Majdnem egy év eltelt azóta, hogy az Alföldi Kéktúra útjait járva elértem az 55-ös út mellett álló Petróczi iskola épületét, mire tovább tudtam indulni onnan. A hazatérésem után jó pár hétig kímélnem kellett a lábamat, hogy el tudjanak múlni a vízhólyagok, amiket a tönkrement túracipőm tört a lábamra, aztán nyár közepétől az illegális bevándorlók jelentettek nagy gondot éppen a szerb határhoz közeli Petróczi iskola környékén, nem tűnt biztonságosnak egyedül sátorozni arrafelé éjszakánként. A nyárra beütemezett lakásfestés, tapétázás pedig úgy leapasztotta a szabadságom, hogy utána már nem is gondolhattam komolyabb megmozdulásra, pedig kora őszre már elkészült a határra a kerítés, ami megakasztotta a bevándorlók áradatát, illetve más, hazánkat elkerülő utakra terelte őket.

2016-ban aztán nagyon korán jött a tavasz, már március közepén tettem egy sátras túrát a Kelet-Cserhátban, aztán egy hónappal később, április közepén már szinte nyári meleg árasztotta el az országot. Nem is sokat hezitáltam, kivettem három nap szabadságot, hogy a hétvége szombatját hozzácsapva tegyek egy négynapos túrát a Dél-Alföldön! Még kedden délután megvettem a jegyem a Nyugatiból 05:53-kor induló Kárász Intercityre, hogy ne érhessen a reggeli jegyvásárlásnál váratlan meglepetés, aztán összekészülődtem otthon a túrára.

Szerda reggel fél öt felé indultam el otthonról, leballagtam a dombról és pont elkaptam egy 33-as buszt Budafok belvárosában. A Bocskai útig zötykölődtem vele, itt a 4-es tujára váltva fél hat felé értem ki a Nyugatiba. Az Intercity a csarnokból indult, mire megkerestem rajta a helyem, elrendezgettem a csomagjaim, már indult is a vonat. Nem nyomtattam ki a részletes menetrendet, de szerintem a menetidőt tartva mentünk egészen Szatymazig, itt azonban vagy negyedórára megfogták a vonatot, aztán pedig több mint fél óra késéssel, háromnegyed kilenc után poroszkáltunk be tetű lassúsággal a szegedi vasútállomásra. Úgy terveztem korábban, hogy mivel lesz több mint egy órám, hogy átballagjak a buszállomásra, tehetek egy kitérőt a Fogadalmi templomhoz és még talán a Tisza-partra is kimehetek, de erről a programról sajnos le kellett mondanom!

Alaposan ki kellett lépnem, hogy a gyalog mintegy húsz-huszonöt perc távolságra lévő buszvégállomáson elérhessem a 09:25-kor Bajára induló buszom, és még közben megvásárolhassam az útra való friss kenyeret is! Végül sikerrel jártam, a Bécsi körúton betértem egy útba eső CBA-ba, aztán a buszom indulása előtt vagy tíz perccel ki is értem a Mars téren lévő buszpályaudvarra. Valószínűleg nem sokan szoktak leszállni a Petróczi iskolánál lévő Öttömös, Dobó-tanya nevű megállóban, mert a sofőr percekig kereste ezt a helyet a jegykiadó gépében, de aztán meglett, és percnyi pontossággal érkezve, 10:13-kor fürgén le is kászálódtam a buszról, a csomagtartóból előhalászva a poggyászom.

Egy pár percre betértem a volt iskolaépületben működő kocsmába, pecsételtettem a pultos hölggyel az igazoló füzetembe (a pecsét benn van az ivó mögötti irodában, vendégeket oda be nem engednek, a pultosok, vagy a vendéglő kiszolgálói oda viszik be a füzeteket, hogy saját kézzel stemplizzenek). Alaposan megnéztem az újfajta, az iskolát ábrázoló pecsétlenyomatot, ez volt az első ilyen, amit az Alföldi Kéktúrát járva szereztem! A Magyar Természetjáró Szövetség 2015 őszén cserélte le a teljes Kék Kör mentén a már megszokott igazoló bélyegzőket erre fajtára, az Országos Kéktúrát járva a Cserhátban már összeakadtam ilyennel, de errefelé még nem! Az egyik asztalhoz letelepedve megittam még egy hideg Sopronit, aztán háromnegyed tizenegy előtt pár perccel rászántam magam az indulásra. Mivel már erre a napra is teljes távot terveztem be, nem is sokat vacakoltam az épület előtt, bekapcsoltam a GPS-t, az övemre fűztem a fényképezőgép tokját, végül a hátamra kapva a málhát útnak is indultam.

