Három héttel a Nógrád-Szendehely túrám után tudtam csak továbbindulni az ökoturisztikai látogatóközpontból, hogy bejárjam a Szendehely környékén lévő nagy útvonalváltozás második felét a látogatóközponttól a Bik-kútig. Szerencsére 2015 tavasza eléggé száraz és szeles volt, így a télvégi hóolvadásból származó sár gyorsan felszáradt, ezért a túrára való indulás reggelén még azon is elgondolkodtam, érdemes-e egyáltalán elpakolni a hátizsákomba a kamáslikat, de aztán némi töprengés után csak eltettem őket, mivel úgysem foglaltak el sok helyet.

Átbumliztam a lassan ébredező városon, és a 06:11-kor Vácra induló személyvonatra vettem jegyet a Nyugati pályaudvar pénztárában. A nap akkor kelt fel vörösen, amikor a Stadler Flirt kihúzott a peronról, hogy az Állatkert hosszú hátsó kerítése mentén elkocogjon Rákosrendezőig. Végül sűrűn megállva, és a felújítás alatt álló váci vasútállomás előtti várakozással pár perc késést összeszedve háromnegyed nyolc felé érkeztünk meg a vadiúj peronok mellé, majd az éppen elkészült aluljárón keresztül kibaktattam az állomásépület elé.

Átporoszkáltam a csupán pár percnyire lévő buszállomásra és megkerestem a Felsőpetény felé induló busz peronját. Kis meglepetéssel konstatáltam az induló buszok menetrendje felett elhelyezett tábla szövegét, miszerint csak előre megváltott jeggyel, vagy bérlettel lehet felszállni a buszra, de hát üsse kavics, volt még annyi időm, hogy átsétálva a váróteremben lévő pénztárhoz megvegyem a jegyemet is! De azért jó lesz figyelni erre, mert volt már olyan év, amikor a menetrendek szerint csupán pár perc volt a vonatom érkezése és a busz indulása között, és csak futva lehetett elérni a csatlakozást! Ha ilyenkor még jegyet is kell venni a pénztárban, akkor szinte képtelenség lesz elérni a buszt!

A helyközi járatra csupán páran szálltunk fel, azok nagy része is leszállt a Naszály déli oldalában felfelé szerpentinező országúton abban a megállóban, ahonnan a Vác feletti hétvégi telkekhez lehetett könnyen eljutni. Miután én is leszálltam a katalinpusztai megállóban, egy gyors látogatást tettem a megállóhely melletti kocsmában. Kérdeztem a pultos hölgytől, megvan-e még a kéktúrás pecsétjük, hiszen az útvonalváltozás előtt az italbolt előtt ment az Országos Kéktúra, de csak annyit mondott a karjait széttárva, hogy pár hónappal korábban sajnos bevonták tőle, pedig mostanában is sokszor keresik azt a túrázók. Így csak egy Borsodit ittam meg az egyik asztalhoz letelepedve, aztán néhány perc lebzselés után elköszöntem, a bolt előtti pihenőpadoknál bekapcsoltam a GPS-t, felfűztem az övemre a fényképezőgép tokját és nyolc előtt pár perccel belefogtam a túrába.

Ez a nap is derűsen, de meglehetősen fagyosan indult, ráadásul itt, a Naszály magas gerincének árnyékában mintha még hidegebb lett volna! Fázósan felrántottam a nyakamig az anorákom zipzárját, felvettem a bélelt kesztyűim és elindultam a főút szélén észak felé. Az előző túrám végén az erdőn keresztül, a Rockenbauer Pál kopjafa érintésével jöttem át a látogatóközpontból Katalinpusztára, most a rövidebb és némileg gyorsabb, de végig aszfalton vezető másik útvonalat választottam. Végigbaktattam a falun, aztán az utolsó ház után letértem jobbra, az ökoturisztikai látogatóközpontba vezető keskeny, alig autónyi széles aszfaltútra.

Egy útszéli kőkereszt, és a látogatóközpont stilizált fakapuja mellett elhaladva épületek tűntek fel az úttól balra, kíváncsian sétáltam el az asztfaltcsíkról letérve hozzájuk. Alig arasznyi széles vágányú kisvasút végállomására érkeztem, még életemben nem láttam szabadban ilyen pici vasutat! Pedig megvolt itt minden: fedett állomásépület, kiépített peronok, váltók, szemaforok, ami csak kell egy igazi vasúthoz! Készítettem pár fényképet, aztán továbbindultam a vágányokat követő aszfaltúton. Pár perc után elértem a másik végállomás peronját, aztán a kis „fűtőház” közvetkezett, ahová váltók után két vágány is beszaladt. Próbáltam belesni az épület üvegfalain keresztül, de eléggé be voltak párásodva ezen a hideg reggelen, ezért csak a benn álló szerelvények körvonalait tudtam kivenni.

