Egy hónap telt el a bakonyi Országos Kéktúra szakasz bejárása óta, de már újra útra készülődtem. Most a teljes zempléni táv teljesítése volt soron, sőt, ehhez még hozzá tartozott egy kevés a Cserehátból is, hiszen áprilisban Dominikkel Gibártról indultunk Bódvaszilas felé, tehát még meg kellett tennem a Gibárt és Boldogkőváralja vasúti megálló közötti körülbelül hat és fél kilométert is! Ez a túra volt a harmadik Országos Kéktúra bejárásom záró szakasza is, hiszen már csak ennek a résznek a stemplijei hiányoztak ahhoz, hogy teljessé váljon az igazolófüzetem bélyegzőgyűjteménye!

Még kedden délután megvettem a jegyeket a Kelenföldi pályaudvar aluljárójában lévő pénztárban, aztán megejtettem a Savoya Park hipermarketjében a túrára való bevásárlást is. Komoly készletet spájzoltam be az élelmiszerekből, úgy terveztem, hogy csak Makkoshotykán, a zempléni kéktúra szakasz egyetlen jól felszerelt bolttal rendelkező településén fogom újra feltölteni a megcsappant készleteimet. Késő délután összepakoltam a hátizsákom, hogy másnap reggel csak fel kelljen kapnom az előszobában, de most nem csatoltam fel rá a sátramat, mert úgy állapodtam meg Dominikkel, aki ennek a túrának az első felében velem szeretett volna tartani, hogy most az ő családja háromszemélyes sátrát fogjuk magunkkal vinni, mert az én kétszemélyes hálóhelyemen csak szorongtunk volna a csomagjainkkal. Ez a sátor pont olyan típusú volt, mint az enyém, csak a mérete volt nagyobb valamivel, de ez a súlyában alig mutatkozott meg.

Szerda reggel aztán lezötykölődtem a 250-es busszal Kelenföldre, majd átszállva a 4-es metróra háromnegyed hatra már meg is érkeztem a Keleti pályaudvarra. Kiballagtam az egyik külső peronon várakozó Rákóczi nemzetközi Intercityhez és megkerestem rajta a helyemet. Most is szinte üresen indult a vonat, alig néhányan lézengtünk csak a kocsikon. Vagy negyedórányi késést összeszedve értünk Füzesabonyba, itt aztán felszállt Dominik is, és együtt utaztunk tovább. A gödöllői dombok között összeszedett késést megtartva érkeztünk meg Encsre, de még így is volt vagy háromnegyed óránk a gibárti busz indulásáig. Ezt az időt a buszállomás egyik árnyékos padján sziesztáztuk végig, közben a csomagokon is megosztozkodtunk az arányos teherviselés érdekében.

A helyközi busszal pár perc alatt átértünk Gibártra, leszálltunk a híd utáni megállóban, majd a cókmókot a hátunkra kapva fürgén belevágtunk a túrába, hiszen már tíz óra is elmúlt, mi pedig erre az első túranapra is teljes napi távval számoltunk! El is indultunk, mégpedig visszafelé, ugyanis pecsételnünk is kellett még az igazoló füzeteinkbe! Átballagva a hídon a Hernád felett rátértünk az erőműhöz vezető rövid, aszfaltozott Petőfi Sándor utcára, aztán a vaskaput elérve az arra felszerelt kéktúra bélyegzővel elvégeztük az adminisztrációt. Pár képet még készítettem a gátról a folyópartra leereszkedve a vízerőmű épületéről, aztán indultunk is tovább.

Újra átballagva a hídon a főúton folytattuk az utunkat, most már a jelzéseket követve. Az út lassan kapaszkodni kezdett a folyóparti fennsíkra, lassan elértük azt a pontot, ahol egy kis parkból szép kilátás nyílt le a Hernádra. Még a második bejárásom előtt megsúvadt itt, ennél a kis parkocskánál a löszös partoldal, elvitte a peremén futó murvás sétány egy részét is. Akkor még kopáran meredezett a partoldal, mostanra már benőtte a gaz, a dzsindzsa, szemre az önkormányzat semmit sem tudott kezdeni ezzel a veszélyes hegyomlással. Megálltunk itt is egy percre, aztán tovább kapaszkodtunk a szerpentinező országúton és lassan magunk mögött hagytuk Gibártot. A fennsíkot elérve tértünk csak le az aszfaltútról és egy kőszórással megerősített földúton érkeztünk meg pár perc múlva a község temetőjéhez. Itt egy kínálkozó ösvényen kisétáltunk a fák között a fennsík peremére, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a folyóra és a falura. Itt is elnézelődtünk egy darabig, csak háromnegyed tizenegy felé folytattuk az utunkat.

