arra, hogy tucatnyi évvel ezelőtt, amikor itt sátoroztunk a fiammal az első kéktúra bejárásunkkor, mennyire más volt a kert és a ház!

Amíg működött a szomszédos bányatelep, a kisgyóni házcsoport bányászkolónia volt, aztán a szénbányászatot befejezték 1972-ben és pár évvel később a lakatlanná vált telep házait a Fejér megyei természetbarát egyesületek kapták meg hasznosításra. Ez a rendszer nagyon jól működött, a székesfehérvári Gyöngyvirág egyesület kezelésében lévő ház volt a pecsételőhely, mi is ennek a kertjében vertünk sátrat 2005-ben. Információim szerint 2015-ben a magyar állam visszavette a telep házainak kezelését a turista egyesületektől és azt tervezte, hogy pályázati pénzből felújítja azokat. Úgy néz ki azonban, hogy eddig nem kezdődött meg a felújítás, legalábbis ennek semmi nyomát nem láttam az erdőszéli telepen. Pár percig még elüldögéltem a kapu elé ledobott hátizsákomon – még harmatos volt a fű, nem akartam oda letelepedni –, úgy tűnt, teljesen néptelen a kis település ezen a szombat reggelen, senki sem járt errefelé.

Nem volt még tervem arra vonatkozólag, hogy hol verek majd sátrat késő délután, hajlottam Attila tanácsára, aki a Bogrács-hegy tetején lévő erdei pihenőt javasolta erre a célra, de odáig még hosszú volt az út, ezen ráérek gondolkodni délután is! Végül nyolc után pár perccel untam meg a lebzselést, kaptam hátamra a motyót és indultam tovább az utamon. A telep szélső házai között végigsétálva pár perc alatt elértem azt az útelágazást, ahol a jelzések jobbra térve a fák között indultak tovább, vissza a fennsíkra. Húzós kaptató kezdődött, először a fák között, aztán pár éves dzsindzsás irtásfoltokon keresztül. Az emelkedő nem kegyelmezett: gyakorlatilag ugyanannyit kellett most felfelé kapaszkodnom, amennyit ereszkedtem a Tűzköves-árok felső végétől számítva!

A Dóra-hegy erdős háta után a Barkócás következett, itt egy szakaszon löszös mélyútként emelkedett alattam a földút a bükkösben. Nagyjából órányi kapaszkodás végén, kilenc után néhány perccel értem el újra a fennsíkot és léptem ki a fák közül a mezők peremére. A Köves-domb erdőhatárán vezettek tovább a keréknyomok, pár lépés távolságra az erdő szélétől. Balra, északkelet felé tekintve szép kilátás nyílt a völgyben fekvő Mórra, egy közelebbi dombtetőn pedig egy szélerőmű forgó lapátjai is a szemembe ötlöttek. Itt álltam meg a következő pihenőmre és elhevertem a napos kaszálón. Jó negyedórányi szieszta után indultam csak tovább.

Egy darabig még az erdőszélen bandukoltam, aztán egy rövidebb erdei menet végén ismét kaszálókra értem ki. Balról kijártabb keréknyomok érkeztek, ezekbe torkollott bele az eddigi utam. Jobbra, délkelet felé indultam el rajtuk a szórványosan felfestett jelzéseket követve, aztán később balra kivált ebből az útból az Isztimérre vezető jelzés. Pár lépés után egy középfeszültségű távvezeték tűnt fel előttem, de ezt nem keresztezte már az utam, egy kicsit jobbra térve beállt egy vele párhuzamos nyomvonalra, majd ismét kiértem az erdő szélére. Megművelt földek kezdődtek az út bal oldalán, a távolban pedig feltűnt Isztimér templomtornya. Egy darabon még az erdőhatáron vezettek tovább a nyomok, aztán egy külső erdősarkot elérve elmaradtak mögöttem a fák.