Az 55-ös utat keresztezve egy széles, poros földúton kezdtem meg a túrát, pont olyanon, mint amilyenen ide megérkeztem majd' egy évvel ezelőtt. Tanyák hosszú sora mellett haladtam el, aztán egy erdősarok tűnt fel az út bal oldalán. Elértem hát a Felső-Ásotthalmai-erdőt, a térképről már tudtam, órákig fogok majd bolyongani az erdő nyiladékaiban. Egy elhagyott tanya előtti villanyoszlopon feltűnt a balra, az erdő felé mutató nyilazott jelzés, de én hiába meregettem a szemem, nem vettem észre a fák közé bevezető utat! Végül letérve a poros útról átvágtam az út és a fák közötti vagy húsz-harminc lépés széles füves sávon és az erdőt elérve tűnt csak fel az a halvány nyom, ami bevezetett a fák közé. Továbbindulva lassan kibontakozott alattam egy ösvény, ami egy keskeny, kissé már benőtt nyiladékban vezetett, ezen talpaltam el pár száz lépést, a keresztező nyiladékban haladó keréknyomokig.

Itt kezdtem meg a hosszú vándorlásomat Felső-Ásotthalmi-erdő egyenes nyiladékaiban vezető keréknyomokon, földutakon. Magasabb tempóra kapcsoltam, hiszen haladni is kellett, de ennek meg az lett a következménye, hogy elnéztem már a második kanyart a nyiladékok között! Csak azt vettem észre, hogy újra látom magam előtt az 55-ös utat, de mivel nagyjából megjegyeztem a térképet, tudtam, ennek nem szabad bekövetkeznie! Ránéztem a GPS kijelzőjére, mutatta precízen, hogy nagyjából négyszáz lépést jöttem rossz irányba feleslegesen, megfordultam hát és visszabattyogtam az elvétett elágazásig, ahol aztán feltűntek előttem ismét a jelzések.

Egyébként az utam nagyjából a főúttal párhuzamosan vezetett, de a sakktáblaszerű pagonyok között fordulgatva hol közelebb kerültem hozzá, hol pedig pár száz lépéssel távolabb. Most már alaposan körülnézve váltogattam az útirányom a felfestett jelzéseket és a nyilazott útjelző táblákat követve, nagyjából háromnegyed tizenkettőre érve a térképemen vadászházként jelölt erdei tanyához. Itt tartottam az első pihenőmet leheveredve a tisztás selymes füvébe és ejtőztem pár percet, az ebédem azonban nem ide terveztem, hanem a Back kápolnához, az meg még jó félórányi járásra volt innen. Tovább is indultam, folytatva a pagonyok közötti kanyargást.

Végül elértem a kápolnához vezető rövid jelzésű ösvény elágazását, vadonatúj útirányjelző nyilak és kéktúra tájékoztató táblák mutatták a letérés helyét. Elballagtam az 55-ös út melletti tisztáson álló pihenőpadokig, lemálháztam és elindultam megkeresni a kápolna kerítésén a kaput. Pár lépéssel kinn voltam az 55-ös út szélén, a padkán továbbindulva hamarosan megérkeztem a bekerített kápolna kerítésében lévő kapuhoz. Be volt zárva, de észrevettem, hogy mozognak a rácsos kapu szárnyai, egy kicsit meglengetve őket már ki is pattant a zárnyelv és kinyílt a kapu. Körbesétáltam a kis templomot, amit Back Bernát és neje emeltettek 1937-ben korán meghalt fiúk emlékére, készítettem pár képet és a kaput visszazárva magam mögött visszasétáltam az erdőszéli pihenőhöz.

Megettem kettőt az otthon az útra készített szendvicsek közül, utána bekaptam egy Balaton szeletet, ittam rá egy keveset, aztán próbáltam pihenni pár percet, de rájöttem, hogy ez a forgalmas közút zaja miatt szinte lehetetlen. Ezért aztán a hátamra kapva a málhát inkább továbbindultam. Újra elnyelt az erdő, visszatérve a kéktúra útvonalára aztán hamarosan véget ért a nyiladékok közötti kanyargás. A térképet elnézve egy, vagy öt kilométeres egyenes út várt rám egy kényelmesen járható erdei földúton, nekiindultam hát, aztán csak a kápolnától való indulásom után egy órával álltam meg a következő pihenőre egy újabb kéktúra tájékoztató tábla tövében.

Úgy láttam, erre a környékre is jutott bővel pénz a több mint kétmilliárd forintos kéktúra projektből, amit a Magyar Természetjáró Szövetség bonyolított le az elmúlt években! Szinte minden útelágazásban ott álltak az oszlopok a nyilazott táblákkal (mint a turisták már számtalanszor megállapították országszerte, finoman szólva is nem a legfontosabb információkkal), nagyjából óránként összetalálkoztam egy-egy négyzetméternyi felületű tájékoztató táblával is, amely vagy a környék látnivalóira, vagy pedig a Kék Kör útvonalára hívta fel az erre járók figyelmét. Elolvastam az itteni tájékoztató táblát, amely szerint – többek között – nyolc kilátó, tíz turistaház, tizenegy híd és százkilenc erdei pihenő épült a Kék Kör mentén a pénzből (ez itt a reklám helye), aztán a hátamra kaptam a batyut és továbbindultam.

