A 2015-ös év első kéktúráját amolyan bemelegítésnek szántam az abban az évben előttem álló nagyobb menetek előtt, a hosszú téli tespedés után nem is akartam hosszabb távot kitűzni magam elé, így esett a választásom a Nógrád és Szendehely közötti alig tizenöt kilométeres szakaszra. Tulajdonképpen még indokom is volt arra, hogy miért e mellett a szakasz mellett döntöttem, hiszen egy komolyabb útvonalváltozás történt 2014-ben errefelé, és ez még pecsételőhely áthelyezéssel is járt! Korábban Katalinpusztán kellett pecsételni, de egyrészt ehhez sokat kellett talpalni a forgalmas 2-es főút szélén, másrészt megépült egy ökoturisztikai látogatóközpont Katalinpuszta és a szomszédos Szendehely között az erdőben, és a kéktúra útvonalát átfestették arrafelé.

Ez a szombat reggel meglehetősen hidegen indult, mínusz öt fokot mutatott a hőmérő otthon, amikor kiléptem a lakásunk ajtaján és elindultam gyalog lefelé a dombról a buszmegállóba. Éppen hajnalodni kezdett, ahogy a 33-as busz végigszaladt a Budafoki úton, szinte sehol sem megállva, így aztán az Október 23.-a utcánál még megcsíptem a tervezettnél eggyel korábbi 4-es villamost, amivel már fél hétkor megérkeztem a Nyugatihoz. Gyorsan megvettem a jegyet a pénztárban Vácon keresztül Nógrádig, aztán kisétáltam a vonathoz. Alaposan befűtöttek a Stadler Flirt-be, el is nyomott egy kicsit a buzgóság, csak arra ébredtem fel, hogy indulás után odaért hozzám a kalauz.

Derült, de kissé párás volt az idő, vörösen kelt fel a nap, amikor Rákosrendezőnél a vonat rátért a szobi vonalra és gyorsítani kezdett. Zónázó vonatra szálltam, ez meg sem állt Vácig, ahol aztán az új peronon keresztül megrohamoztuk mi túrázók a már benn várakozó kétkocsis Bzmot motorvonatot. Abszolút többségben voltunk mi, hátizsákosok a szerelvényen, nem is volt egyetlen üres hely sem, amikor kicsattogtunk a váci vasútállomásról. A gyorsan bepárásodó ablakokon keresztül nem sok kilátás nyílt a környékre, pedig ez az egyik kedvenc vasútvonalam, ahogy a sínek kanyargósan átvágnak a dombok között Magyarkútról Berkenyére tartva. Azt hittem, sokan leszállunk majd a vonatról a nógrádi vasútállomáson, de csak egymagamban léptem le a peronra és készítettem egy gyors felvételt az állomásról kihúzó vonatról.

Pár perc alatt összekészülődtem a peron melletti egyik padnál: bekapcsoltam a GPS-t, a fényképezőgépem tokját felfűztem az övemre, ittam egy-két kortyot a limonádémból, aztán bementem a csöppnyi váróterembe ellenőrizni, hogy megvan-e a kéktúra bélyegző? Ott lógott a már évek óta zárva tartó pénztár ablakának bal oldalán egy kis láncon, a vicces kedvű utasok, vagy kéktúrázók pedig alaposan kidekorálták vele a falat – persze csak akkora távolságon belül, ahogy a lánc engedte. Én most nem bélyegeztem, hiszen a pecsételő füzetemben már korábban bélyegeztem ezen a szakaszon, és most a rövid túratáv miatt még az általában megszokott túrajelentés sem volt nálam. Visszaballagva az állomásépület elé még készítettem pár képet a várról és a vasútállomásról, aztán lenulláztam a GPS számlálóját, nyakig rántottam az anorákom zipzárját a hideg reggelen és belevágtam a túrába.