Egy mezei útelágazásban jobbra térítettek a karókra festett jelzések, utam ívesen délkeleti irányból délnyugatira fordult, aztán egy rövidebb menet végén ismét elértem egy erdőfoltot. A keréknyomok beletorkollottak az erdőhatáron futó homokos útba, ezen indultam tovább, most már ismét délkelet felé. Ezen az úton is ballagtam vagy ezerlépésnyit, mire elértem az innen való letérést, be az útmenti fekete fenyvesbe. Ekkor már negyed tizenegy felé járt az idő, egyre inkább látszott, hogy ez a nap is forró lesz majd, de most sem volt nyoma semmilyen felhősödésnek sem! Behúzódtam hát a fák árnyékába, ott tartottam a soron következő pihenőmet.

Elheverésztem egy darabig az árnyékban, aztán a hátamra kapva a zsákot továbbindultam az erdei ösvényen. A gyalogút az első pár percben délnyugat felé kanyargott a fák között, aztán lassan balra, délkelet felé fordult és feltűnt mellettem a Burok-völgy. Ez a tucatnyi kilométer hosszú, helyenként 50-80 méter mély geológiai törésvonal a Tési-fennsíkot vágja keresztbe, a kéktúra hosszan követi az erdős peremét. Sajnos, a fák miatt eléggé rossz a rálátás, talán két-három olyan pont van a szélén vezető mintegy másfél kilométeres úton, ahol le lehet látni a fák résein keresztül a mély völgybe. 1978-ig lenn vezetett az Országos Kéktúra, de az utóbbi évtizedekben a völgy fokozott védettsége miatt a sokat járt útvonalat áthelyezték a peremére. Odalenn most a Közép-dunántúli Piros túra jelzése halad, ami itt a völgy szélén is velünk tart egy darabon.

Nagyjából tizenegy felé értem el azt a pontot, ahol a jelzés jobbra kiágazott az ösvényből és meredeken elkezdett ereszkedni a völgybe, itt a jelzés egyenesen indult tovább és maga mögött hagyva az erdőt kiért a ligetes kaszálókra. Kissé bal felé tartva pár lépéssel keréknyomokat értem el, ezeken indultam tovább, pont a távoli kopasz Baglyas-hegy és a tetején álló adótorony felé. Aztán az út lejteni kezdett, egy erdőfoltot elérve eltűnt előlem a kilátás, ezen átvágva értem ki a Bakonykúti feletti szántóföldekre. Lenn a völgyben megpillantottam a falu néhány házát, aztán a mezei elágazásban balra térve értem el pár perccel később a falu szélső házait.

A széles Szabadság utca jobb oldali aszfaltsávján indultam tovább a faluközpont felé, az útpályák közötti rendezett és parkosított sávon szobrok álltak, a legelső a mezők felől érkező túrázókat fogadó fából faragott remeteszobor volt. Az utca lejtőjén már gyorsan lecsattogtam a faluközpont buszfordulójába, itt aztán a kéktúra pecsét keresésére indultam. Régebben a buszmegálló melletti fatáblára volt felszerelve, de most hiába kerestem ott, végül a polgármesteri hivatal előtti lámpaoszlopra szerelve pillantottam meg a szokásos saválló lemezből hajtogatott dobozkát. Elintéztem az adminisztrációt, aztán gyorsan behúzódtam a hivatal előtti fák árnyékába és lemálháztam az egyik pihenőpadnál.

Ekkor már délfelé járt az idő, beütött a kánikula, nem is volt sok kedvem továbbindulni az árnyékos helyről! Megebédeltem, de nem készítettem magamnak szendvicseket, inkább csak a magammal hozott „Tesco gazdaságos” sós csipszből eszegettem és ittam hozzá a már langyos limonádémból. Mielőtt továbbindultam volna, a málhám a padon hagyva vízcsap felderítőbe indultam, mert mindenképpen fel kellett töltenem a vízkészletem, mielőtt nekivágtam volna a kopár Bogrács-hegy köves fennsíkjainak. Szerencsére talán kétszáz lépésnyire meg is pillantottam egyet, a Petőfi utca egyik lakóháza előtt. Feltöltöttem mindkét törhetetlen palackomat hideg kútvízzel, aztán visszaballagtam a padhoz.

