Már világosodott, amikor felébredtem a bajai Gemenc Vándorponton, aránylag gyorsan összekaptam magam, megreggeliztem, megmosakodtam, aztán fél hét előtt pár perccel már menetkész állapotban voltam. Elbúcsúztam a vándorpont személyzetétől, pontban fél hétkor bekapcsoltam a GPS-t és elindultam az utamra. Az épületből kilépve megéreztem az élénk északi szelet, de szerencsére nem esett már, viszont az ég még egyhangú szürke volt. Alaposan lehűlt a levegő is, egyáltalán nem bántam, hogy a poláron kívül az anorákom is felvettem még az indulás előtt!

Baján sem kellett pecsételnem az Alföldi Kéktúra igazoló füzetembe, hiszen azt elintéztem még 2012 nyarán, de kellett volna egy igazolást szerezni a túrajelentésemre, így aztán a gyalogosan csupán pár percnyire lévő AVIA benzinkút felé vettem az irányt, ahol a pecsételőhelyek fóruma szerint szó nélkül adnak bélyegzést a céges bélyegzővel a kéktúrázóknak. Egy perc alatt megkaptam az igazolást én is, aztán a szomszédos Tesco felé indultam tovább, hogy kiegészíthessem a megcsappant élelmiszerkészletemet. Aránylag kevesen voltak a hipermarketben ezen a hűvös szombat reggelen, gyorsan végeztem a vásárlással, megbirkóztam az automata pénztárral, aztán az áruház előtt elpakoltam a holmit a hátizsákomba.

Hét után pár perccel végeztem mindennel, a hátamra kaptam a motyót, aztán elindultam visszafelé a vándorpont felé. Elsorjázva az épület előtt pár lépéssel elértem a Türr István hidat, a parti úton átmentem alatta, aztán felkapaszkodtam a töltésre azon a keskeny lépcsősoron, amin előző nap délután leereszkedtem a hídról. Itt már ismét a jelzéseket követve a közös gyalog- és kerékpárúton leereszkedtem a töltésről, átkeltem a Duna-völgyi-főcsatornán közvetlenül a zsilipje mellett, aztán az utam felkanyarodott a Duna töltésére. Széles, betonlapokból kirakott út vezetett a koronáján, ezen indultam el észak felé abban a tudatban, hogy több mint 13 kilométert kell rajta bandukolnom, mire letérhetek róla valahol Ósükösd környékén.

Az idő továbbra is borult volt, az északi szél sem akart enyhülni és mivel pont szembe kaptam, felhúztam az anorákom cipzárját egészen a nyakamig. Próbáltam „talpkímélő üzemmódban” itt is a betoncsík mellett haladni, mint a gemenci oldal gátján, de itt nem kaszálták még ebben az évben a füvet, ezért nehéz volt benne járni, így pár perces menet végén inkább visszatértem a betonra. A töltés védett oldalán feltűnt a szépen felújított Tanyacsárda épülete, ami ilyenkor, kora reggel még természetesen zárva volt, aztán lassan elértem a bajai vízmű bekerített kútjait és telephelyét.

A gemenci oldallal ellentétben itt eléggé nagy volt az autóforgalom, nehéz elképzelni, hogy kerül ide a gátra ennyi személy- és teherautó! Ezzel kapcsolatban csak annyi volt a gondom, hogy a szemből, észak felől érkezőket már távolról láttam és a szél a hangjukat is már messziről elhozta, de a hátam mögül érkezőket se nem láttam, se nem hallottam. Ez főleg azután lett probléma, hogy a széles betonozott útpálya elkanyarodott, és már csak egy alig autónyi szélességű aszfaltcsík indult tovább a gát tetején.

Teljesen eseménytelen út volt ez, a gát védett oldalán végeláthatatlan szántóföldek húzódtak elszórt tanyákkal, a túlsó oldalon pedig az ártéri erdő fala követte az utamat folyamatosan. Nehéz volt felbecsülni a haladást is, hiszen az első kilométereken hiányoztak azok az apró törések, kanyarok a gátból, amik a gemenci oldalon jól szakaszolhatóvá tették a távot. Mivel hiányoztak ezek a jól látható határpontok, úgy döntöttem, pontosan óránként fogok megállni mindig pár perc pihenőre!