A vasútállomás melletti útelágazásban balra fordulva átvágtam a vasúti vágányokon, megcsodáltam a túlsó oldali elágazásban felállított oszlopon az útirányjelző nyilakat, melyek egyike 14,3 kilométerre taksálta az előttem lévő távolságot Katalinpusztáig, aztán belekezdtem a túrám érdemi részébe. A Kossuth Lajos utcán vágtam át Nógrád Újtelepén, egy pici dombhátat megmászva, aztán a túlsó oldalán leereszkedve a Fekete-patak sekély völgyébe. Az utolsó házak után az aszfaltút keresztezte egy kis kőhídon a patakot, ezután a jelzések rögtön balra térítettek egy ott kezdődő földútra. Elhaladtam a helyi pálinkafőzde mellett, közben az utat mustrálgattam, amin a mély keréknyomok közötti sárbordák most keményre voltak fagyva a hideg reggelen. A meteorológiai előrejelzések olvadást ígértek már a délelőtti órákra, így aztán elhatároztam, kissé a lovak közé csapok és megpróbálok minél többet megtenni a fagy kiengedése előtt!

Végigcsámpáztam a földúton kerülgetve a magas bordákba fagyott sarat, nagyjából 6-700 lépés után érve el a letérés helyét. Régebben sokszor el voltak kerítve a jobbra, a dombhátra induló keréknyomok, most azonban nem: a kerítés még a bokrok előtt délnek fordult, épp annyi helyet hagyva, hogy az alig járt nyomok felkapaszkodhassanak a drótok és a bokrok között a lapos domboldalban. Hamar felérkeztem a tetőre, itt megálltam egy pillanatra körbenézni. Visszafordulva alattam terült el Nógrád, a házak felett pedig jól láthatóak voltak a várromok. Nagyon szép erről a pontról a rálátás a Várhegyre, kár hogy a romok épen megmarad részei pont a másik irányból, északkelet felől mutatnak a legszebben! De azért jól látszott balra az épségben megmaradt északnyugati bástya, középen a lakótorony felkiáltójelként az égre meredő egyetlen fala és a befedett keleti torony teteje. Készítettem pár képet, aztán továbbindultam.

A keréknyomok átbuktak a Hosszú-bérc gerincén és bevezettek egy erdőbe. Erre indultam tovább és már a fák között kezdtem meg az ereszkedést a keskeny dombhát túlsó, délnyugati oldalán. Hamarosan magam mögött hagytam az öreg erdőt és egy talán tizenöt éves fiatalos sűrűn álló fái között érkeztem le a lejtő aljára, a Hosszú-bérc és a Nagy-Kő-hegy között végigfutó rét mezejére. Átvágva a füves mezőn vonatkerekek távoli zakatolását hallottam meg, az órámra nézve jöttem rá, hogy ez a menetrend szerint az enyémet követő vonat lehet, előkaptam hát a fényképezőgépem, és a kanyarban felbukkanó kétkocsis Bzmot szerelvényről készítettem egy sorozatot. Amikor a vonat elcsattogott előttem, folytattam az utam, átkeltem a Fekete-patakon egy hídon, aztán kereszteztem a vasúti síneket is. Igen, ez ugyanaz a patak, amit már láttam Nógrádon is, csak a vasúti vágányokkal együtt egy hatalmas hajtűkanyarral megkerülte a Hosszú-bérc délkeleti végét, és most újra találkoztam vele!

A Nagy-Kő-hegyre vezető kaptató rögtön a vágányok mögött kezdődött, és nagyon sokáig kitartott! Itt, az északi hegyoldalban persze a hó is megmaradt, amit eddigi utamon csak foltokban láttam imitt-amott. Az úton persze a többszöri olvadás és visszafagyás miatt már inkább jég volt ez, alaposan meg is szenvedtem, mire felkapaszkodtam az úton a Kis-Kő-hegy és a Nagy-Kő-hegy közötti széles nyeregbe. Megérkeztem egy korábbi irtásfoltra, itt nagyjából tizenöt éve vághatták ki a fákat, az első bejárásomkor, 2004-ben szinte kopár volt a hegyoldal, és még két évvel ezelőtt is leláttam a gyorsan cseperedő fiatalos felett a közeli Berkenye falura, de most már hiába nyújtózkodtam, a növekedő fák már minden kilátást eltakartak előlem!