Végül negyed egy felé indultam tovább, balra ráfordultam a Jókai utcára, majd egy-két perccel később az Ady Endre utcára térve elhaladtam a nem működő csobogó mellett és elértem a faluvéget. Egy erdősávban kaptattam fel a falu feletti mezőkre, aztán azokat elérve fejbe kólintott a kora délutáni hőség. Szerencsére fújt egy meleg, de állandó délkeleti szél, ez némileg enyhítette a forróságot, de így is éreztem, ez egy eléggé nemszeretem szakasz lesz!

A keréknyomok északkelet felé tartva vágtak át a kaszálón, a távolban, a Bogrács-hegy oldalában feltűntek Bakonykútipuszta épületei. Pontosan feléjük tartottam, de aztán a keréknyomok ívesen jobbra fordultak, ahogy beértek egy kis oldalvölgybe. Leszaladtam rajtuk a völgyecske aljára, ahol a keréknyomok kétfelé váltak: a balra térő ág felkanyarodott a puszta épületei felé, a jobb oldali út maradt a völgyben és tovább fordult jobbra. Itt kellett megtalálnom azt a benőtt ösvényt, ami a két út között nekiindult a domboldal dzsindzsás erdejének. Láttam, hogy az elágazás útháromszöge körbezár egy facsoportot, ezt a balra induló ágon kerültem meg, aztán a hátsó keréknyomokon visszatértem oda, ahol emlékeim szerint az ösvénynek kezdődnie kellett. Rövid nézelődés után észre is vettem a bozótosnak nekiinduló alig járt ösvényt!

Pár méternyi dzsungelharc végén egy romos ház falai tűntek fel előttem, a halvány, alig kijárt gyalogút jobbról kerülte meg az omladozó romokat, aztán továbbkapaszkodott a domboldalban. Itt tényleg sűrűn fel voltak festve a jelzések az útba eső fákra, de kellett is, hiszen kijárt nyom alig akadt errefelé! Kanyarogva, jelzéstől jelzésig haladva vágtam át egy embermagas gazzal borított ligetes részen – ez talán a hajdani tanya kertje lehetett –, aztán az út kissé kitisztult. Keréknyomokat kereszteztem, aztán ismét egy erdőfolt jött. Itt már tisztább volt az erdő alja, könnyebben lehetett haladni, végül kicsit kapaszkodva elértem a Bakonykútipuszta felől a hegytetőre tartó szerpentinező, köves földutat. Jobbra indulva tovább rajta már pár perc alatt felkapaszkodtam a tetőn lévő kis kőfejtőig.

A fákra festett jelzések itt balra térítettek, és ismét mindenféle nyom nélkül vezettek végig a ligetes dombtetőn a fenyők között, aztán jobbra kanyarodtak, vissza az erdőbe. Kis völgyecskébe lejtett le a benőtt ösvény, ennek az alján vezetett tovább a jelzett út északnyugat felé. Hamarosan elértem a ligetes erdőszélt, itt aztán le is telepedtem a következő pihenőre, mert tudtam, a következő kilométerek szinte teljesen árnyékmentesek lesznek megint! Leheveredve a térdmagasságú fűbe észrevettem egy futót, aki arról érkezett, amerre majd nekem kell továbbindulni és a fák között kereste a továbbvezető utat. Odaszóltam neki, hogy a kéktúra útvonalát keresi-e, igenlő válasza után megmutattam a völgyecskébe tartó ösvény kezdetét. Köszönetképpen csak intett egyet, aztán eltűnt az erdei csapáson.

Negyed kettő felé untam meg a semmittevést és indultam tovább az utamon. Hamar megtaláltam az északkelet felé vezető keréknyomokat, amik az erdő és a megművelt mezők között vezettek egy füves sávon. Sajnos, sok kilátás nem volt róluk, mert a mezőktől egy sűrű bokorsáv választotta el az utat, de ne legyünk nagyigényűek! Mindenesetre a nap pont a fejem búbjára tűzött, és tudtam, ez nem változik majd a következőkben sem! Vagy ezerlépésnyit baktathattam az egyre gyengülő keréknyomokon nyílegyenesen északkelet felé, amikor elértem az útelágazást. A jobban kijárt nyomok balra tértek, hogy egy kőfejtőhöz vezessenek, de itt a jobbra induló, kevésbé kijárt nyomokat kell választani, a jelzés ott van egy fára festve, csak nehéz észrevenni! Még mindig északkelet felé tartva kapaszkodtam fel a murvabánya fölé, és itt tényleg kinyílt előttem a kilátás! Balra a mezőkön túl feltűnt Gúttamási és a kissé távolabbi Isztimér is.