A temetőt megkerülve tértünk rá arra a jól kijárt földútra, ami aztán végigkanyargott alattunk a Hernád keleti partján húzódó dombháton. A túránkat megelőző hétvégén egy eléggé sok csapadékot hozó ciklon vonult végig az országon, kicsit tartottam attól, hogy saras lesz majd az út, de csak néhány nagyobb pocséta emlékeztetett az esőre, egyébként jól járható volt a mezei út. Az eső után persze kitisztult a levegő is, csodálatos volt a Zempléni-hegység panorámája, ami aztán végigkísért ezen az úton bennünket. Mert a hegyek itt húzódtak jobbra, alig pár kilométerre tőlünk, mi pedig párhuzamosan haladtunk velük a síkon egészen Hernádcécéig. A túlsó oldalon a Hernád völgye széles mezőire és a már távoli Cserehát dombjaira nyílt kilátás, mögöttük még a szlovák Érchegység is feltűnt a horizonton.

A temetőtől indulva nagyjából egy óra alatt értünk át Hernádcécére, pecsételtünk a faluvégen, egy omladozó ház kerítésére felszerelt bélyegzővel, aztán a templomok között egy füves foltra letelepedve megtartottuk az első pihenőnket. Elsziesztáztunk itt pár percet, aztán a továbbindulás előtt Domi hívta fel a figyelmemet egy fényképes és térképes tájékoztató táblára, ami az Országos Kéktúra útvonalát a valóságtól eltérően Mérán keresztül ábrázolta. Megcsóváltam a fejem, hiszen ez már lassan egy évtizedes probléma, már a második bejárásom idején sem volt új keletű gond! De miről is van szó?

Nagyon sokáig, nagyjából az 1980-as évek elejéig az Országos Kéktúra tényleg az ismertető tábla térképén rajzolt útvonalat követte, a kéktúrázóknak Hernádcéce határában kompra kellett szállniuk, hogy átkeljenek a folyón és aztán Méra felé induljanak tovább. Csakhogy aztán megszűnt a komp és az útvonalat el kellett terelni Gibárt felé, hogy a közúti hídon keresztül vezessen tovább a kéktúra Encs felé. Nagyjából tíz évvel ezelőtt azonban a hernádcécei polgármester gondolt egy merészet és pályázati pénzt szerezve épített egy gyalogos hidat a volt komp helyén a Hernádra, a pályázatában a legfőbb érv a híd mellett az Országos Kéktúra útvonalának az eredeti irányba való visszaterelése volt. Miután a híd elkészült, fel is festette a jelzéseket a régi-új útvonalon!

Ezzel nem is lett volna semmi gond, csakhogy egyrészt a híd a folyó árterében áll és a gátakról a megközelítése nem lehetséges árvizek idején, másrészt pedig minderről nem értesítette a Magyar Természetjáró Szövetséget! Az MTSZ persze, főleg presztízs okokból ragaszkodott a gibárti útvonalhoz, visszafestette arrafelé a sáv jelzéseket, a polgármester viszont a saját elképzeléséhez ragaszkodott, ráadásul a kihelyezett információs tábla is a pályázati pénzből készült, tehát nem lehetett eltávolítani sem. Az MTSZ végül kompromisszumos megoldásként 2014-ben jelzésekkel látta el a Méra felé vezető útvonalat, de a kéktúrázók nem használják mégsem ezt az útszakaszt, hiszen ha erre mennének, akkor kihagynák a gibárti pecsételőpontot! Kis magyar abszurd!