Fenn a széles nyeregben egy egészen új tarvágásba botlottam: itt talán most télen vághatták ki a fákat, az erdőgazdasági gépek mély nyomai szinte felszántották keresztül-kasul az irtásfoltot, és persze szanaszét hevertek még a kisebb ágak, gallyak is. A korábbi út vonalát nem lehetett errefelé követni, ezért az egyik szélső fán lévő jelzés mellett megállva alaposan körülnéztem, hol találom a következőt. A tarvágás túlsó szélén vettem észre egyet, nagyjából nyugati irányban tőlem, aztán a fagyott keréknyomok és a hóval takart faágak között botladozva arrafelé vettem az irányt. A túlsó oldalon egy ritkított tölgyesen vágtam át, itt már ismét a megszokott keréknyomok voltak alattam, de errefelé is mély nyomokat szántottak bele az erdei munkagépek. Aztán pár száz lépés után balra letérve erről az útról ösvényre fordultam, és ezen másztam meg a Nagy-Kő-hegy 383 méter magas ormát.

A csúcs előtt vettem észre, hogy a jelzések nem mennek fel egészen a tetőn álló Lokó-pihenő esővédő házikójáig, már előtte balra térnek, a hosszan és meglehetősen enyhén lejtő déli gerincre, és csak egy keskeny ösvény vezet fel egészen a pihenő melletti kilátópontra. Lemálháztam a tető alatti pihenőpadokon, aztán megnéztem az innen nyíló panorámát. Bár tiszta időben jól látszik innen a Dunakanyar, most a párás levegőben azonban éppen csak ki tudtam venni a távolban a visegrádi Fellegvárat, a fényképezőgépem viszont nem is tudott fókuszálni a halvány kontúrokra! Jól látszottak viszont a Nagy-Kő-hegy nyugati lábainál a vasúti vágányok, kissé távolabb pedig a mezőkön elterülő Szokolya házai. Elnézelődtem pár percet, aztán a padra letelepedve megtízóraiztam. Elég jól álltam idővel, nem kellett sokat gyalogolnom ezen a napon, fél tizenegy előtt pár perccel indultam csak tovább, mert kezdtem érezni, hogy lassan kiolvad a talpam alatt az eddig fagyott talaj. Ez nem is volt nagy csoda, hiszen egyre melegebben sütött a késő délelőtti nap!

Továbbindulva felmértem a kéktúra útvonalának a pihenőt elkerülő szakaszát (ez valahogy kimaradt a felmérésemből, mert akkor a pihenőhöz vezető ösvényen mentem csak végig), aztán elindultam lefelé a csak alig-alig lejtő déli hegygerinc keréknyomain. Jó tempóban lehetett haladni vagy félórát, bár éreztem, hogy egyre mélyebb a talaj a talpam alatt, de errefelé nem voltak erdészeti munkák a télen, így nem is tették tönkre a gépek az utakat. A Szokolya és Kóspallag felé letérő jelzés elágazásánál botlottam bele az első igazi dagonyába, itt az elágazás melletti tisztást rakodónak használhatták a télen, a nagy kerekű járművek persze alaposan tönkretették a talajt, én pedig néha boka felett is elmerültem a dágványba, mire át tudtam kelni rajta. Persze a további útban sem volt sok köszönet, mert errefelé indultak tovább a munkagépek, több száz méteren keresztül egyensúlyoztam a méternyi mély, sáros keréknyomok közötti keskeny sávon.

Szerencsére Magyarkút felett az erdészeti járművek letértek a kéktúra útvonaláról, újra megjavult az erdei út állapota, viszont pár perc múlva egy újabb vadonatúj tarvágást értem el, ezen keresztül már leláttam Magyarkútra is. Itt ismét tönkre volt téve az út, ezt a területet is keresztül-kasul bejárták a munkagépek, én pedig kilós sárkoloncokkal a lábamon korcsolyáztam egyre lejjebb a domboldalban. Még szerencse, hogy a kamáslikat még a Loko-pihenőnél felhúztam a lábamra, mert nagyjából lábszárközépig olyan sáros lettem, hogy még egy disznó is megirigyelt volna! A földút déli vége beszalad egy erdészház kertjébe, ezt a jelzések egy ösvényen kerülik meg, és ereszkednek le a Keskeny-bükki-patak völgyébe.