Itt kezdődik az Országos Kéktúra egyik legtechnikásabb része, a fiammal tizenkét évvel ezelőtt itt produkáltuk túrázásunk történetének legnagyobb eltévedését! Azóta mindig kicsit félve jövök ide a kéktúrát járva, ugyanis tényleg nagyon könnyű itt utat téveszteni! Egy katonai gyakorlótér húzódik itt a köves, semmi másra nem alkalmas fennsíkon, a gépkocsizók használhatják ezt a területet, ugyanis tele van elágazó, egymásba fonódó keréknyomokkal! Jelzés nagyon kevés van errefelé, elvétve látni csak egyet-egyet a fákon, vagy a nagyobb köveken!

A murvabánya felett egy erdőfoltot elérve az útirányom lassan délkeletire fordult az addigi északkeletiből, majd az ösvény beletorkollott egy délkelet felé tartó köves útba. Mintegy 150 lépést ballagtam ezen az úton, aztán balra letértem róla a ritkás jelzéseket követve, újra csak egy ösvényre. Egy erdőfolton átvágva ismét kiértem a köves mezőre, és itt északkelet felé tartó keréknyomokra bukkantam. Ezeken értem el nagyjából háromszáz lépés után ismét az erdőt, majd az utat követve léptem be a fák közé. Itt egy tisztáson álló szépen kiépített erdei pihenő padjait és asztalait megpillantva eszembe jutott, ezt a helyet ajánlhatta Attila a sátorverésre!

Körülnézve tényleg nyugodt helynek látszott, voltak viszonylag védett zugai is, de az órámra pillantva láttam, hogy gyerek még az idő, hiszen alig múlt még háromnegyed kettő! Kár, hogy az összes pad a napon állt, leheveredtem hát a fák árnyékába és inkább ott tartottam a soron következő pihenőmet. A térképet elővéve felmértem, hogy már csak alig órányira lehetek a Fehérvárcsurgói-víztárolótól, odáig nyugodtan elmehetek ezen a túranapon, ráadásul a vadiúj kéktúra atlaszom egy sátorozóhelyet is jelzett a tópartra! Erre a helyre emlékeztem még az első bejárásomról, akkor valóban állt a bekerített területen pár sátor és lakókocsi. Jó lesz az nekem most, gondoltam és egy rövidebb pihenő után továbbindultam.

Az erdei pihenő után egy darabon még kitartottak alattam a keréknyomok, aztán jobbra, egy nyiladékba befordulva már csak egy gyalogúton ballagtam kelet felé. Néhány perc alatt megérkeztem az erdei aszfaltút derékszögű kanyarjába, az út szemből érkezett és jobbra fordult a kereszteződésben, én azonban a jelzéseket követve itt balra tértem és egy köves úton leszaladtam az erdőn keresztül az Iszkaszentgyörgyről Gúttamásiba tartó országútra. A jelzéseket követve jobbra indultam el rajta, de kétszáz lépés után ezek balra térítettek, az erdőbe beforduló földútra.

Elindultam a jól kitaposott földúton, pont egyszerre érve az utat elzáró fémsorompóhoz egy szemből érkező kisteherautóval. Félreálltam, hogy utat engedjek a kocsinak, aztán a sofőr a kaput kinyitva megkérdezett, merre tartok? Beszélgettem hát a környékbeli méhésszel pár percet, ismerte ő is a kéktúra útvonalát, a családjával párszor kirándult is rajta rövidebb szakaszokon. Megnyugtatott, hogy nincsenek most méhek az út közelében, aztán elbúcsúztunk egymástól.

