Eseménytelenül telt el az éjszaka a Ruzsa melletti Kállai-erdőben, szokás szerint most is már öt óra felé felébredtem, és mivel pár perc forgolódás után láttam, ebből már nem lesz alvás, lassan készülődni kezdtem. Félig még a hálózsákomban megreggeliztem, aztán felöltözködve megkezdtem a hátizsákba való visszarámolást. Háromnegyed hétre már el is készültem, aztán kidobálva a holmim a sátorból hétre lebontottam azt is. Még gyorsan hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, aztán a GPS-t bekapcsolva negyed nyolc előtt már útnak is indultam. Visszatértem az Alföldi Kéktúra útvonalára az erdőszéli sátorozóhelyemről, és belevágtam az előttem álló kilométerekbe. Még nem tudtam, hol verek majd sátrat este, de valahová Zsombó falu környékére terveztem azt.

A Kállai-erdő hosszú nyiladékának homokos keréknyomairól egy keresztező széles, poros földútra fordultam és pár perc alatt már kinn is voltam a Zsombót Ülléssel összekötő keskeny aszfaltúton. Pár száz lépést az út szélén ballagva értem el a jobbra kiágazó poros földutat, amin az iránymutató nyilazott táblák útmutatása szerint tovább kellett indulnom. Ezek a táblák szinte minden útirányváltozásnál ott voltak, és mivel a jelzések is elég jól fel lettek festve a 2015-ös nagy jelzésfelújításkor, az igazolófüzet térképét csak arra kellett használnom, hogy a megtett és a még előttem álló út nagyságát kontrolláljam rajta.

Ezen a túrán egyébként egy újítást vezettem be: az Alföldi Kéktúra útvonaláról nincsenek turistatérképek, csak az igazoló füzet színes térképei, ezeket voltam kénytelen eddig is használni, de mivel a sok lapozgatás kezdte megviselni az igazoló füzetemet, erre a túrára már úgy jöttem el, hogy a füzet térképeit beszkenneltem, aztán színesben kinyomtatva őket betettem azokat a hátizsákomba. Egy kis átalakítást azért végeztem rajtuk indulás előtt: számítógépen rájuk szerkesztettem a turistatérképeken már megszokott kilométeres négyzetrácsot – így jobban saccolhatóak lettek a távolságok –, és indulás előtt piros filccel berajzoltam a kinyomtatott lapokra a füzet kiadása óta történt útvonalváltozásokat. Az A5-ös formátumot nyomtatáskor megnagyítottam A4-re, így aztán egész használható turistatérképhez jutottam!

A Pálfi-erdő szélén haladó nyílegyenes földúton megint csak tanyák sora előtt ballagtam el, nagyjából egy órai menet után tartva az első pihenőmet. A legközelebbi tanya kutyái persze éktelen ugatásba kezdtek, de aztán látva, hogy nem veszélyeztetem a „birtokukat”, lassan elhallgattak, és kíváncsian lesték az udvarból előjőve, mit is csinálok? Pár percig csak pihengettem, aztán elővéve a kinyomtatott térképet azon is ellenőriztem, meddig is jutottam el? Ittam egy keveset, aztán olyan tíz perc után a hátamra kaptam a batyut és továbbindultam. Újabb tanyák előtt sorjáztam el, már feltűnt előttem a Ruzsa és Zákányszék közötti aszfaltút, de mielőtt még kiérhettem volna a keskeny aszfaltcsíkra, a jelzőnyilak balra térítettek. Az alig járt keréknyomokon újabb tanyák előtt ballagtam el, de néhány száz lépés után egy jobbkanyar után hamar kiértem az aszfaltútra, amivel eddig párhuzamosan haladtam. Rátértem erre az útra és pár perc alatt elértem a vágói útelágazást.