A patakon egy fapalló vezet keresztül, átegyensúlyoztam rajta a túlsó partra, de aztán a bakancsom gyalázatos állapotát elnézve inkább visszaléptem a vízbe, hogy leáztassam róla legalább a sár javát! Egy faággal aztán lekapargattam róla, amennyit tudtam, a talpát pedig a patakparti réten a fűben csiszatolva igyekeztem megpucolni. Félreértés ne essék, nem zavart túlságosan az, hogy sáros lett a bakancsom, ez a kora tavaszi túrák természetes velejárója, csak éppen be szerettem volna térni egy korsó sörre a közeli Pipás kocsmába, oda pedig csak nem vihettem be magammal a fél erdő talaját! Amikor már nagyjából elégedett voltam az eredménnyel, kigyalogoltam a völgyben végigfutó útra és a jelzésekről letérve – amik az úton balra, északkelet felé indultak tovább – elindultam rajta Magyarkút felé.

Pár perc alatt elértem az Irma-forrás szépen kiépített foglalata melletti kocsmát, itt aztán belefutottam pár kirándulóba, akik a forrás melletti parkolóban hagyva a kocsijaikat, szintén befelé indultak a kis erdei kocsma-vendéglő udvarára. Tiszta utcai ruháikban alaposan végigmértek, néhányuk szemében még némi undort is felfedeztem, aztán végigtekintve magamon igazat is adtam nekik: térdig sárosan talán mégsem kellene tiszteletemet tennem az erdei vendéglátó-ipari létesítményben! Így aztán csak megnéztem, megvan-e a kéktúra bélyegző a kerthelyiségbe vezető kapu jobb oldali oszlopán (megvolt), készítettem pár felvételt az Irma-forrásról, aztán elindultam visszafelé az erdei úton.

Hamar visszaértem abba a rakodóba, ahol a jelzések megérkeznek az erdei útra, így aztán most már azokat követve indultam tovább. A fiammal közös első bejárásom idején egy esős időszak vége felé jártunk erre 2004-ben, nyár elején, és akkor rettentően sáros volt ez az útszakasz! Később mindig jobb állapotokat találtam errefelé, de bármikor is ezen az úton tervezek túrákat, élek a gyanúperrel, hogy újra belefuthatok a gyalázatos sárviszonyokba. Az út legelején, Magyarkút határában még felfedezhetőek az út valaha volt burkolatának nyomai: apróra őrölt bazaltkavicsok borítják az utat, de később ezek eltűnnek, és csak egy sűrűn dózerolt út vezet tovább a Keskeny-bükki-patak völgyében.

Most szerencsém volt, csak a jelzés elágazása környékén találtam sarat – igaz itt akkora volt, hogy megint csak boka felett süllyedtem bele a dágványba. De ettől eltekintve egészen járható volt az út, ráadásul itt találkoztam először szembejövő turistákkal. Egy talán kilométeres erdei szakasz után kiértem a völgy alján végighúzódó hosszú, keskeny rét szélére, itt az út egészen kiszorult a völgy déli oldalára, a dombok lábaihoz. Mivel pedig itt nem érte napsütés, megmaradt a hó, de a többszöri olvadás-fagyás miatt itt is inkább már csak jég volt az. Recsegett-ropogott is a bakancsom talpa alatt, ahogy végigbaktattam rajta!

Magyarkútról indulva nagyjából órás gyaloglás végén értem el a letérés helyét, itt az út visszatérve az erdőbe már jól felkapaszkodott a völgy aljáról az északi domboldalba. Egy ösvényen visszaereszkedtem a völgy aljába, a patak partjára, egy gázló lépegető-kövein átkeltem rajta, aztán meredeken kapaszkodni kezdtem a túlsó oldalon. Kifulladva értem fel a Szendehely felett elterülő mezők és szántóföldek szélére, ahonnan szép volt a kilátás a völgyben fekvő falu házaira. Pár éve itt még óriási málna-ültetvények húzódtak, de ezeket szépen lassan felszámolták az évek folyamán, most már csak pár kisebb telepítés maradt ezekből. Az útról letérve készítettem pár képet a faluról, aztán továbbindultam.

A jelzések később jobbra térítettek innen, vissza az erdőbe, és pár lépés után már meg is érkeztem a kis erdei kápolnához. Két éve jártam erre utoljára, akkor meglehetősen lepusztult állapotban volt a kis kápolna, de mostanra szépen felújították: kitatarozták, és a rétet is rendbe rakták körülötte. Kár, hogy most is zárva találtam, pedig jó lenne végre egyszer belülről is megnézni!