Sarkos kanyarokkal vágott át az Országos Kéktúra útvonala a Vontató-hegy tövében elterülő erdőn, közben elértem egy nagyobb kopár irtásfoltot is. Errefelé már nem voltak komolyabb emelkedők, kényelmes menettel három után pár perccel érkeztem meg a víztároló partjára. Eléggé eltikkadtam, azonnal le is tértem a magas parton futó keskeny aszfaltútról és leszaladtam egy ösvényen a tópartra. Itt aztán egy árnyékos helyen letelepedtem, és egy nagyobb pihenőt tartottam.

A forró délkeleti szél kitartott mostanáig, fodrozódva terült el előttem a víztükör, a parton pedig horgászok és strandolók tucatjai ültek, heverésztek, sétálgattak. Egy pár percig csak bámultam a tó látványát, aztán megkerestem a túlsó part dombjai felett Csókakő várát. Mert bizony az is látszik innen, ott trónolt a Vértes erdős nyugati falában a fehérvárcsurgói víkendházak felett! Persze rengeteget fényképeztem a kora délutánban, még egy panorámaképet is készítettem! Nem volt okom sietni, innen már látszott a szemben lévő parton a táborozóhely is, kis távcsövemet elővéve azt láttam, most is áll ott pár lakókocsi. A térképet nézegetve felmértem, hogy odáig már csak háromnegyed órányi út áll előttem, bár még meg kell állnom útközben pecsételni a Becsali kocsmánál.

Végül negyed négy után untam meg a semmittevést és folytattam az utam. A magasparton futó aszfaltútra visszakapaszkodva még épp láttam, hogy egy túrázó csoport halad el az árnyékos úton előttem nagy hátizsákokkal, csak később, hazaérve derült ki, hogy András is köztük volt, akivel előző évben két túranapot is megtettem az Alföldi Kéktúrát járva! De akkor még nem sejtettük, hogy mindössze pár lépéssel szalasztottuk el ezt a véletlen találkozást, úgyhogy az aszfaltúton továbbindulva néhány perc alatt elértem a tavat elrekesztő zárógátat és miután ennek a koronáján végigballagtam, felkaptattam a Kopasz-hegy oldalába felvezető ösvényen.

Nem kapaszkodik magasra a gyalogút a domboldalban, de már onnan is szép kilátás nyílik a tóra, gyakorlatilag az egész víztárolót fel lehet mérni egyetlen szempillantással. Megálltam itt is pár percre, készítettem néhány fényképet, aztán leszaladtam a domb túlsó oldalán a tóparti útra. Megkerültem rajta a Kopasz-hegy északi lábát és már meg is érkeztem a kis üdülőtelepre. A Becsali kocsmát megpillantva észrevettem a falán a pecsét dobozkáját, de a rekkenő hőség miatt egyből a hűvös ivó felé vettem az utam. Benn aztán azonnal kértem egy üveg hideg Borsodit a kedves, idős tulajtól, amit aztán pár hosszú korttyal azonnal gallér mögé küldtem! Kértem egy másodikat is, ez mellett aztán már hosszabban elbeszélgettünk.

Miután kérdezte, meddig megyek, elmondtam, hogy a túlsó parton szeretnék sátrat verni a szabadstrand mellett, de erre csak legyintett egyet az öregúr! Meleg lesz ott – mondta –, ráadásul az éjszakára egy hidegfront érkezését is jósolják felhőszakadásokkal, amit nem lenne jó dolog a nyugati irányban eléggé kitett parti síkon átvészelni! Hittem is, meg nem is a tulaj szavait, aztán az okostelómat bekapcsolva láttam, hogy igaza van, minden időjárási oldal teli volt akkor már az éjjelre várható hidegfronttal érkező szélviharra való figyelmeztetéssel! Ennek a fele sem tréfa!

