Éjszaka többször is felébredtem arra, hogy egy vadász össze-vissza lövöldöz az erdőben! Állandóan pufogtatott, de nem volt egyetlen tiszta lövése sem, mindig ráduplázott, sőt néha még harmadikat is lőtt. Azon is elgondoltam, hogy talán nem is csak egy vadász van kinn lesen, hanem többen is, mindenesetre azt eldöntöttem, hogy csakis napkelte után fogok indulni, nehogy valamelyik engem is zsákmányállatnak nézzen, és fenékbe durrantson. Csak hajnalban hallgattak el a lövések, öt óra felé kezdtem el készülődni és a szokásos program végén hét óra felé készültem el mindennel. Még gyorsan hazaszóltam, hogy minden rendben, aztán a hátamra kaptam a motyót és elindultam.

Pár tucat lépéssel magam mögött hagytam az erdőt és ismét rátértem a szélén vezető keréknyomokra. Körülnéztem, látok-e valahol magaslest, de amennyire meg tudtam ítélni, az erdőbe benyúló széles vadföld peremén sehol sem láttam egyet sem. Elbandukolva az erdősarokig egy jobbkanyarral kelet felé fordultam, itt a földút az erdő szélső fái között vezetett tovább, aztán hamarosan kiértem egy keresztező, jól kijárt, kátyús földútra. Egy foghíjas bokorsort követve vágtam át rajta a szántókon, aztán a földutak kereszteződésében élesen észak felé fordultam. Ez a széles, homokos út aztán már sokáig kitartott alattam.

Szinte eseménytelenül telt az idő, az akácos vegyes erdőben kanyargó keréknyomokról semerre sem kellett letérnem, egyedült az útszéli fákra festett jelzések jelentettek némi változatosságot. Először fehérrel szegélyezett piros színű „T” betűk tűntek fel a fákon, ez talán valamilyen tanösvény lehetett. Később piros szegélyes fehér négyszögeket is észrevettem, olyanok voltak, mintha a jelzésalap készült volna csak el, de még nem festették bele a jeleket. Lefényképeztem őket, hogy megmutathassam az Index kéktúra fórumán a többi túrázónak, de ők sem tudták ezeket a piros szegélyű fehér téglalapokat hová tenni! Mindenesetre jól elvoltam ezzel a szemlélődéssel.

Fél kilenc felé torkollott bele az eddigi utam egy szélesre taposott, homokos útba. Tanyák, birkakarámok előtt sorjáztam el rajta, ezeken a helyeken az ezernyi birkapata mélyen feltúrta a talajt, én pedig bokáig süllyedtem a bakancsomban a homokba. Aztán egyre jobban sűrűsödtek a tanyák, végül fél tíz felé értem el Nyírbátor szélső házait. A hosszú Encsencsi úton indultam a központ elé, majd a Hunyadi utat keresztezve úgy láttam, mintha a jelzések az Encsencsi út folytatásán, a Bajcsy-Zsilinszky úton küldenének tovább. Száz lépés után tűnt csak fel a jelzések hiánya, előretekintve egyet sem láttam magam előtt, visszanézve sem vettem észre egyet sem a hátam mögött. Visszafordultam, elballagtam a sarokig és benéztem a Hunyadi utcába. Ott folytatódtak a felfestett jelzések.

Elballagtam hát rajta a családi házban üzemelő Borostyán presszóig, ide aztán be is tértem egy pihenőre. Kértem egy Borsodit, elintéztem a céges bélyegzővel a pecsételést, aztán amíg lassan a sört megiszogattam, ki is pihentem magam. Betértem még az utca végén, a Szabadság tér sarkán álló Coop szupermarketbe is, itt feltöltöttem a vízkészletem és friss kenyeret is vettem magamnak a már szikkadtra száradt régi helyett. Egy kicsit még elmolyoltam, mire mindennek helyet találtam a zsákomban, akkor aztán a hátamra kaptam ismét a betyárbútort és továbbindultam az utamon.

A Szabadság tér Nyírbátor központi tere, itt áll a tornyos Városháza, mellette pedig a modern Kultúrális Központ épülete. Tettem egy rövid sétát a parkban, lefényképeztem a világháborús emlékművet, aztán továbbindultam a jelzéseket követve a járdán. A teret elhagyva a rövid Károlyi utcán értem el a Papok-rétjén, a tóparton álló minorita templomot és kolostort. A templomot Báthori István építtette, halála után ide is temetkezett. A monostor épülete jelen formájában a XVIII. században készült el. Lefényképeztem a templomot és az előtte álló Báthori szobrot, aztán tettem egy rövid sétát a tóparton.