Kis kocsma-vegyesbolt-dohánybolt kombó állt az útelágazásban, látva, hogy nyitva van mindhárom egység, be is tértem a kocsmába. A jó negyvenes pultos úriembertől kértem egy Sopronit – már megtanultam az eddigi alföldi utamon, hogy a kedvenc Borsodimat errefelé nemigen tartják a kocsmákban – aztán leültem vele az egyik asztalhoz. Éreztem, hogy kicsit kevés volt a reggeli, de korán reggel még nem vagyok éhes, akkor nem sokat tudok enni, így aztán szóltam a kocsmárosnak, hogy egy percre átszaladok a boltba, veszek valamit a pótreggelimhez. Mire aztán körbesétálva az ajtókon és az utcán keresztül átértem a boltba, az úr már ott várt rám mosolyogva! Kicsit meglepődtem, erre közölte, hogy ő viszi mindkét üzletet! Vettem hát három zsemlét és hozzávaló mennyiségű szeletelt parizert, a zsemléket még fel is vágattam a pultnál.

A kocsmába visszatérve aztán megettem a párizsis zsemléket, megittam hozzá a söröm maradékát, és már épp pakoltam el a holmim, amikor szólt az úr, hogy szívesen ad céges bélyegzést az igazoló füzetembe! A vágói kocsma nem hivatalos pecsételőhely, de ha már lúd, legyen kövér elven kértem egy pecsételést! Visszapakolva az igazoló füzetet a hátizsákomba ejtőztem még pár percet, aztán negyed tíz felé gondoltam csak úgy, hogy tovább kellene indulnom.

A vágói kocsmától vagy másfél kilométert egy keskeny, nyílegyenes aszfaltúton baktattam egy nagyobb tanyacsoportig, aztán a folytatásán, egy széles, poros földúton folytattam az utam a mezők és tanyák között. Tíz előtt pár perccel érkeztem a mezőkön átvágva egy útelágazásba, a kocsmában megejtett térképszemle alapján úgy gondoltam, nagyjából itt érhettem el a legközelebbi útirányváltást. De semmi nem jelezte a letérést, nem volt kinn jelzőoszlop, felfestett jelzéseket meg úgyis hiába kerestem volna a megművelt földek között. A GPS képernyőjére pillantva láttam, hogy tényleg itt kell balra térnem, ráfordultam hát a másik poros földútra és azon róttam tovább a kilométereket. Itt bizony jól jöttek volna a nyilazott táblák, de ne legyünk telhetetlenek!

Ezen a poros úton is haladtam vagy egy órányit, éppen tizenegyre értem ki a Zákányszékre vezető aszfaltútra. Mivel épp itt volt az ideje a következő pihenőnek, ledobtam a hátizsákom az itt, az útelágazásban felállított kéktúra jelzőtábla tövébe, aztán leültem rá pár perc sziesztára. A kihelyezett tábla szerint már csak félórai járásra voltam Zákányszéktől, így aztán hamar továbbindultam, arra gondolva, hogy majd a pecsételőhelyen, a reggeltől estig nyitva tartó Texas pizzériában fogok majd pihenni és ebédelni is. Miközben a forgalmas aszfaltút szélén tapostam a kilométereket a falu felé, azon töprengve, hogy milyen pizzát rendeljek majd magamnak, elértem a szélső házakat, aztán pár perc múlva már be is léptem a pizzéria ajtaján.

A felturbózott étvágyam azonban gyorsan lehűtötték: a konyha csak délután egykor fog indulni, és mivel ekkor csak háromnegyed tizenkettő felé járt az idő, nem volt érdemes azt megvárnom. Így aztán itt is csak pecsételtem, és megittam az egyik asztalnál egy üveg Sopronit. Dél felé indultam innen tovább azzal a jó tanáccsal, hogy ha sokat és finomat szeretnék enni, akkor a következő faluban, Bordányban feltétlenül keressem meg a Vadgesztenye vendéglőt! A két falu közötti vagy hat kilométeres távot végig aszfalton tettem meg, útközben csak egy rövidebb pihenőre álltam meg ott, ahol az út keresztezte a Domaszéki-főcsatornát egy átereszen.

Alaposan kimelegedett az idő délutánra, eltikkadt vándorként estem be a Bordány központjában, a kéktúra útvonalán álló Viking söröző ajtaján. Gyorsan kértem egy üveg Sopronit, aztán bélyegeztem a bárpult mellett a falra szerelt dobozából előhúzott új Alföldi Kéktúra bélyegzővel. Nem maradtam sokáig, csak megérdeklődtem, merre találom a Vadgesztenye vendéglőt, aztán továbbindultam. A faluközpontban lévő útelágazásban egyenesen kellett folytatnom az utam a Kossuth Lajos utcán, aztán talán kétszáz lépés után észre is vettem az út bal oldalán, a vadgesztenyefák mögött álló vendéglő épületét.