Az öreg kérdő tekintetére azt mondtam, akkor már inkább visszamegyek az erdőbe sátorozni, de ő ismét csak legyintett és azt mondta, lenne a számomra egy ajánlata! A kocsma felett van a domboldalban a nyaralója, ki szokta adni az errefelé járóknak, a tónál üdülőknek, de most éppen üres. Ráadásul jó hűvös hely és még a kilátás is szép onnan! Háromezer forintért odaadja egy éjszakára! Elgondolkodtam: vihar is jön, ráadásul meg tudnék fürödni is, az ár sem drága, így aztán csekély gondolkodás után igent mondtam!

A tulaj pár percre bezárva a boltot fel is kísért a szállásomra, hát eléggé meredek kaptató vezet fel a hosszú, nadrágszíj telken keresztül a házig, de az viszont biztos, hogy szép onnan fentről a kilátás! Ráadásul a lakás is hűvös volt, hiszen félig-meddig be volt ásva a ház a domboldalba, így nem tudott még átmelegedni a hőségtől! Egyedül maradva lepakoltam, gyorsan lezuhanyoztam, aztán kiültem a terasz lugasa alá és gyönyörködtem a környékre nyíló kilátásban.

A kocsma hatórás zárása előtt még leballagtam, vettem az öregtől egy üveg sört a vacsorához, amit megint csak a teraszra letelepedve fogyasztottam el. Egészen sötétedésig kinn üldögéltem még, csak kilenc óra felé húzódtam be a lakásba és tettem el magam másnapra.

---

Éjfél felé arra ébredtem, hogy süvítő szélviharral, nagy dörgéssel, villámlással megérkezett a hidegfront. Felkeltem és kiültem a teraszra a karosszékbe, úgy gyönyörködtem a tóra és a falura lecsapó villámok fényében és a szakadó esőben, de aztán újra elálmosodtam és visszafeküdtem aludni.

Fél öt felé ébredtem fel újra, a teraszra kimenve láttam, hogy még mindig esik az eső, és nem is úgy nézett ki, hogy hamarosan abbahagyná. A www.met.hu oldalon sem sok jóval bíztatott a radarkép, az esőfelhők mozgásából úgy látszott, még délelőtt is ki fog tartani ez az időjárás. Kedvetlenül kezdtem el készülődni, és ültem neki a reggelinek is. Mindenesetre legalább fedél volt most éjszaka a fejem felett és nem is sok maradt vissza ebből a túrából! Bíztam abban, hogy tizenegy felé már Bodajkon lehetek, és indulhatok onnan hazafelé. Megnéztem az okostelómon a vonat- és buszmenetrendet is, úgy nézett ki, hogy késő délelőtt csak a 84-es főúton lesz majd buszom, tehát még odáig ki kell majd ballagnom a faluból.

Megettem reggelire a magammal hozott kaja maradékát, vizet pedig csak a másfél literes palackomba töltöttem a konyhai csapnál, erre az utolsó fél túranapomra annak is elegendőnek kell lennie! Így aztán hét előtt pár perccel egy katonai műszóval élve csak könnyített menetfelszerelést vettem a hátamra és ereszkedtem le a domboldalban fekvő ház autófeljáróján a Becsali kocsmához. Itt még gyorsan elvégeztem az adminisztrációt, hiszen előző nap délutánján elmulasztottam a ház falára szerelt bélyegzővel a pecsételést. Még mindig borult volt az ég és szitált az eső, de ez már semmiség volt az éjszakai felhőszakadáshoz képest! Fejemre rántottam az anorákom kapucniját, aztán nekiveselkedtem a még előttem álló, nagyjából tucatnyi kilométernek.

Végigballagtam a murvás Rákóczi utcán a víkendházak sora előtt, aztán balra rátértem a víztárolót délről megkerülő keskeny aszfaltútra. Az úton tócsákban állt az esővíz, láttam, nem semmi eső eshetett errefelé az éjszaka! Persze forgalom is volt az úton, és bár az autósok lassítottak mellettem, amikor elhaladtak, de még így is rám verték vizet. Jött hát az áldás felülről és alulról is, szerencsére néhány száz lépés után erről az aszfaltcsíkról balra rátérhettem a tavat ebből az irányból kerítő töltésre. Jól kitaposott keréknyomok vezettek fenn a gát tetején, ezeken bandukolva vettem észre, hogy az eső lassan, de biztosan abbahagyja az eddigi szemerkélést is. Próbaképpen hátralöktem az anorákom kapucniját, és már nem éreztem, hogy a fejemre hullana az eső. Szerencsére végleg abbamaradt, aznapra már nem volt vele gondom, bár szinte egész délelőtt esőre állt még az idő!