Itt kezdődik az a komoly útvonal változtatás, ami miatt nekiindultam ennek a túrának! Régebben a kéktúra a falut elkerülve indult tovább az erdőben, hogy aztán elérve a 2-es főutat annak a szélén vezessen le Katalinpusztára, most azonban Szendehely felé indult tovább, és pár perc alatt el is értem az első házakat. Itt végre aszfaltot éreztem a lábam alatt, általában nem szoktam örülni ennek, de most kimondottan jólesett a sáros erdei ösvények és földutak után! A Vörösmarty utcán vezettek tovább a szórványosan felfestett jelzések, gyorsan letrappoltam az alsó végéig, csak itt konstatálva, hogy valahol korábban elfordulhattak a jelzések, mert itt már egyet sem láttam az útelágazásban! Visszafordulva két keresztutcányit kellett ballagnom, mire észrevettem, hogy a jelzések balra térve a Mező utcán indulnak tovább. Ezen is végigbandukoltam, most már jobban figyelve a jelzéseket, amik az utca túlsó végén jobbra fordítottak, a Petőfi útra.

Elindultam ennek a lejtőjén is lefelé, de amikor felpillantottam, földbe gyökeredzett a lábam! Pontosan az utca végén emelkedett a Naszály hosszú gerince, és az úttest széléről kitűnő kilátás nyílt rá! Jól lehetett látni a kelet felé egyre emelkedő hegyhátat és a legmagasabb csúcsát is, a 652 méter magas hegytetőt! Pár percig csak bámultam a kilátást, aztán előkaptam a fényképezőgépet és készítettem pár felvételt vele. Ezután már gyorsan lekocogtam a Petőfi úton a faluközpontba, és a templomnál lévő gyalogátkelőhelyen kereszteztem a forgalmas 2-es főutat. Az útkereszteződés túlsó oldalán feltűnt a Szepi fogadó épülete, állítólag van itt újabban egy kéktúra bélyegző, de a bakancsom gyalázatos állapotát elnézve itt sem tettem tiszteletemet!

A Petőfi utca folytatásán, a Szabadság utcán indultam tovább, aztán egy elágazásban jobbra tértem a Dankó Pista utcára, itt szegődött mellém a halkan csobogó Kapáskúti-patak, ami felett kis íves kőhidak vezettek az utca bal oldalán álló házakhoz. Lassan elértem az alvéget, elmaradtak mellőlem az utolsó házak is, itt egy gyalogúton folytattam az utamat. Időnként kis fahidakon keresztezte az ösvény a patakot, hol a jobboldali, hol a baloldali partján haladva. Hamar leértem a völgy aljába, itt a gyalogút beleszaladt a lenn kanyargó erdei földútba. Balra tértem rajta, de hamar észrevettem a jelzések hiányát, ezért aztán visszafordultam és jobbra indultam el. Pár perc alatt kiértem az erdőből és megpillantottam magam előtt a réten az ökoturisztikai látogatóközpont épületeit.

Megkerestem az információ, a pénztár és az Erdei bolt kicsi épületét (eléggé szép funkcióhalmozás egy pár négyzetméteres faházra), itt van felszerelve a kéktúra bélyegző nem éppen szabványos fadobozkája a faház terjedelmes előtetejét tartó egyik oszlop oldalára. Itt is csak konstatáltam a bélyegző meglétét, aztán az órámra nézve láttam, hogy még csak éppen elmúlt háromnegyed kettő. Pont egy órám volt még a Budapestre, Újpest Városközpontba induló buszom érkezéséig, ami az internetes menetrend szerint megáll Szendehelyen, de Katalinpusztán is. Két lehetőségem volt tehát: vagy visszakapaszkodok Szendehelyre, vagy pedig az erdőn keresztül átsétálok a szomszédos Katalinpusztára, de akkor már célszerűen úgy, hogy a Rockenbauer Pál kopjafát is útba ejtem. Ez utóbbi mellett döntöttem rövid hezitálás után.