Innen már csak pár lépés távolságra volt a látogatóközpont főépülete a bolttal. Megkerestem a fedett teraszon a kéktúra bélyegző egyáltalán nem szabványos fadobozkáját, lenyitva az előlapját az egy kis asztalkává alakult, amire frankón rá lehet tenni az igazoló füzetet a pecsételéskor. Én már bélyegeztem ezen a szakaszon pár évvel ezelőtt, de volt nálam egy túrajelentés, ezért erre nyomtam egyet a bélyegzővel. Pár percig még elnézelődtem a néptelen központban, aztán fél kilenc előtt pár perccel elunva a lődörgést ráálltam a jelzésekre és belefogtam a tulajdonképpeni túrába. Egy kis hídon kereszteztem a völgy alján csordogáló Kapáskúti-patakot, aztán megkezdődött a kaptató a Naszály északi oldalában.

De nem emelkedett sokat az utam, pár perc után szintezni kezdett a hegyoldalban, csak egészen enyhén hullámvasutazva. Széles, szinte sétányszerű gyalogúton baktattam, a jelzettség kitűnő volt errefelé, egyszerre több jelzés is a látóteremben volt mindig. Persze, hiszen itt nem csak túrázók járnak, sok lehet errefelé a csak sétálgató, kisgyerekes család is! Talán félórás menettel értem el egy, a hegyoldalban leszaladó széles és mély eróziós árkot. A gyalogút ezt egy drótkötél függőhídon keresztezte, a sodronyt és a rögzítését elnézve komoly egy darab volt, talán még húsz métert is meghaladó hosszúsággal! Átkeltem rajta, aztán az útról letérve készítettem a hídról néhány felvételt. Még mérnökszemmel nézve is komoly híd volt ez!

A híd keleti oldalán a jelzés különvált az eddig velünk tartó Gyadai-tanösvény jelzésétől és kapaszkodni kezdett a Naszály oldalában, körülbelül tízperces menettel elérve a Bik-kút melletti erdei pihenőt. Mivel egészen eddig szinte megállás nélkül jöttem, itt tartottam az első pihenőmet. Bár a forrás szerényen csörgedezett, a magammal hozott limonádéból ittam egyet, aztán mivel a nap egyre magasabbra emelkedett, és kezdtek eltűnni a fagyos, árnyékos foltok a Naszály északi oldalában, levettem az anorákom és a derekamra kötve indultam tovább az utamon. A forrás után tértek vissza a jelzések a korábbi útvonalra, tehát itt ért véget az a komoly, talán hat kilométeres útvonalváltozás, ami még Szendehely felett kezdődött az előző túrámon, a faluszéli kis kápolnánál! Így utólag végiggondolva a bejárt útvonalra, ez a nyomvonalváltozás jót tett az Országos Kéktúrának: kimaradt a hosszú, a 2-es főút szélén vezető szakasz, ami eléggé balesetveszélyes volt a nagy forgalom miatt, pluszként pedig megjelent a látogatóközpont és a hazai viszonyok között kuriózumnak számító függőhíd!

Csak pár percet gyalogoltam a Bik-kút után a Naszály oldalában vezető keréknyomokon, a jelzések hamarosan a már régről ismert gyalogösvényre térítettek, ami aztán hullámvasutazva egészen enyhén emelkedni kezdett. Szeretem ezt az utat a tisztaaljú, árnyas bükkösben, mindig megcsodálom a fákat, amikor elvetődöm errefelé! Felvettem egy kényelmes, de azért haladós tempót, nagyjából újabb félórás menettel érve el azt a pontot, ahol az eddig kényelmesen hullámzó ösvény egy jobbkanyarral nekifordult a Naszály északi oldalának és meredeken emelkedni kezdett.

Lihegve kaptattam felfelé a hegyoldalban, amikor oldalra pillantva észrevettem, hogy a jelzések a jól kitaposott ösvénytől talán húszlépésnyire vezethetnek benn a fák között! Elgondolkodtam azon, visszaforduljak-e, megkeresni az elágazást, de persze kíváncsi is voltam, hol nézhettem el a direkciót, ezért megfordultam és visszaereszkedtem vagy húszméternyit, mire észrevettem a villaszerű útelágazást. A lassan beerdősödő ösvényen indultam tovább, azon gondolkodva, miért is hagyhatták fel, és tapostak ki mellette egy párhuzamos csapást, de nem tudtam rájönni! Később persze a két ösvény találkozott egymással, aztán a kemény kaptató is kezdett megenyhülni, ahogy a kitaposott nyomok lassan nyugat felé fordultak.