Néhány perces menet után a gát kissé eltávolodott a tótól, aztán a környező terület felszíne pedig annyira megemelkedett, hogy a töltés lassan véget ért, a keréknyomok pedig mezei útként az üdülőtelep felé indultak tovább. Elballagtam a hétvégi házak sora előtt, aztán elértem a falu felől érkező aszfaltutat. A jelzéseket követve kereszteztem és a víkendházak között a vele párhuzamos kavicsos utcán indultam tovább. Egy darabig alig pár méterrel jártam magasabban, mint az aszfaltút, aztán egy kereszteződés után a hétvégi házak között vezető út emelkedni kezdett, és lassan felkapaszkodott a tótól északkeletre álló Öreg-hegyre. Szőlők és présházak mellett elballagva értem el a legfelső házakat, itt nyílt egy útelágazásnál pár lépéssel jobbra térve a Gaja-völgyi Tájcentrum faoszlopokból ácsolt gyalogos bejárata.

Elolvastam a kapu mellett álló tájékoztató táblát, aztán a kerítésen belépve egy ösvényen visszasétáltam a kerítéssarkon nyíló nagykaputól továbbinduló keréknyomokra. Egy irtásfolt alsó pereméig vezettek ezek a keréknyomok, itt az útirányjelző táblák utasításait követve balra tértem az útelágazásban és balról megkerülve a tarvágást kapaszkodtam fel egy kisebb gerincre. Fenn a tetőn a következő oszlop nyilazott táblái alapján balra tértem, átvágtam egy erdősávon és a túlsó oldalán szerpentinezve ereszkedni kezdtem a következő tarvágáson átkanyargó füves keréknyomokon.

Az út kis völgybe lejtett le, itt értem el a következő, pár éves irtásfoltot. Egy útirányjelző tábla itt terelt le a keréknyomokról, hogy aztán egy benőtt ösvényen induljak neki a hajdani tarvágás helyén terpeszkedő dzsindzsának. Szerencsére ez a szakasz nem volt hosszú, pár tucat lépéssel elértem a tájcentrum kerítését, amin egy létra vezetett keresztül. A kerítés túlsó oldalán már az öreg erdő húzódott, a fák között kanyaró gyalogút pedig szépen lassan visszakapaszkodott az Öreg-hegyre, a szőlőkhöz és víkendházakhoz, majdnem ugyanarra a helyre, ahonnan nekiindultam az erdőnek vagy húsz perccel korábban.

Pár tucat lépést még a szélső házak mellett tettem meg, aztán egy útelágazásban délkeletnek fordultam és felkaptattam a fenyvesben egy kis dombtetőre. Egy pillanatra kinyílt a panoráma az ösvényről, le lehetett látni a Fehérvárcsugói-víztárolóra, aztán a gyalogút visszakanyarodott a fák közé. Egy meredek, majdnem gatyafékes lejtőn leereszkedve a dombról kisebb mezőre értem ki, itt dél-délkelet felé kanyarodott az ösvény és pár perc után újra kiértem az aszfaltútra. Átküzdöttem magam a mély útszéli árkon és a jelzéseket követve jobbra indultam tovább az úton. Néhány perccel később feltűnt az út jobb oldalán a tájcentrum főkapujánál lévő murvás autóparkoló, útközben kereszteztem a Gaja patakot, ugyanazt, amit már láttam Bakonynána és Jásd között is.