Már a templomtól is látszott a túlparton álló sárkány szobra, de gondoltam, közelebbről is megnézem magamnak. Nagyon érdekes installáció ez a sárkány, csak közelebb érve hozzá vettem észre, hogy mindenfajta acéllemezekből és laposvasakból hegesztették össze az alkotást. Kiterjesztett szárnyaival olyan volt, mintha épp most szállt volna le a vízpartra, hogy igyon egyet a tó vízből. Lassan visszasétáltam a tóparti murvás sétányon a templom oldalára, itt indultam tovább a járdán a jelzéseket követve.

Kis utcácskákon értem el a város másik nevezetességét, a református templomot. Beléptem a templomkert kapuján és lemálháztam az egyik pihenőpadon. A zsákot a padon hagyva körbesétáltam a templomot, aztán be is léptem a gótikus templomba. Lenyűgözőek a templom belső méretei: mérnökszemmel el sem hittem volna, hogy a karcsú pillérkötegek és a hatalmas ablakokkal megtört falat képesek a tető súlyát hordozni! Ennek a templomnak az építését is Báthori István kezdte el, de csak a halála után készült el, 1511-re. A templom mellett álló fa harangtornyot csak 1640-re építették fel erdélyi ácsok. Itt is elnézelődtem még pár percig, aztán visszaballagtam a zsákomhoz, a hátamra kaptam és indultam tovább.

Már ismét a jelzéseket követve értem ki a széles Édesanyák útjára, ahol a jelzések azt mutatták, hogy balra, észak felé induljak tovább, de itt tettem egy rövid kitérőt a nemrég újjáépített Báthori várkastélyig. A református templom szomszédságában álló kastély építését még a XIV. században kezdték meg a Báthoriak, Báthori István később ezt bővítette a jelenleg is látható formájára. Az évszázadok során megrongálódott épületet 2006-ban újjáépítették, falaiban megőrizve a régi épület maradványait. Itt is elnézelődtem egy ideig, aztán már indultam volna tovább az utamon, amikor rájöttem, úgy elnézelődtem az időt a városban, hogy már fél tizenkettő felé jár az idő! Ennek megfelelően már éhes is voltam, úgy döntöttem hát, hogy valahol megebédelek a városban!

Eszembe jutott, hogy még a Szabadság téren, a Városházával szemben láttam egy ételbárt, így aztán visszaballagtam oda, de nem azon a kacskaringós útvonalon, amit eddig bejártam, hanem inkább rövidíve a Báthori utcán. A kis ételbár zsúfolt volt, szemre ide járhattak még a Városházáról is ebédelni az alkalmazottak, kivártam hát a soromat és aztán jutányos árért úgy degeszre ettem magam, hogy sokáig még felállni sem volt kedvem az asztaltól! De aztán rájöttem, hogy csak foglalom a helyet a később érkezők elől, így aztán dél előtt pár perccel összeszedelődzködtem és visszaballagtam a várkastélyig, ahol letértem a kéktúra útvonaláról.

Az Édesanyák útján végigtalpalva jutottam el a sorompóig, aztán kis jelzéskeresés után rájöttem, hogy a sínek után ott kell hagynom a széles utat és a jóval keskenyebb Derzsi úton kell továbbindulnom. Ez is hosszú utca volt, de a dereka tájékán megakasztott a Retró söröző látványa. Az ételbárban amúgy is csak alkoholmentes italok voltak kaphatóak, így aztán betértem ide is még egy üveg Borsodira! De innen már gyorsan továbbindultam, hiszen már jócskán elmúlt dél, én pedig a napi távnak még csak körülbelül a harmadát teljesítettem! Persze azért nem volt vészes a helyzet, hiszen ezután nem volt más tennivalóm, mint menni és menni az utamon, hiszen a látnivalókkal végeztem itt Nyírbátorban!

A város szélén egy szinte vadiúj ipari parkon vágtam át, az utolsó üzem után elfogyott a talpam alól az aszfalt és egy már jól megszokott széles, sokat járt homokos úton ballagtam tovább. A térképem szerint minden letérés nélkül egyszerűen csak követnem kellett ezt egészen addig a pontig, ahol aztán becsatlakozott a következő faluba, Nyírderzsre vezető országútba. Eléggé unalmas volt ez az út is, a homokos út szinte nyílegyenesen haladt a fasorok közt, aztán átvágott a Csereerdőn. Kettő előtt pár perccel egy útszéli kőkeresztnél értem el az aszfaltutat, ezen aztán begyalogoltam Nyírderzsre. Betértem az útszéli Hangulat büfébe, pecsételtem a kéktúra bélyegzővel, aztán itt is megittam egy Borsodit. Kora délutánra eléggé kimelegedett az idő, jólesett a hideg sör, aztán itt röviden elbeszélgettem a helyiekkel is. A téma mindig ugyanaz: honnan jövök és hová tartok ezzel a terjedelmes hátipakkal?

