Még Sükösdön, a Gruber Sörházban megnéztem az időjárási előrejelzéseket, és a vasárnapi napra mindegyik hideg reggelt, és egész napos verőfényes napsütést jósolt. Ez némileg ellentétes volt a szombati nap borult időjárásával, de mertem remélni, hogy most igazuk lesz az időjósoknak! Mindenesetre szombaton este, amikor utoljára néztem ki a sátorból, még egybesimult szürke volt az égbolt. Az éjszaka arra ébredtem, hogy fázik a kezem, a kis fejlámpát felkapcsolva láttam, hogy még csak egy óra felé jár az idő, aztán kikapcsolva a fényforrást behúztam a kezeim a hálózsákba, a cipzárt is felrántottam a tetejéig és hálózsák csuklyáját is a fejemre húztam.

Szokás szerint hajnalban ébredtem most is, éppen körvonaluk kezdett lenni a dolgoknak a sátorban, amikor kinyitottam a szemem. Szokás szerint félig előbújva a hálózsákból kinyitottam a sátor ajtaját, hogy kinézzek. Kicsit meglepődtem azon, mi az a fehér por a kezemen, ami valahonnan rápotyogott, aztán a szemüvegem elővéve láttam csak, hogy ezek bizony apró jégkristályok! Felnézve a sátor borítására vettem észre, hogy a lélegzetemből kicsapódó vízpára fagyott apró jégtűkké, és hullott le, amikor megmozdítottam a sátorponyvát! Ettől aztán egyből fázni kezdtem, egy pillanat alatt magamra kaptam a polárom, csak ezután kukkantottam ki a sátor nyílásán.

Bevált az előrejelzés: éjszaka valóban elvonultak a felhők, sziporkázóan csillagos volt az ég, keleten pedig éppen elkezdett hajnalodni. Éreztem, hogy ebből már nem lesz alvás, felvettem hát a fejemre a fejlámpát és még mindig félig a hálózsákban fekve lámpafényben megreggeliztem. Kicsit nehezemre esett kibújni a hálózsák puha melegéből, de kénytelen voltam megtenni, amikor a reggeli készülődést elkezdtem: lassan, komótosan, kissé álmosan mindent összecsomagoltam és elpakoltam a hátizsákba, csak az utiholmit hagyva elől. Hat óra után, éppen napkeltekor bújtam ki már felöltözve a sátorból, aztán a holmim kidobálva belőle azt is lebontottam, és összecsomagoltam. Amíg mozogtam, addig nem fáztam, de amikor a hátizsákra leülve hazatelefonáltam, hogy minden rendben, akkor bizony beleborzongtam a fagypont alatti hidegbe, ezért aztán még az anorákomat is felkaptam, mielőtt elindultam volna.

Távolból egy traktor egyre közeledő pöfögése hallatszott, úgy gondoltam, elengedem, hadd menjen a dolgára, csak utána ballagok ki a talán ötvenlépésnyire húzódó földútra, de a traktoros pont ott állt meg, és állította le a motort, ahová nekem is ki kellett mennem az erdőszéli tisztásról. Akkor lepjük meg egymást! – gondoltam és a hátamra kanyarítva a zsákot a traktor felé vettem az irányt. A vezetője csak egy pillanatra lepődött meg, amikor meglátott közeledni, de aztán vette a lapot, és a köszönés utáni első kérdése már az volt, hogy itt sátoroztam-e valahol a környéken? Pár percig beszélgettünk, a környékbeli földjére igyekvő gazda szidta a fagyot, szinte biztosra véve, hogy a hajnali mínusz két fok miatt elfagytak a rügyek a virágban álló gyümölcsfákon! Ezután még pár perces aktuálpolitikai beszélgetés következett, aztán elbúcsúztam a gazdától, és hét előtt pár perccel belevágtam az előttem álló, és Érsekhalmáig vezető körülbelül húsz kilométeres távba.

