Öt óra körül ébredtem ezen a reggelen, a szokásos program szerint megreggeliztem, megborotválkoztam, megmosakodtam és összepakoltam a betyárbútort. Háromnegyed hét felé, már napkelte után bontottam le a sátrat és telefonáltam haza, hogy minden rendben, indulok tovább az utamon. Hét előtt pár perccel kapcsoltam be a GPS-t és vágtam bele az aznapi menetbe. Nem volt különösebb tervem arra vonatkozólag, hogy hol verek majd sátrat, de szerettem volna minél közelebb kerülni az utamon Nyírbátorhoz, hogy még a következő nap kora délelőtt megérkezhessek oda és legyen egy kis időm a városnézésre.

Amint a hátamon a zsákkal körbepillantottam, hogy törtethetnék vissza az erdőszéli keréknyomokra, csodálkozva vettem észre, hogy a jelzések itt vannak felfestve, az egyik épp a sátor melletti fára volt felpingálva! Úgy látszik, régebben a fasor innenső oldalán lévő, mostanra már eléggé elhanyagolt keréknyomokat használhatták, akkor festhették fel a jelzéseket is, csak később alakulhatott ki a fák túlsó oldalán a másik út! Persze gond egy szál se, így aztán ezeken a már begazosodott keréknyomokon indultam el, aztán pár tucat lépés után ezekbe csatlakozott be az az út, amin tegnap ide érkeztem.

Pár perc alatt elértem a Gánás-hegy erdejének peremét, a keréknyomok betértek a fák közé és az erdő szélével párhuzamosan vezettek tovább. Egy idő után aztán a nyomok egyre jobban elvesztek az aljnövényzetben, csak a jelzéseket láttam szórványosan a fákon. Mindenesetre elég könnyen járható volt még az út, csak a botjaimmal kellett időnként félrehajtani az útra behajló ágakat. Néhány perc múlva a nyomok kifordultak az erdő szélére, és egy tisztáson vezettek végig a szélső fák között. Furcsa torony állt előttem, a talán 6-8 méter magas fémváz tetejére egy fa kulipintyót eszkábáltak, így az építmény jócskán a környezete fölé magasodott. Megálltam egy pillanatra és alaposabban is megnéztem. A tetején lévő házikó viszonylag zárt megfigyelőpont lehet, viszont ilyen toronyszerű magaslest még soha nem láttam! A határ viszonylag messzi van még innen, a térképem pedig nem jelez erre a környékre semmilyen katonai objektumot. Akkor pedig mi lehet a rendeltetése?

Elsétáltam talán százlépésnyit az erdőszéli nyomokon, itt lett gyanús a jelzések hiánya. Rápillantva a GPS-re láttam csak, hogy kissé eltértem az útvonaltól, ugyanis a kijelző szerint az továbbra is benn halad a szélső fák között. Visszabaktattam hát arra a pontra, ahol kibukkantam az erdőből, mert emlékeztem arra, hogy ott elágaztak a keréknyomok, és én a jártabb ágat követve haladtam tovább. A kéktúra valóban a fák között indult tovább, de itt az út már végképp beleveszett a susnyás aljnövényzetbe. Erefelé már láthatóvá vált a fák között a Gánás-hegy enyhén emelkedő oldala, a jelzett út lenn haladt a tövében, de úgy láttam, mintha feljebb a domboldalban talán járhatóbb lenne a terep. Pár méterrel feljebb kapaszkodva tényleg megritkult a susnya, így aztán ott bóklásztam tovább, állandóan figyelve a GPS-t, nehogy nagyon letérjek az Alföldi Kéktúra nyomvonaláról.

Talán háromszáz lépést haladhattam így, mindenfajta nyom nélkül, amikor a GPS kijelzőjén láttam, hogy az eddig északkelet felé haladó nyomvonal mindjobban elfordul tőlem: először keletnek tér, aztán tovább kanyarodik dél felé! Ennek a fele sem tréfa! Visszaereszkedtem a dzsindzsába, ott pedig újra feltűntek a jelzések. Ezeket és a kezemben tartott kütyü iránymutatását követve jártam be a nagy visszafordító ívet (ezt egyébként a térkép is jelezte), aztán ismét kiértem az erdőszélre, a mezők peremére. Halvány nyomok indultak itt délnyugat felé, de a GPS szerint nem arra kellett továbbindulnom! Maradtam hát az erdőszélen a jelzéseket követve, de itt kezdődött aztán a legrosszabb szakasz!