Itt egy újabb szintező szakaszt értem el, de pont ellentétesen haladtam a korábbi útirányommal: most nyugat felé vezetett alattam az ösvény, jó pár emelettel magasabban a Naszály oldalában. Ez azonban már nem az a kényelmesen járható, hullámvasutazó gyalogút volt, mint az előző a hegy lábainál, hanem egy, a meredek hegyoldalban haladó, gyakran suvadásokkal tűzdelt nyom, a jobb oldalán meredéllyel, amin bizony egy rossz lépést követően könnyű legurulni! Szerencsére ez a szakasz nem volt hosszú, a végén enyhén kapaszkodva értem fel rajta a Naszály nyergének széles fennsíkjára.

A fennsíkra felérve eltűnt a meredek hegyoldal, de megpillantottam a tavaly novemberi ónos eső következményét, az erős erdőpusztulást! Itt a Naszályon úgy néz ki, ötszáz méter felett kezdődött ez, hasonlóan Pilishez, ahol az ágakra fagyott jég egyetlen nap alatt letarolta az erdő fáit, csak gyufaszálakként meredező fatörzseket hagyva maga után. Az erdő talaját itt is teljesen beborították a letört ágak, gallyak, de az erdészet is nekilátott már ezek összetakarításának, először persze a kijelölt gyalogutakat téve rendbe. Hozzáláttak a sérült fák kivágásának is, itt-ott szabályos glédákban álltak már a tölgyek és bükkök törzsei.

Átvágtam a nyereg lepusztult erdején, aztán belefogtam a csúcsra vezető újabb kaptatóba. Itt is változott a kéktúra útvonala: régebben egy szekérúton kapaszkodott fel az 652 méter magas tetőre, most azonban egy kanyargós ösvényen vágtam bele a „csúcstámadásba”. Persze itt is kerülgetni kellett a kidőlt fákat, letört karvastagságú ágakat, de az erdészet már itt is rendet rakott, legalábbis a gyalogútról el voltak tüntetve az útakadályok. Kemény kapaszkodással értem el a hegytetőt, persze a lombjuk vesztett fák között már messziről észrevéve a csúcson álló geodéziai mérőtornyot.

Régebben a fák már körbenőtték a betontornyot, szinte már a kilátást is elzárták a tetőteraszáról, de most, kora tavasszal még nem voltak lombosak a fák, meg persze az erdőpusztulás ide is elért. Azonnal felkapaszkodtam a tyúklétrákon a négyemeletes torony tetőszintjére és körbepillantottam. Kissé párás volt a levegő, de persze így is csodaszép kilátás nyílt a Cserhát dombvilágára és a Visegrádi-hegységnek a Duna túlsó oldalán sorakozó csúcsaira. Pár percig elnézelődtem fenn, pár képet is készítettem, aztán visszaereszkedtem és leültem tízóraizni a torony tövében heverő egyik szikladarabra.

Talán a szendvicsem felénél járhattam, amikor éktelen lihegéssel egy terepfutó ért fel a hegytetőre, megérintette a torony falát, aztán neki is támaszkodva leginkább azzal volt elfoglalva, hogy ki ne köpje a tüdejét. Pár pillanat múlva újabb fújtatást hangzott fel a hátam mögül, és kisvártatva megérkezett a második terepfutó is, aki szintén megérintette a torony betonfalát. 49:26 az enyém, 51:15 pedig a tiéd, nyögte ki erre már az elsőként érkező, aztán néhány perc után indultak visszafelé, én pedig elgondolkodtam azon, mennyiféle indokkal járhatjuk az erdőket! A lényeg, hogy tartsuk tiszteletben egymás szenvedélyét!

Jó adag pihenés után csak tizenegy után pár perccel indultam tovább és kezdtem bele a hosszú ereszkedésbe a Naszály keleti gerincén. A szép idő úgy látszik sokakat kicsalogatott a természetbe, mert szinte egymás sarkába értek a felfelé kapaszkodók! Kisebb-nagyobb túrázó társaságok, családok elől tértem ki a keskeny ösvényen, közben persze megálltam a szép kilátást nyújtó pontokon is. A reggeli pára egyre inkább eloszlott, és a gerincről nagyon szép kilátás nyílt Ősagárd és Felsőpetény felé. Persze, itt is fényképeztem, és csak lassan ereszkedve értem el a gerinc satnya cserjése után az igazi erdőt, ami persze már minden kilátást elzárt előlem.