Ennek ellenére jól elvoltam, mert mindig történt valami! Országúti kerékpárosok érkeztek velem szemben suhanva, aztán amikor elhaladtak mellettem, az egyikük mosolyogva bíztatott: Hajrá, hajrá! Remélem meghallották, amikor utánuk kiáltottam: Na, ja! Hátszéllel könnyebb! Kocogók értek utol, vagy jöttek szembe velem, aztán egy komplett futócsapat érkezett szemből, az edzőjük kerékpárral hajkurászta őket, folyton valami bajai lángossal bíztatva az embereit. Később észrevettem, hogy az ártéri erdőben kis víkendtelepek bújnak meg, csak akkor lehetett meglátni a házakat a fák között, ha erősen figyelt az ember. Így araszolgattam előre a gáton, nagyjából tíz órára érve el a Vajas-fok torkolatát.

Először a repülőtér bekerített területe tűnt fel az apró gépekkel és a füves kifutópályával, aztán az út kiszélesedett, ismét betonlapokkal burkolt lett és megérkeztem az itteni, a gemenci oldalhoz hasonló műemlék szivattyúházhoz és a Vajas-fok csatornájának zsilipjeihez. Készítettem róla pár felvételt, aztán az ártéri oldalon lesétáltam a kikövezett gyalogúton a Duna-partra. Itt egy hosszabb pihenőt tartottam, a bakancsom levéve még a talpamat is pihentettem pár percig. Üldögéltem a kikövezett rakpart legfelső lépcsőfokán, megvártam egy teherhajó elhaladását, aztán összekapva magam visszatértem a gátra. Minél hamarabb túl akartam esni ezen a több mint tucatnyi aszfaltos kilométeren, ezért tovább is indultam!

Az üdülőtelep, és a komphoz vezető átjáró után a gát tetején futó út újra összeszűkült, szerencsére errefelé már eléggé megritkult rajta az autóforgalom. Az idő továbbra is felhős volt, amúgy semmi problémám nem volt vele: késő délelőttre a szél is kezdett megenyhülni, végül egészen kellemes túraidő kerekedett! Kénytelen voltam magamban elismerni, hogy kezdtem egészen jól érezni magam a bőrömben! Ehhez persze hozzá tartozik az is, hogy 2012 augusztusában, egy hőségriadós napon éppen itt zuhantam össze, és adtam fel az akkori túrámat! Azóta mindig valami mumusként tekintettem erre a szakaszra, és évekig halogattam az akkor megkezdett Alföldi Kéktúra bejárásom folytatását!

Pontosan délre értem el azt a pontot a gáton, ahol a Dunaidűlő Duna-parti üdülőtelepével szemközt le kellett térnem róla, és már egy közönséges földúton kelet felé indulni Ósükösd felé. Bár csak kilométernyire lehettem a falutól, azért itt is megálltam egy pihenőre, és csak egy rövidebb talppihentetés után folytattam az utam. A mezei dűlőúton aztán negyedóra alatt elértem a falu határát, itt a jelzésekről letérve és átkelve a Vajas-fok hídján beballagtam az apró falucskába a turistaházhoz. Ide terveztem az ebédemet, de mivel még nem voltam éhes, megkerestem a ház mellett a matricák kis dobozkáját, és itt már ragasztottam az igazoló füzetembe is, meg a túrajelentésre is. Kicsit nézelődtem még a ház körül, készítettem pár képet, aztán háromnegyed egy előtt már tovább is indultam.

Visszatértem a hídon a Vajas-fok nyugati oldalára, és a csatornát követő keréknyomokon folytattam az utam. Pár perc múlva egy útelágazásban a kijártabb nyomok elkanyarodtak, de nekem a térkép szerint maradnom kellett a csatorna partján. Aztán ahogy haladtam, ezek a keréknyomok egyre inkább belevesztek a mezők és az öntözőcsatorna közötti dzsindzsás sávba, én pedig azt vettem észre, hogy az utam egyre jobban kezd hasonlítani egy dzsungelharchoz! Alaposan megküzdöttem ezzel a pár száz méter hosszú szakasszal, mire a végére értem egy másik, a Vajas-fokon átvezető hídnál!