Itt tényleg meg kellett küzdeni minden lépésért, egy idő után fel is adtam, és betörtettem a magas aljnövényzetben a szélső fák közé. Itt is eléggé reménytelennek tűnt a továbbjutás, már az is megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, és teljesen másfelé keresek átjárást! De végül itt maradtam arra gondolva, egyszer csak véget ér ez a dzsungelharc! Eléggé be voltam itt kerítve: a felfestett jelzések kinn haladtak az erdőszélen, itt biztosan egy út vezethetett, csak mivel már régen felhagytak a használatával, lassan visszavette magának a természet. Tőlem balra az erdő húzódott, de arra sem volt sokkal rózsásabb a helyzet, az itteni akácosban szintén magas volt az aljnövényzet. Sajnos, a mezőkre sem térhettem ki, mert egy rozsdás kerítés az utamat állta. Egy eléggé kilátástalan negyedórás küzdelem végén érkeztek meg járható keréknyomok a kerítés végén a mezők felől, és az erdőszélen indultak tovább. Ezekre már rátérhettem, és felvehettem a szokásos tempómat.

Innen már könnyű dolgom volt, csak követnem kellett az erdő és egy irtásfolt határán haladó nyomokat, amik végigvezettek a Gánás-hegy keleti lábainál, aztán egy laza ívben balra tértek és észak felől megkerülve a hosszú gerinc végét kivezettek a Nyíracsád és Nyírlugos közötti országútra, vagyis arra az útra, amin előző nap elhagytam Nyíracsádot, miután elbúcsúztam Andrástól. Itt tartottam az első pihenőmet, ami kicsit hosszabbra nyúlt a szokásosnál, mert eléggé sokat kivett belőlem ez a szakasz. Akik ismernek, azok meglehetősen ortodox, vagyis az útvonal pontos követéséhez ragaszkodó kéktúrázónak tartanak, most mégis azt javaslom az engem követőknek, hogy az útról való letéréstől eddig a pontig vezető nagyjából három kilométeres távot inkább az aszfaltúton tegyék meg, ne merészkedjenek be az erdőbe! Ha legközelebb erre járok, valószínűleg én is így teszek majd!

A földút torkolatától nagyjából száz lépést délnyugati irányba, vagyis Nyíracsád felé kellett az út szélén baktatnom, aztán ott ágaztak ki az aszfaltcsíkból nyugatnak tartva azok a homokos keréknyomok, amiket követve tovább kellett indulnom. Épp itt állt a Hajdú-Bihar megye határát jelző tábla, az egyik lábára egy kisalakú táblácska volt felszerelve. Messziről úgy nézett ki, mint egy buszmenetrend, de közelebb lépve hozzá láttam, hogy távolságadatok vannak rajta, méghozzá az Alföldi Kéktúra Szabolcs-Szatmár megyei távadatai! Végigolvasgattam, sőt le is fényképeztem a táblát, hogy bármikor megnézhessem, mekkora a távolság a pecsételőpontok és települések között. Kisvárdáig 81 kilométerre taksálta a távolságot, ez nagyjából megegyezett az én számításaimmal is. Akkor viszont gyerünk, mert ezt a távot még le kell járnom vasárnap délutánig!

Rövid erdei szakasz végén kiértem először a mezők szélére, aztán ahogy az utam felvett egy tartós északkeleti irányt, megérkeztem egy erdők szegélyezte, óriási mezőségre. Az út nyílegyenesen vágott át rajta, kukoricások, napraforgótáblák és elhanyagolt almáskertek kísértek az utamon. Egy elhagyatott tanya mellett elbandukolva középfeszültségű távvezeték társult a jól kijárt homokos keréknyomok mellé, én pedig nagyjából negyed tíz felé érve el a hosszú egyenes végét, ott tartottam a következő pihenőmet. Nem voltam még komolyabban éhes, elrágcsáltam egy kevés sós csipszet, ittam rá a vizemből, ellenőriztem a térképemen a megtett utat, aztán negyedórás semmittevés után továbbindultam.