Itt már én is magasabb sebességre kapcsoltam, mert éreztem, kezd már szorítani az idő! Régebben az ereszkedés vége a hegy lábánál haladó jól kijárt földútnál volt, most egy kicsivel korábban térítettek balra a felfestett jelzések! Újabb elterelés? Erről még csak nem is hallottam! Rátértem hát a gyenge keréknyomokra, onnan pedig pár lépés után egy, a fák között kanyargó gyalogútra irányítottak a jelzések. Néhány percnyi fák közötti csalinkázás végén a gyalogösvény kibukkant a Török-rétre és megpillantottam a földutak csomópontjában álló útirányjelző táblákat. A Pest Megyei Piros jelzés keresztezte itt az utamat, aminek a jelzéseit láttam már a látogatóközpontnál is, de amíg azok végigjöttek a Naszály északi lábai alatt, a Gyadai-réten, és megmásztam a jelzésen a hegyet!

A kéktúra útvonala a Török-rét után sem tért vissza az amúgy jól járható földútra, a jelzések újra ösvényekre térítettek, ezeken kapaszkodtam fel a Nagy-máj oldalában lévő irtásfolt szélére. Itt fordultam rá arra a keréknyomra, ami megmássza a dombgerincet, tehát a kéktúra régi nyomvonalára. De itt sem maradtam sokáig rajta, ugyanis a gerincet elérve régebben a jelzések rátértek a gerincútra, amin pár perc alatt el lehetett érni a kis pihenőházat és mellette lévő padokat, most viszont a jelzések továbbra is a keréknyomokon maradtak és ereszkedni kezdtek a Nagy-máj északi oldalában. Tehát egy újabb terelésbe botlottam!

Elkezdtem az ereszkedést a túlsó oldalon, aztán a legelső erdei útkereszteződésben jobbra térítettek a jelzések, ezen az úton pedig már pár perc alatt elértem újra a kéktúra régebbi nyomvonalát! Tehát itt a pihenőháztól terelték el az Országos Kéktúra útvonalát! Most megint rátértem a jelzéseket követve a régi, már évek hosszú sora alatt megszokott útvonalra, amin néhány perc alatt elértem már az erdő szélét. A kissé nagyzolóan Farkas-bércnek elkeresztelt hosszú, alacsony dombgerinc mezői tövében álltam, az utam pedig nekiindult az alig púposodó dombhátnak. Felérve a tetőre érdemes körbepillantani, mert a hátunk mögött kezd feltűnni a Naszály hosszú gerince a fák felett, távolabbra, északkelet felé tekintve pedig a Központi-Börzsöny csúcsai is előbukkannak a távolabbi dombok mögül.

Az utam lassan az erdőszélre kunkorodott, majd egy kevés lejtés után átvágott az erdősávon. Egy magányos tanyánál bukkant elő az utam a fák közül, eloldalaztam a kerítés mellett, miközben a benti kutyák végigugatták az utamat, aztán egy kis kanyargás után rátértem itt is a következő mezőn átvezető földútra. Nagyfeszültségű távvezetékek nyomvonalát keresztezve értem el Ősagárd szélső házait, és a Szabadság utca gyenge lejtőjén indultam el a faluközpont felé. Az út egészen a Sinkár-patak széles völgyéig lejtett, itt elhaladtam egy szépen kiépített turistapihenő mellett, még le is telepedhettem volna a meleg napsütésben a padokra, de tudtam, hogy már csak pár perc járás a helyi kéktúra pecsételőhely, a Rákóczi úton álló kocsmahivatal.

Egy óra után pár perccel érkeztem meg az italbolt elé, és láttam, hogy nyitva is van. Belépve elkértem a pultoslánytól a kéktúra bélyegzőt és egy Borsodival letelepedtem az egyik asztalhoz elvégezni az adminisztrációt. Beütöttem a bélyegzőt a túrajelentésre (ezzel az egyesületem felé számolok el a túrázva megtett kilométerekről), aztán még üldögéltem pár percig a sörömet kortyolgatva, mert láttam, hogy előzetes várakozásommal ellentétben még bőven van időm átérni a szomszéd faluba, Felsőpeténybe. Csak negyed kettő után indultam tovább, a napfényes utcára kilépve azon gondolkodva, levegyem-e a kabátom után a poláromat is? Végül arra gondoltam, most járhat a legmagasabban a nap, mostantól már csak hűlni fog az idő, ezért inkább magamon tartottam.