Továbbindulva már gyorsan magunk mögött hagytuk Hernádcécét, hiszen amúgy is csak a faluvéget érintettük és az alacsony dombháton keresztül most már pontosan a zempléni hegyek felé indultunk tovább! Majdnem pontosan előttünk feltűnt Boldogkő vára, amit már korábban is láttunk a mezőkről, de most már jóval közelebb voltunk hozzá. A dombtetőről pillantottuk meg Boldogkőváralja pici vasútállomásának épületét, arra vezetett az utunk is. A síneken átkelve elballagtunk az állomásra és pecsételtünk az ottani kéktúra bélyegzővel is. Így belegondolva valószínűleg ez a két pecsételőpont van a legközelebb egymáshoz az egész útvonalon, mindössze húsz percünkbe került, hogy a Hernádcécéről eljussunk ide! Persze itt is pihentünk pár percet, csak utána indultunk tovább.

Néhány száz lépés erejéig rátértünk a vasúttal párhuzamos országútra, és észak felé indulva el rajta hamarosan megpillantottuk Boldogkőváralja bekötőútját. Ráfordultunk erre a kopott aszfaltcsíkra, aztán a következő dombhátra felkapaszkodva már teljes szépségében tűnt fel előttünk a falu fölé magasodó sziklán álló Boldogkő vára! Megálltunk egy percre, elgyönyörködtünk a várra nyíló kilátásban, még egy kerékpáros turistával is elbeszélgettünk, aki szintén itt állt meg egy pillanatra fényképet készíteni a várról. Innen már gyorsan elértük a falu határában a vár melletti parkolóhoz vezető keskeny aszfaltút kezdetét, pont mire az elágazásba értünk, indult meg rajta egy nagy hátizsákos középkorú pár a vár felé.

Mi kihagytuk most a várlátogatást, egyenesen indultunk tovább, aztán a Várhegy alatt elhaladva beértünk a faluba. Mivel Domi gyűjti a füzetébe a különleges pecséteket, úgy gondoltam, megkeressük a Mandala házat, ahol tudtam, hogy van egy különleges formájú bélyegző. De a címét nem tudtam fejből, a megkérdezett falusiak sem tudták pontosan, merre találjuk, így aztán pár perc múlva feladtuk a keresést, de Domi beszaladt a postára bélyegzésért, mivel csak most jutott az eszébe, hogy a vasútállomáson, bár két tájegység közötti szakaszhatár, elfelejtett kétszer stemplizni, és ezt most mindenképpen pótolnia kell! Innen már pár perc alatt elértük a faluközpontot, és letelepedtünk egy hosszabb pihenőre az útelágazásban lévő park egyik pihenőpadjára.

Itt ért utol Dominik anyukájának a telefonhívása, hogy a srác elhagyta út közben a telefonját, de aki megtalálta, felhívta őt, hogyan tudná azt visszaadni? Sok mindent megéltem már eddig, de ilyen becsületes emberrel még nem találkoztam! Miután megmondtam, hol vagyunk éppen, negyedórán belül vissza is kapta Dominik az amúgy alig néhány hetes mobilját! Éppen csak köszönetet tudtunk mondani a becsületes megtalálónak, a hölgy már vissza is szállt az autójába és eltűnt egy perc alatt! Mindenesetre Dominik ezentúl nem a nadrágzsebében hordta a telefonját, hanem eltette a hátizsákjának egyik cipzáras zsebébe.

A padon meg is ebédeltünk közben, így aztán amint meglett a telefon, indultunk is tovább Arka felé. A két falut egy keskeny, de jó állapotú aszfaltút köti össze, ami a Tó-hegy megkerülésével az Arka-patak völgyében vezet. Láttam az útról, hogy most az eső miatt eléggé megduzzadt a patak és sejtettem, hogy lesz még vele gondunk a következőkben! Gyorsan átértünk Arkára, végigbaktattunk a rendezett falucska főutcáján, aztán a faluvégen, a temető mellett tartottuk a következő pihenőnket. Miközben a fűben heverésztünk, elgyönyörködtünk a pont előttünk álló Magoska 734 méter magas, erdős oldalában, erről a pontról már jól lehetett látni az Arka-patak további útját is, amerre mi is indulunk majd a következőkben. Már éppen készülődtünk, amikor megállt mellettünk traktorral egy, a mezőkre tartó gazda, aki, amikor megtudta, hogy Mogyoróska felé indulunk tovább, elmondta, hogyan tudunk egy kicsit rövidíteni az úton. Végighallgattuk, aztán miután elindultunk, úgy döntöttünk, mégis ragaszkodunk a felfestett, bár kissé hosszabb útvonalhoz!