Pár lépéssel elérve az út végét balra tértem a felfestett jelzéseket követve egy széles, homokos útra és elballagtam rajta a talán ezerlépésnyire álló, szépen felújított erdészházig. A jelzések bevezettek egy nyitott kapun keresztül a gazdasági udvarára, ezen átvágva értem el újra az erdőt. Jól járható erdei utak következtek itt, a jelzések pedig, ha nem is túl sűrűn, de mindig mutatták az elágazásokban, irányváltásoknál a követendő útirányt. Több derékszögű kanyar után egy hosszú, északkelet felé tartó egyenesbe befordulva a jelzések azt mutatták, hogy egy vadvédelmi kerítés kapuján belépve induljak tovább, aztán az út sokáig követte a kerítést a belső oldalon.

Fél tizenegy felé, már Nyírlugoshoz közeledve értem el egy bekerített paprikaültetvényt, éppen takarították be a töveken pirosló termést. Leültem pár percre a kerítésen kívül, figyeltem a benn serényen dolgozók munkáját, aztán folytattam az utam Nyírlugos felé. Az ültetvény kapujánál keskeny aszfaltcsík fordult alám, ezen ballagtam be a faluba. A hosszú Erkel Ferenc utcán végigtalpalva értem el a széles Debreceni utat, itt pillantottam meg az út bal oldalán az első vegyesboltot. Szokás szerint betértem ide, feltöltöttem a már erősen megcsappant vízkészletem, aztán elfogyasztottam a szokásos párizsis-zsemlés reggeli-kiegészítésemet is. Elgondolkodtam azon, hogy kérjek-e itt céges bélyegzést az igazolófüzetembe, de aztán eszembe jutott, hogy úgyis betérek majd egy sörre a Paradiso presszóba, a hivatalos kéktúra pecsételőhelyre, és ott majd elintézem a papírmunkát!

A Debreceni úton továbbindulva értem el a Hősök tere körforgalmát, megcsodáltam az itt álló görög-katolikus templomot és a kúriát, aztán a Fő utcára ráfordulva folytattam az utam. Pár perc alatt elértem a Paradiso presszót, de az zárva volt. Akkor pedig máshol kell egy stemplit felhajtanom! A kicsit visszább lévő Mini diszkontban az eladó hölgy röviden elhajtott, hogy ő nem foglalkozik azzal, hogy mindenfajta „gyüttmentnek” pecsételjen a füzetébe, így aztán a kicsit még visszább, már majdnem a körforgalomnál lévő Marietta Vegyes üzletben, a Fő utca 25. szám alatt próbálkoztam a pecsételéssel. A kedves tulaj itt tényleg szó nélkül nyomott a bélyegzőjével igazolást a füzetembe.

Folytatva az utam és megcsodálva az óvoda és teleház épületét már tényleg gyorsan magam mögött hagytam Nyírlugost az Encsencsi és Bogáti utcákon, aztán egy festett plékrisztus mellett értem el a faluvéget. Jól kitaposott, homokos keréknyomokon vágtam bele egy hosszú, majdnem három kilométeres, északkelet felé vezető útszakaszba, aztán ahogy haladtam, egyre kevésbé járt lett az út, a végére pedig már szinte el is tűntek a keréknyomok a magas fűben. Később, az elhanyagolt utak kereszteződésében balra, északnyugat felé tértem, na, ez az út se volt piskóta! Itt is magas susnyában törtettem a bokorsorok közé szorított mezei úton, ráadásul még a hétvégi esőből is maradt errefelé néhány méretes, szinte kikerülhetetlen pocséta. Azonban a reggeli dzsungelhez képest ez még korzónak tűnt és nem is volt túlságosan hosszú, hiszen a legközelebbi irányváltásnál, ahol észak felé tértem, ismét egy kijártabb útra akadtam.