Bár otthon több busz indulását is kigyűjtöttem, most a legkorábbi elérését tűztem ki célul, ami 13:10-kor indult az 54-es úton Sükösd felé, a falu bejáróútjának végéről. Volt tehát valamivel több, mint hat órám a már említett húsz kilométeres távra, ami a normál túratempómat figyelembe véve minden további nélkül teljesíthető volt, de nem engedte meg a lazsálást. Így aztán kilőttem a programomból az Ólom-hegyi geodéziai toronyhoz vezető körülbelül kilométeres kitérőt, mert legalább félórás többletet jelentett volna. De volt elég látnivaló a lassan ébredező erdőben is: itt is változatos, vegyes nyár, nyír, akác és feketefenyő erdőkben haladtam, őzikék szökelltek át előttem az úton, és talán vaddisznók csörtethettek mellettem az erdő fái között az avarban.

Az utam továbbra is jól járható homokos földutakon vezetett, még mostanra is kitartott a szombat hajnali eső hatása, mert a nedvesség összetartotta a homokot, nem süppedt most sem bele bokáig a bakancsom, pedig a korábban errefelé járó kéktúrázóknak ez volt a legfőbb problémájuk. Nézelődve, fényképezve nagyjából nyolc óra felé értem el azt a pontot, ahol az utam egy erdei útkereszteződésben az eddigi kelet-délkeleti irányból élesen északnyugat felé tört. Úgy döntöttem, itt tartom az első pihenőmet, de mivel még harmatos volt a fű, nem ültem le a földre, hanem a hátizsákomra tettem le inkább a fenekem.

Továbbindulva értem el azt az útszakaszt, amire a GPS-em azt jelezte, hogy elkerített területen vezet majd keresztül. Fel is tűnt mellettem, az út jobb oldalán egy fakerítés, de a jól kijárt, homokos keréknyomok csak nem akartak átmenni rajta! Arrébb tették volna a kerítést? Aztán ránézve a GPS kijelzőjére, azt láttam rajta, hogy néhány méterrel északabbra állok a jelzett nyomvonalnál! Közelebb menve a kerítéshez vettem csak észre, hogy azon belül, nyolc-tíz lépésnyire a mostani nyomvonaltól tényleg húzódik egy mára már felhagyott, lassan begazosodó földút. Tehát kialakult egy új nyomvonal a kerítés külső oldalán, azon jöttem egészen idáig! Készítettem pár felvételt erről a helyről, hogy beszámolhassak róla az Index kéktúra fórumán, aztán továbbindultam.

Kellemesen kimelegedett az idő délelőttre, a Rém előtti ligetes legelőket, kaszálókat elérve le is vettem az anorákomat és egyelőre a derekamra kötöttem. Később feltűnt a falu piros-fehérre festett mobil átjátszó tornya, aztán kiértem a falutól északra fekvő mezőgazdasági telephelyre vezető keskeny aszfaltútra. Szerencsére a szilárd burkolat véget ért az utolsó épületek után, itt is egy nyílegyenes, széles, homokos földút vezetett tovább északnyugat felé. Láttam a térképen, hogy ez egy legalább három kilométer hosszú egyenes, úgy döntöttem, hogy ennek a végén, a legközelebbi jobbfordulóban ülök majd le pihenni.

Szántók szélén, erdőfoltok között vágott át a földút, a hosszú egyenesekben alig volt látszata a haladásnak. Azt hittem, már soha nem érek az út végére, de aztán csak elértem az útelágazást, ahol a jelzések derékszögben keletnek fordultak. Itt, az útelágazás füves háromszögében álltam meg és dobtam le a hátamról a zsákot! Még csak fél tíz múlt, de a térképem alapján a mai táv felével már végeztem, így aztán itt egy komolyabb pihenőt tartottam, és mivel kevésnek éreztem a korán elköltött reggelimet, a még meglévő maradékokból összeütöttem magamnak egy komolyabb tízórait, ami már egy szerényebb ebédként is megállta volna a helyét. Evés után még ejtőztem egy sort, még azzal is bepróbálkoztam, hogy a tűző napsütésben levegyem a polárom, de ezt pár perc múlva meg is bántam, mert napütés ide, napsütés oda egy szál pólóban még a napon is fáztam!

Csak tíz óra után pár perccel indultam tovább, de akkor már azzal a szándékkal, hogy legközelebb már csak az Érsekhalma előtti Szentgyörgy Erdőgazdaságnál állok meg pihenni, ami nagyjából a hátralévő út felénél lehetett. Ezen az útszakaszon már ismét az erdőben jártam és itt találkoztam az első kéktúrázókkal: egy kisebb csoportban jöttek velem szemben, Érsekhalma felől. Pár pillanatra megálltunk, néhány szót váltottunk, aztán ballagtunk tovább az utunkon. Szeretem ezeket a ritka találkozásokat, és úgy érzem az eddigiekből, ezeket még jobban meg kell majd becsülnöm a túrázók között nem éppen népszerű Alföldi Kéktúrát járva!