A temető után a földút kis kapaszkodással elhaladt egy bekerített diófás mellett, aztán az ültetvény felső sarkában letértünk a jól kijárt mezei útról és továbbra is a kerítést követve egy benőtt ösvényen visszaereszkedtünk a patakvölgybe. Az erdőt elérve az út kissé kitisztult, egész jól követhető gyalogút lett belőle, viszont itt kezdődtek az Arka-patakon való átkelések is. Az első bejárásomon, amikor a fiammal jártam erre 2005 esős augusztusában, eléggé megszenvedtünk a patakon való kilencszeri átkeléssel, viszont 2011 szeptemberében teljesen ki volt száradva, amikor másodszor jártam errefelé. Most a hétvégén lezúdult eső miatt megint bővizű volt a vízfolyás, talán kicsit még több víz is volt benne, mint 12 évvel ezelőtt! Meg is szenvedtünk az átjutással, mert a lépegetőkövek nagy része a víz alatt volt!

Aztán jött sorban a többi átkelés, az egyik helyen olyan szerencsétlenül léptem, hogy lábszárközépig ellepett az Arka-patak vize! Be is folyt a víz a bakancsaimba felülről, de Dominik sem járt jobban: a már öreg bakancsa repedésein keresztül beszivárgott víztől neki is lucskosak lettek a zoknijai! Persze egészen addig nem volt érdemes szárazat húzni, amíg nem értünk az átkelések végére, amiből ezen a túrán a számításaink szerint hét volt összesen. Ezen a szakaszon eléggé belassultunk, jól el is fáradtunk, ezért amikor háromnegyed öt felé kikapaszkodtunk a patakvölgyből a Mogyoróska előtti kaszálóra, le is telepedtünk az ott álló pihenőpadokra!

Nem volt konkrét tervünk arra, hol verünk majd sátrat, több hely is szóba jöhetett, ezek közül az első a Bónyi-kút volt, ami már csak pár száz lépésnyire volt ettől a pihenőtől. Megtanácskoztuk a dolgot, végül arra jutottunk, hogy már csak odáig megyünk el, és ha működik a forrás, akkor nem kell bemennünk Mogyoróskára sem, hogy feltöltsük a vízkészleteinket éjszakára. Amikor pár perc után a hátunkra kaptuk a zsákokat és továbbindultunk, szinte azonnal meg is pillantottuk Regéc várát a mezőről, alatta Mogyoróska pár háza is feltűnt. Megálltunk egy percre, megnéztük alaposan a várat, amit az utóbbi években részben helyreállítottak, aztán a füves keréknyomok elágazásában balra térve visszaereszkedtünk a völgybe. Az erdőhatáron indult a Bónyi-kút felé a jelzés rövid ösvénye, eltalpalva a fák mellett az erdei pihenőig örömmel konstatáltuk, hogy működik a forrás, így aztán le is telepedtünk itt.

Régebben erdőben volt a forrás, de most egy kisebb irtásfolt miatt az erdőhatárra került, mindenesetre nyugodt helynek tűnt, fel is vertük a sátrat a kissé már viharvert esővédő házikó mellé. Éppen végeztünk vele, amikor gyerekhangokat hallottunk, pár perc múlva pedig egy osztálynyi kamasz érkezett meg a forráshoz! Zsivalyogtak pár percig, aztán hála istennek nem maradtak sokáig, továbbindultak egy tanösvényen. Térerőt keresve visszabaktattam a domboldalba a mezőkre, és hazaszóltam, hogy minden rendben, elmondva a sátorverésünk helyét is. Aztán megvacsoráztunk, közben megérkezett az a középkorú pár, akiket még Boldogkőváralján láttunk a vár felé indulni. Ők is felverték a sátrukat vagy húszlépésnyire a miénktől, aztán behúzódtunk a sajátunkba, mert egy kisebb zápor sepert végig a környéken.

Bakancsellenőrzést tartottunk, és Dominikét jobban megvizsgálva láttuk, hogy kezd felszakadni az egyiknek az oldala. Valószínűleg ezen a repedésen folyt bele a víz is, amikor átkeltünk a patakon. Megjavítani nem tudtuk, végül annyiban maradtunk, hogy továbbindulva majd figyeljük, nő-e rajta tovább a szakadás, mert ha igen, akkor nem lenne jó ötlet nekivágni benne az igazi zempléni hegyeknek! Végül nyolc óra után tettük el magunkat másnapra.