Elérve a hosszú egyenes végét egy balkanyarral ismét az 55-ös út felé indultam, pár száz lépés után keskeny aszfaltút fordult alám, végül ezen értem el újra a forgalmas utat. Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva fürgén átügettem rajta, a túlsó oldalán egy széles, poros földúton indultam neki a Bokor iskola nevű tanyakörzetnek. Pihentem pár percet a Bogárzói-csatorna hídja után egy kis füves tisztásra letelepedve, majd újabb tanyák következtek, végül elértem a Csorvai-erdőt. Ez azonban nem volt olyan zárt, mint korábban a Felső-Ásotthalmi-erdő volt, az erdőfoltok között ligetes erdőrészek, kaszálók nyíltak. Ezen a területen is átvágva értem el a Ruzsa előtti tanyavilágot. Az erdei keréknyomok beletorkollottak egy széles, poros földútba, ezen poroszkáltam ki a Ruzsára vezető keskeny aszfaltútra, miközben iskolás gyerekek bandukoltak velem szemben az úton táskával a hátukon. Úgy látszik, ezen a környéken nem divat, hogy a szülők autóval a gyerekeket elvigyék és hazahozzák az iskolából!

Nagyjából félórás aszfalttaposás végén értem el a faluközpontot, ahol pecsételnem kellett a Molnár büfében található bélyegzővel. A Szent István útra fordulva azonban több egymás mellett álló vendéglátó-ipari létesítményt is megpillantottam, a napernyőik pedig jórészt eltakarták a homlokzatukat, így aztán nem tudtam rájönni, hová is kell mennem. Végül meginterjúvoltam egy helyi illetőt, aki látszatra ismerhette a helyi kocsmákat, ő aztán bizonytalanul a közelebbi műintézmény felé intett, hogy csak az lehet a keresett hely!

Eléggé el voltam itt már csigázva a pár óra alatt lezavart húsz kilométeres táv végén, megköszönve neki az információt beléptem a kocsmába, aztán a hátizsákot levéve a pulthoz léptem és kértem egy Sopronit, meg a kéktúra pecsétet. A pultos hölgy egy pillanat alatt adta sört, aztán megjegyezte, hogy a pecsét nem nála van, hanem a szomszédban! Most aztán belefutottam a csőbe, de hát kellett nekem ajtóstól bemenni a házba! Na, mindegy – gondoltam –, ha már így alakult, akkor megiszom itt a sörömet! Ejtőztem is pár percet, aztán mentem csak át a szomszédos kocsmába. Szerencsére a bélyegző dobozkája a falra volt szerelve, így aztán fogyasztás nélkül stempliztem az igazoló füzetembe, utána pedig továbbindultam.

Természetesen mi más is lehetett volna a ruzsai kéktúra pecséten a kép, mint Rózsa Sándor portréja? Ruzsa 1957-ben kapta ezt a nevét, addig a Csorva nevet viselte, és arról nevezetes, hogy területén, a Paplógó tanyán fogták el 1857-ben Rózsa Sándort. A híres betyár emlékét még több környékbeli vén fa és egy csárda is őrzi, ami Zsombó keleti határában áll, és a kéktúra útvonaláról mintegy félórás gyaloglással elérhető.

Már nem voltak nagy terveim, még odahaza a Google Earth légifelvételeit nézegetve úgy döntöttem, hogy a Ruzsa utáni Kállai-erdőben verek majd sátrat. Így aztán a jelzéseket követve az Erdei utcára fordultam és gyorsan elértem rajta a faluvéget. Egy balos-jobbos kanyarkombinációval egy homokos útra tértem, ami miután átvágott egy irtásfolton húzódó friss erdőtelepítésen, aztán bevette magát a fák közé. Az erdő egyik nyiladékában futó úton haladtam és lassan elértem azt a pagonyt, amit a légifelvételeken már kiszúrtam magamnak. A fenyves itt nem ért ki egészen az útig, egy zegzugos, füves, gazos sáv húzódott a szélső fák és a homokos keréknyomok között.

Egyből megnyerte a hely a tetszésemet, de a keréknyomok eléggé kijártnak tűntek, valószínűleg ezt használhatták a környékbeli tanyák lakói. Ezért aztán a kéktúra útvonaláról letérve elindultam a pagony délnyugati oldalán futó alig járt keréknyomokon, aztán száz lépés után kerestem egy félreeső beugrót a szélső fák között. Ekkor már fél hét felé járt az idő, elkezdett sötétedni is, így aztán gyorsan felütöttem a sátrat, bedobáltam a holmim, aztán én is behúzódtam. Hazatelefonáltam, lediktálva a sátor pozícióját, megvacsoráztam, egy szivacs és fél liter víz segítségével macskamosdást tartottam, aztán eltettem magam másnapra. Mielőtt elvackolódtam volna, megnéztem még egy pillanatra a GPS kijelzőjét, szerinte 24,4 km-t jöttem a Petróczi iskolától idáig, összesen 96 méter szintemelkedéssel.