Tettem még egy rövid kitérőt a falu evangélikus templomához, aztán a Rákóczi útról letértem balra a Dózsa György utcára és lepusztult tsz épületek mellett elballagva hagytam magam mögött Ősagárdot. Mezők szélén vezetett hosszasan az utam, nagyon gyengén, de folyamatosan emelkedve. Egy idő után visszatekintve már alig láttam a falu házait, viszont újra feltűnt a Naszály, itt már olyan messzire távolodtam tőle, hogy egyetlen pillantással be lehetett fogni a hosszú gerincét. Aztán egy útelágazásban balra térve beléptem a fák közé, és az utam nagyívben balra kezdett fordulni. Pár perc múlva egy következő elágazásban ismét a bal oldali utat választva – jobbra a jelzés indult tovább Keszeg felé – már északnyugat felé ballagtam tovább.

Habár az erdő elzárt minden kilátást az út két oldalán, egyre inkább érezni lehetett, hogy egy viszonylag keskeny gerincen haladok a jól kitaposott földúton. Elértem hát a Galamb-hegy hosszú gerincét, amin szinte egészen Felsőpetényig fogok haladni. Később jobbra-balra pár éves irtásfoltok nyíltak, amiken már megnőtt annyira az újulat, hogy már semmilyen kilátás nem nyílt egyik irányba sem. Már többször is jártam erre, de most először tűntek fel azok a szép tölgy hagyásfák az út mellett, amik akár a turistatérképekre is felkerülhetnének, mint jellegzetes tájékozódási pontok! Kényelmes erdei séta végén értem el a Felsőpetény feletti kaszálókat.

Az erdei földút itt alig látható mezei keréknyomokká alakult, és nekivágott a kaszálóknak. Kis horpadásba ereszkedett le az út, de aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is kapaszkodott a gerinc közelébe, az erdőszélre kunkorodva és egy rövidebb szintező szakasza után pedig feltűnt pontosan alattam Felsőpetény. Az út is arra fordult egy derékszögű kanyarral és megkezdődött a faluba levezető hosszú ereszkedés.

Egy magaslesnél kellett letérni az eddigi kényelmesen járható utamról alig járt keréknyomokra, ahol a földút lazán jobbra kanyarodott. Pár lépést még egyenesen haladva kellett megtenni, aztán derékszögben balra térítettek a jelzések, be egy elhanyagolt akácosba. Ez mindig is egy nehezen járható része volt a kéktúrának, és úgy látszik, mostanra sem változott semmit. Még most márciusban is meg kellett küzdeni a dzsindzsával, képzelem, mi lesz majd errefelé a nyár közepére! Szerencsére ez a szakasz nem túlságosan hosszú, talán 250 lépés után elérjük egy kaszáló sarkát és a jelzések ennek a peremén ereszkednek tovább. Az órámra nézve láttam, hogy még van több mint egy órám a Felsőpetényből Vácra induló buszom indulásáig, ezért aztán leterítettem az anorákomat a fűbe és a hátizsákom levéve végigfeküdtem rajta a meleg délutáni napsütésben. Bónusz volt a túra végén ez a fél óra, aztán a hátamra kapva a motyót már pár perc alatt begyalogoltam Felsőpeténybe.

A kéktúra útvonaláról röviden letérve pecsételtem a kocsmában, aztán kigyalogoltam a csupán pár lépésnyire lévő buszmegállóba a 15:43-as busz elé. A helyközi busz pár perc késéssel érkezett, ezt aztán meg is tartva értem vele Vácra, itt pedig az órámra nézve láttam, hogy már nem érdemes rástartolni a 16:34-kor a Nyugatiba induló személyvonatra. Ezért kényelmesen átsétáltam a vasútállomásra, és a napos peronon lebzselve vártam meg a következő, 17:04-kor induló vonatot.

A Nyugatiból a körútra kilépve vettem észre az út szélén várakozó embertömeget, és jutott az eszembe, hogy most már nem csak a 3-as metrón van hétvégi üzemszünet és pályafelújítás, de a körúti villamosok sem járnak vágányfelújítás miatt. Végül feltülekedtem egy metrópótló buszra, amivel aztán elzötykölődtem a Deák térig. Itt éppen az orrom előtt csapta be az ajtót a 47-es villamos sofőrje, de mivel nem volt okom sietni, megvártam hát a következő Dél-Budára induló járatot. Már sötétben, fél nyolc felé érkeztem haza.