Belépve egyből le is ültem az egyik szélső asztalhoz, aztán a hozzám lépő pincértől kértem egy Sopronit és az étlapot. A komoly étel felhozatalból végül egy brassóira esett a választásom, amit aztán szokatlan gyorsasággal, talán tíz perc múlva meg is kaptam. Akkora adag volt, hogy csak lestem, mint a vett malac, első pillantásra felmértem, hogy képtelen leszek mindet megenni! De azért becsülettel nekiláttam, és betoltam gallér mögé vagy a kétharmadát, viszont a maradékkal már képtelen voltam megbirkózni! Fizetésnél a pincér javasolta, hogy becsomagolják elvitelre, de erre már csak a tömött hátizsákomra mutattam, hogy oda egy tű sem férne már el!

Bordányt még aszfaltúton, a Kossuth Lajos utca folytatásán hagytam magam mögött, de aztán hamarosan megint egy poros földútra térítettek a jelzések. Ismét tanyák jöttek, körülöttük megművelt földekkel, aztán egy lápos, zsombékos terület következett, ez már a később utamba eső Zsombói Ősláp egyik szomszédja lehetett. Már ezt a területet is kinéztem korábban a Google Earth légi felvételeiből, de egyrészt nem találtam sátorozásra igazán alkalmas helyet, másrészt a közeli tanyákról is belátható volt a terület, ezért inkább folytattam az utam. Erre volt még egy jó okom: a következő faluban, Zsombón, csak délelőtt tizenegykor nyit a Jóbarát vendéglő, ahol a kéktúra pecsétet találom, ezért ha itt, a falu előtt sátoroznék, a következő nap reggel, mikor beérnék a faluba, még zárva találnám a helyet. Úgy döntöttem hát, hogy a falu után keresek majd sátorozóhelyet, de aztán a dolgok mégis másként alakultak!

Öt óra felé értem ki a Zsombóra vezető aszfaltútra, innen már pár perc alatt elértem az első házakat. Itt még nem volt kiépített járda, a forgalmas út szélén, a füves padkán igyekeztem haladni a nagy forgalom miatt, amikor valaki rám köszönt az egyik kerítés mögül és megkérdezte, hogy kéktúrázom-e? Így ismerkedtem meg a nálam talán tíz évvel fiatalabb Csabával, aki, mint kiderült, nem csak azt tudja pontosan, hogy a háza kapuja előtt halad el az Alföldi Kéktúra, hanem már végigjárta a Caminot is! Szó szót követett, pár perc beszélgetés után be is invitált a kertjébe egy kis pihenőre és beszélgetésre.

Néhány pillanat alatt végiggondoltam a lehetőségeimet, végül előrukkoltam a farbával: ha megengedi, hogy a házhoz tartozó hatalmas, füves kert egyik sarkában felüthessem a sátram, akkor nála tölthetem az egész estét, és felőlem beszélgethetünk éjszakáig! Első szóra ráállt az alkura, én viszont rájöttem, hogy még bélyegeznem is kell, ezért aztán azzal búcsúztam el a vendéglátómtól, hogy beballagok a központba, elintézem a stemplizést, aztán amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek. Nagyjából fél óra alatt megjárva az oda-vissza körülbelül két kilométeres utat, háromnegyed hatra már ismét Csabáéknál voltam.

A kertben üldögélve végigbeszélgettük a késő délutánt, és estét, csak kilenc felé bújtam be a még alkonyatkor felállított sátramba. Elalvás előtt még egy percre bekapcsolva a GPS-t megnéztem, mennyit jöttem aznap: a számlálója 51,3 kilométert jelzett, 228 méter szinttel, tehát ezen a napon 26,9 kilométert jöttem, 132 méter szintemelkedéssel. Mivel a GPS-t kikapcsoltam a faluközpontban, ebbe a távba nem volt belemérve a visszafelé megtett út – nagyjából egy kilométer – Csaba házáig.