Itt pihentem egyet az útelágazásban, hiszen innen kezdődik majd a kapaszkodó a Tiszántúl legmagasabb pontjára, a Hoportyóra. Ekkorra már elmúlt fél kettő, megettem hát a még reggel készített szendvicseimet, ittam rá a vizemből, aztán továbbindultam. Barátságos erdei úton ballagtam, de a várt emelkedő csak nem akart elkezdődni! Megnéztem a GPS-em, milyen magasan járok, azt mutatta, hogy épp akkor értem el a 170 méteres magasságot, a diagram pedig lassú emelkedést mutatott reggel óta. Csak ekkor kapcsoltam, hogy a Hoportyó nem hegy, hanem egy lapos fennsík lehet, aminek a teteje tényleg az Alföld legmagasabb pontja! Végül fél három felé értem el a „csúcsra” vezető jelzések kezdetét, de mivel onnan nincs semmi kilátás, hiszen az erdőben van, nem tettem meg az odáig vezető kitérőt, inkább megálltam egy pihenőre a homokos földúton.

Már délfelé egyre felhősebb lett az ég, délutánra pedig már be is borult, itt pedig, ahogy az út szélére ledobott hátizsákomon üldögéltem, arra figyeltem fel, hogy esni kezd az eső. Még nem értek le az esőcseppek a talajra, mert a fejem felett összeboruló akácos lombkorona felfogta azokat, de azért elővettem az anorákomat, tudva azt, hogy ami késik, az nem múlik! Az eső ténylegesen akkor kapott el, amikor egy balkanyar után kiértem az erdőszélre egy régebbi irtásfolt peremén! Itt konkrétan zuhogott az eső, a fejemre rántva a kapucnit indultam tovább, és vártam, hogy mikor térhetek vissza a fák közé. De az út egy darabig kitartott a szélső fák mellett, és mire egy jobbkanyarral visszatérhettem az erdőbe, már a hirtelen jött zápor is csillapodni kezdett. Újra a fák között folytattam az utam, aztán egy négyszögletes kaszálóra kiérve láttam csak, hogy elállt már az eső és lassan kezd felszakadozni az addig zárt felhőzet.

Érdekes módon a lejtő könnyebben érzékelhető volt itt, mint a Hoportyóra felvezető emelkedő, kényelmes menettel háromnegyed négy felé értem el Istvántanya szélső házait. A neve ellenére ez egy elég komoly falucska volt, amikor rátértem a Dobó István utcára, akkor sütött ki az egyre ritkuló felhők közül először a nap. A Rózsa Ferenc utcára ráfordulva értem el a Béke utcát és a Fapados büfét. Az ivó helységében kértem a pultos hölgytől egy Borsodit, aztán elintéztem a falra szerelt dobozában fellelt kéktúra bélyegzővel a pecsételést. Üldögéltem még egy sort az asztalomnál, és csak fél öt előtt pár perccel indultam tovább.

Az utolsó házakat elhagyva a Nyírbogátra vezető aszfaltút szélén bandukoltam tovább, ezt pár száz lépés után hagytam el a balkanyarjában, ahol én az egyenesen továbbinduló homokos keréknyomokra tértem rá a jelzéseket követve. Ezeken is Nyírbogát felé közeledtem, de még a falu határa előtt egy útelágazásban egy éles jobbkanyarral délkelet felé fordulva szinte visszafelé indultam tovább. Itt már nem voltak nagy terveim, úgy gondoltam, ballagok még egy fél órát, aztán majd keresek magamnak egy sátorozó helyet. Mezők, erdőfoltok mellett elhaladva érkeztem meg a Nagy-Korpás-hegy erdejének szélére, dél felől megkerültem azt az erdőhatáron, így értem el háromnegyed hat felé a balra, a fák közé betérő alig kijárt keréknyomokat.

Kíváncsiságból betértem az erdőbe, és egy fenyőcsoport tűlevelű szőnyeggel borított tövében meg is álltam. Első pillantásra egészen jó táborhelynek tűnt, fel is ütöttem a sátrat pár perc alatt. Berendezkedtem, hazatelefonáltam, hogy minden rendben, lediktáltam a táborhely koordinátáit, aztán még megnéztem, mennyit jöttem ezen a napon: 25,4 kilométert mutatott a számláló, 220 méter szintemelkedéssel. Volt már ennél több is, de most a reggeli dzsindzsa a Gánás-hegy lábainál eléggé belassított! Még mindig nyitott volt a döntés a túra négy, vagy ötnapos felosztása között, ezért az egészet a következő naptól tettem függővé.

Megvacsoráztam, elrendezkedtem éjszakára, most is sokáig hallgattam a zenét a mobilomon, mire elálmosodtam. Kilenc óra felé tettem el magam a következő napra.