Egy kis tavacska mellett elhaladva értem el az erdőszéli turistaút elágazást, a jelzések balra tértek a jelzéssel együtt, egy kisebb szakaszon elgyalogoltam rajta, hogy lássam, merrefelé indulok majd tovább a legközelebbi túrámon, amikor bejárom az útvonalváltozás másik felét is, aztán folytatom majd az utam egészen Felsőpetényig. Pár perces menet után úgy gondoltam, már eleget láttam, ezért visszatértem az erdőszéli elágazásba, és a jelzés másik ágán a jelzéssel együtt kezdtem meg a kapaszkodást a Naszály oldalában.

Rövid kaptatás után már csak hullámvasutazott a keskeny ösvény a hegyoldalban, néha-néha szeszélyes vargabetűket téve a fák között. Nagyjából tízperces menet végén értem el a fák között, egy kis ritkításon álló egyszerű, barnára pácolt kopjafát, ami az ismert tévés szerkesztő, Rockenbauer Pál halálának helyén áll. Az ő nevéhez fűződik az 1979-ben bemutatott „Másfélmillió lépés Magyarországon” című televíziós sorozat, amin csapatával végigjárták és végigfilmezték az Országos Kéktúra akkori nyomvonalát. 1987 őszén végzett magával ezen a helyen egy magányos sátorozása alkalmával. Végigolvastam a kopjafa mellett álló tájékoztató táblát, megálltam szótlanul pár másodpercre a most is koszorúkkal és nemzetiszínű szalagokkal díszített faoszlop előtt, és hirtelen arra gondoltam, hogy az ember igazán akkor hal csak meg, ha elfeledik. Mi, kéktúrázók nem feledjük őt, és azt sem, hogy mit tett a kéktúrázás népszerűsítéséért!

Szótlanul indultam tovább, és ekkor már biztos voltam benne, hogy a jelzés útvonala megváltozott az utóbbi időkben, mert pár éve még erdei keréknyomokon baktattam fel Katalinpusztáról ide, a kopjafához, most pedig csak nem akart elfogyni a lábam alól a gyalogút! Végül ezen értem el Katalinpuszta szélső házait és ereszkedtem le a kerítések melletti keréknyomokon a 2-es főútig. Innen már csak pár lépés volt a buszmegálló, és a mellette álló kocsma-vegyesbolt páros épülete. Először ellenőriztem a megálló tábláján a buszom indulási idejét, ami természetesen pontosan megegyezett a kisokosomba feljegyzett időponttal!

Átkelve az úttesten láttam, hogy az ivó pultoslánya kinn lebzsel az ajtóban, élvezve a kora délutáni meleg napsütést, láthatólag pont az érkezésem előtt mosta fel a helyiséget, mert még nedvesen csillogott benn a kövezet. Mosolyogva a sáros bakancsomra böktem, hogy nem szeretném ezekkel összepiszkolni a járólapokat, de szívesen meginnék egy üveg sört! Vette a lapot, és kihozott nekem egy Sopronit egy pohárral, amit az épület előtti napos padokhoz letelepedve fogyasztottam el az otthonról hozott ebédem maradékával. Közben levettem a sáros kamáslikat, kikapcsoltam a GPS-t és eltettem a zsákomba a fényképezőgéppel együtt. A bakancsomra száradt sár nagy részét lepiszkáltam egy faággal, a maradék egy részét pedig a fűben csiszatolva tüntettem el. Mire megérkezett a buszom, eléggé emberi kinézetem lett térden alul is!

A 14:50-es busz alig negyven perccel később már Újpesten járt, hiszen ez amolyan „zónázó busz” volt, Balassagyarmatról indulva Katalinpusztáig minden településen megállt, de onnan egészen a végállomásáig már sehol, ráadásul Vác felett ráfordult a 2A gyorsforgalmi útra. Újpest Városközpontban lecihelődve a buszról leballagtam a metrómegállóba, itt figyeltem csak fel a hangosbeszélő hangjára, „aki” arról tájékoztatta az utazóközönséget, hogy vágányfelújítás miatt nem jár a metró az Árpád-híd és a Deák tér között! Így aztán csak két megállónyit utaztam vele, aztán átszállva a metrópótlóra azon zötykölődtem el a belvárosig. Itt gyorsan váltottam villamosra, háromnegyed óra múlva pedig már otthon is voltam!