Itt megálltam pár percre kifújni magam, megbámultam fentről a híd lábainál a békanyálas vízben kapásra váró horgászokat, aztán ráfordultam a betonhídon átvezető széles, jól kijárt földútra, és elindultam kelet-délkelet felé rajta. Előttem feltűnt az út szélén a Szent Anna kápolna tornya, szinte karnyújtásnyira volt tőlem – legalábbis így tűnt, de jó másfél kilométert kellett gyalogolnom addig, amíg megérkeztem elé. A kápolnát egy vadász építtette, aki a lesről a tévedésből az őt meglátogató lányát lőtte meg, és akit az oltár elé temetett. Ekkor már kettő felé járt az idő, de még mindig nem voltam éhes, ezért továbbindultam a távolban már látható Sükösd felé. Fél három körül értem el a falu szélén elhaladó 51-es főutat, itt aztán a Gruber Sörház cégére annyira csalogató volt, hogy be is tértem oda!

Mint kiderült, nemcsak sört kaphatok itt, de ebédet is, így aztán rendeltem egy brassóit, amit egy korsó Borsodival pár perc alatt el is tüntettem. Egy kis ideig még ejtőztem az asztalomnál, nem sok kedvem volt továbbindulni, így aztán egy hosszabb diskurzusba is belementem a nagyon kedves pultos hölggyel a túrázásról, de háromnegyed négy felé rá kellett magam szánnom a távozásra! Még nagyjából kétórányit mindenképpen gyalogolnom kellett ahhoz, hogy túrám utolsó napjára húsz kilométer alá szoríthassam a bejárandó távot!

Pár száz lépést még Sükösd főutcáján, a falun áthaladó 51-es út melletti járdán talpaltam, virágzó cseresznyefák sorfala mellett, aztán jobbra rátértem a Daráló utcára, és negyedóra alatt magam mögött hagytam a falut. Kissé pánikba estem, amikor a faluvégen nem szűnt meg az út aszfaltburkolata – erre a napra már elegem volt a szilárd burkolatú utakból –, de szerencsére ez csak egy, a falu határától kissé távolabb fekvő lovas tanyáig vezetett. Innen már egy széles, homokos földúton ballagtam tovább, áldva az éjjeli esőt, amit beszívva a homok megkeményedett annyira, hogy nem süllyedt bele bokáig a bakancsom! Talpkímélő volt, de fárasztó sem volt rajta járni!

Egy villaszerű útelágazásban jobbra térve elhaladtam a lakott Bori-tanya mellett – a kutyaugatás még kilométerekre elkísért –, aztán lassan elértem a megművelt földek után az erdőt. Megmondom őszintén, egyhangú akácosokra számítottam, de a keréknyomok mellett igazi vegyeserdő húzódott: bár az akác volt a domináló faj, de nagy foltokban nyárfák is voltak, sőt, kisebb csoportokban feketefenyővel is találkoztam. Amúgy eléggé egyszerű errefelé az Alföldi Kéktúra vonalvezetése: kilométereket tud haladni egy-egy földúton letérések nélkül.

Fél hat felé elhaladtam egy lakatlan tanya mellett – a házak még épeknek tűntek, ezt a házcsoportot a térképem vadászházként jelölte –, aztán további tízperces menettel értem el a volt Józseftelek tanyájának szerény romjait. Nagyjából ide terveztem a sátorozást, tetszett is a ligetes rét, de még nem éreztem fáradtnak magam, így aztán továbbindultam innen is, bízva abban, hogy lesznek még más sátorverésre alkalmas helyek az erdőben! Végül egy, az erdőbe ékelődő nagy, négyszögletes szántóföld mellett elhaladva hat után akadtam egy ligetes erdőrészre, ahol fel is ütöttem a sátramat.

Bár Sükösdről már hazatelefonáltam, megmondva a sátorverésem körülbelüli helyszínét, de a telefonomon láttam, hogy itt is van valamennyi térerő, így aztán ismét hazaszólva le tudtam diktálni a sátor pontos földrajzi pozícióját is. Kikapcsolása előtt még megnéztem, mit mutat a GPS: a szekszárdi indulás óta eltelt három nap alatt 74,9 km-t jöttem, összesen 710 méter szintemelkedéssel. Egy kicsit még elmolyolva a sátorban nyolc óra felé nyugovóra tértem.