Átvágtam a most üresen álló murvás térségen, és elsétáltam a gyalogos bejárathoz. A kapun belépve ismét a Gaja-völgyi Tájcentum területére érkeztem, és egy széles, murvás úton indultam tovább a Gajával párhuzamosan. Tíz perc alatt értem el a füves tisztáson álló esővédő házakat és a büfé még zárva lévő épületét. Le is málháztam az egyik házban a padoknál és itt tartottam az első pihenőmet. Ekkor már fél kilenc felé járt az idő, vagy másfél órája indultam a szállásomról, de eddig nem akartam sehol sem letelepedni az esőtől vizes fűbe. Üldögéltem pár percet, ittam egy keveset, aztán továbbindultam.

A rét után egy szép fahídon átballagtam a Gaja túlsó partjára, ott aztán rátértem a patakparton futó murvás sétányra. Ezen az úton jártam végig az egész Gaja-völgyet, útközben érintve a már régen kidőlt és a patak partján csendesen korhadó hatalmas tölgyet, az Ádám-Éva fát. Nagyjából egyórás út végén érkeztem meg a kanyargós Gaja-völgy másik végére, a Varjúvár nevű, mostanra már bezárt oktatási centrumhoz. Itt léptem ki a tájcentrum területéről, aztán az épületet megkerülve és egy gyalogösvényre térve megkezdtem a meredek kapaszkodást a völgy aljáról a dombgerinc felé.

Nem így terveztem ezt a látogatást itt a tájcentrumban, de úgy láttam, hogy folyamatosan lóg az eső lába, ezért kihagytam a párás időben a kitérőt a völgyből a szép kilátást nyújtó Vaskereszthez és a Sobri Jóska-barlanghoz is. A hegymászás cseppet sem volt könnyű, ráadásul az ösvény mellett álló satnya tölgyekről folyamatosan hullott a nyakamba a leveleiken összegyűlt esővíz, így aztán egy időre megint kénytelen voltam magamra kapni az anorákomat. Kihagytam a Károlyi kilátóhoz vezető kitérőt is, meggyőzve magam, hogy úgyse látnék sokat a párás idő miatt, így aztán negyedóra alatt felértem a gerincre, a bodajki sípálya felső végére. Épp kiléptem az erdőből a pálya füves nyiladékába, amikor utolért Dominik hívása, arról érdeklődött, hol tartok épp a túrán? Pár percig elbeszélgettünk, aztán megindultam lefelé a faluba.

Úgy látszik, mostanában már nem használják a sípályát, a régebben széles, füves nyiladék lassan már bebokrosodik, sok helyen már csak keskeny ösvény vezet lefelé a dzsindzsában. De pár perc alatt elértem az alsó végét, ahol a pihenőház korlátjára szerelve észrevettem a kéktúra bélyegző szokásos dobozkáját. Beütöttem a pecséttel a túrám utolsó bélyegzését a füzetembe, aztán tovább ballagtam a falu szélső házai felé. A sípálya alján kezdődő Vásártér utcáról a szélesebb Dózsa György utcára térve értem el a központban a Fenyő büfé épületét. Itt is van kéktúra bélyegző, de mivel már pecsételtem, csak egy Borsodit kértem és kiültem vele a terasz asztalaihoz. Fél tizenegy felé járt, ebben az időben nincs innen a faluból buszom, a legközelebbi pedig nagyjából egy óra múlva fog csak indulni a 84-es útról, így volt pár percem még üldögélni és pihenni egyet. Az addig zárt felhőtakaró is oszladozni kezdett, a résein keresztül melegen kisütött a nap.

Csak tíz perc múlva álltam fel, kaptam a hátamra a zsákot is indultam el kifelé a faluból. Egyetlen menettel kiértem tizenegy után pár perccel a főútra, itt aztán a buszmegálló bodegájának padjára letelepedve átöltöztem a tiszta útigúnyámba és megvártam a 11:25-ös autóbuszt. A távolsági busz nem volt gyorsjárat, szépen, komótosan végigjárva a környékbeli településeket csak Bicske után tért rá a 10-es főútra és fél három felé ért csak Budapestre, a Sasadi úti megállóba. Innen aztán átballagtam a Kelenföldi pályaudvar melletti buszvégállomásra és megvártam egy hazafelé induló buszt. Negyed négy felé már otthon is voltam.