Nézelődve, fényképezve gyorsan teltek a kilométerek, befordultam a hosszú északkeleti menet végén egy újabb északnyugat felé vezető útszakaszra; itt randa, kopár, bekerített irtásfoltok után érkeztem meg a Szentgyörgy Erdőgazdaság épületeihez. Szép és szinte vadonatúj turistapihenő kellette magát és csábított letelepedésre az erdei telephely előtt, de még nem éreztem fáradtnak magam, ezért lassítás nélkül elmentem mellette.

Az épületek előtt egy öreg, zöld Suzuki jött velem szemközt, azt hittem, elsorjázik mellettem, de a sofőr megállt és az ablakot lehúzva kiköszönt rajta. Benézve láttam, hogy puskás emberrel van dolgom, aztán amikor bemutatkozott, kiderült, hogy ő az erdész. Elbeszélgettünk pár percig, kiderült, hogy szülőhelyünk kapcsán földiek vagyunk: hiszen ő is budafoki gyerek volt, csak felnőttként költözött erre a vidékre. Nem emlékeztem az arcára, de nem is azonos korosztályba tartoztunk, én vagy egy tizessel idősebb lehettem nála, így aztán nem nagyon ismerhettük egymást. Mint a környéket ismerő, adott pár tanácsot, hogyan tudom levágni az Érsekhalmára vezető derékszögű kanyarokkal megtűzdelt út kitérőit, ezekre rábólintottam, de úgy gondoltam, nem sürgős annyira, hogy ne lenne időm bejárni a maradék utam minden kanyarját!

Amikor elbúcsúztunk, még volt hátra vagy négy és fél kilométerem, így aztán kicsit fokozva a tempót igyekeztem kilépni. Földutak között váltva bejártam az erdő pagonyai közötti derékszögű kanyarokat, aztán feltűnt előttem az Érsekhalma határában fekvő Dohányos-telep házcsoportja. Széles, egyenes, homokos földúton indultam az innen már látható Érsekhalma felé, útközben két pöttöm gyerek húzott el mellettem valami mini quaddal, de becsületesen lassítva és köszönve, amikor mellém értek. Aztán egy utolsó kis jobb-bal flikk-flakkal rátértem Érsekhalma hosszú, egyenes főutcájára, a Fő utcára, és átvágtam rajta a hosszú falun.

Rendezett kis település Érsekhalma, és mivel láttam, hogy van még elegendő időm a buszig, gondoltam beülök egy sörre a falu kocsmájába, de nem találtam sehol! Persze komolyabban nem is kerestem, de jó lett volna leöblíteni a hosszú út porát egy hideg Borsodival, viszont több is veszett Mohácsnál! A térképem szerint a falu túlsó végét elérve volt még vagy egy kilométerem az országútig, ezt a falu bekötőútja mellett futó kerékpárúton ballagtam le, háromnegyed egy után érkezve az útkereszteződésbe. Lepakoltam a buszmegálló ütött-kopott hullámlemez bodegájának fapadjára, aztán a kirakott menetrenden lecsekkoltam a buszom érkezését. Az internetes Volán menetrend most sem tévedett: megvolt a vasárnap 13:10-kor Sükösdön keresztül Bajára induló helyközi busz!

Átöltöztem a padon, felvéve az úti göncömet, mert egy többnapos túra végén már az útitársaimra is figyelemmel kell lennem, nem ülhetek koszosan, büdösen melléjük! Sükösdön aztán vártam vagy fél órát a pesti busz indulásáig, de az viszont gyorsjárat volt, fél ötre már fel is értünk a Népliget buszállomásra, én pedig szinte végigszunyókálva a teljes utat alig emlékszem valamire ebből a hosszú menetből. Aztán gyorsan átváltva az egyes villamosra elbumliztam vele a Fehérvári útig, ott pedig átszálltam egy 47-es tujára. Fél hatra már otthon is voltam.