Innen gyorsan továbbindultam. Egy eléggé nemszeretem szakasz állt előttem: a faluk közötti aszfaltúton kellett átballagnom a szomszédos, talán órányi járásra fekvő Kántorjánosiba. Elgondolkodva ballagtam Nyírderzs főutcáján, amikor a szemem sarkából kapujelzéseket pillantottam meg, amik balra akartak téríteni, az egyik mellékutcába. Arra emlékeztem, hogy a térkép szerint egyenesen észak felé kell menni a főúton, de a GPS-re pillantva az sem mutatott egyebet. Akkor pedig mi van itt? Megálltam, bekukkantottam a mellékutcába, pár lépést ballagtam is rajta, hátha észreveszek valahol felfestett jelzéseket, de ameddig csak beláttam az utcába, egyet sem pillantottam meg!

Magam korabeli úr szólított meg, aki éppen megérkezett a bringájával a sarkon álló ház kapujához, aztán félig-meddig csak magában jegyezte meg, hogy nem érti, miért is akar mostanában minden túrázó letérni a falu főutcájáról, a Kántorjánosi útról ide, amikor ez az utca sehová sem vezet? Valamit motyoghattam válaszként a kiágazó utca két oldalán, a két villanyoszlopra felfestett kapujelzésekről, aztán megköszöntem a felvilágosítást, és a főútra visszatérve már gyorsan magam mögött hagytam Nyírderzset.

Az abszolút kisforgalmú aszfaltúton gyorsan ledaráltam a két falu közötti távolságot, háromnegyed négy felé már Kántorjánosi központjában jártam. Forgattam a fejem, hol találok valahol egy kiskocsmát, ahová betérhetek egy délutáni sörre, de úgy értem el a központban lévő kis Privát élelmiszerboltot, hogy egy sem akadt az utamba! A bolt előtt helyi erők álltak sörösdobozokkal a kezükben, megkérdeztem hát tőlük, hogy hol találok egy nyitva tartó kocsmahivatalt? Meg sem lepődtem a válaszukon, amikor közölték, hogy ez az egyetlen hely jelenleg a faluban, ahol szeszes italokat lehet kapni, bementem hát én is a boltba és az ismert márkák híján vettem valami nóném dobozos sört.

Kinn a helyiek hellyel kínáltak a padon, aztán olyan jót beszélgettem velük, mint talán az egész Alföldi Kéktúrán sehol sem! Természetesen ők is ismerték a „Kék Utat”, de még azt is tudták, hogy a falu északi határában – amerre tovább kell indulnom – útvonalváltozás van! Régebben egy földúton hagyta el a települést a kéktúra és ment még egy darabon rajta a szomszédos Vaja felé, de pár éve megépült az M3-as autópálya, ami félbevágta ezt az utat, így aztán egy másik, ettől a földúttól pár száz lépésre lévő másik nyomvonalon, egy keskeny aszfaltúton kell most keresztezni az autópályát!

Ezt a változást is berajzoltam korábban a térképemre, tudtam, hogy a kéktúra még a régi úton indul kifelé a faluból és az autópálya előtt kell csak átvágnom a mezők szélén az új kéktúra nyomvonalon haladó aszfaltútra. A helyiek bizonygatták, hogy minek megtenni a kerülőt, inkább már az aszfaltúton ballagjak ki a faluból, azzal nyerek pár száz métert! Természetesen végighallgattam őket, aztán a hátizsákomat kezdték el szemmel méricskélni, hogy elbírják-e vajon? Tudtam, hogy így, vízzel feltöltve lehet akár 17-18 kg is a súlya (pontosabban a tömege, de most ne szőrözzünk, nem fizikaórán ülünk az iskolában), bíztattam őket, hogy próbálják fel, hiszen elfutni vele úgysem tudnának előlem!

Végül egy huszonéves fiatalember kapta fel a földről, de a hátára persze nem bírta felvenni, mert nem ismerte a fogást! Mindenki erőből próbálja meg a hátára venni, pedig az úgy nem megy, ahhoz ugyanis lendület kell! Kivettem a kezéből és két mozdulattal a hátamra kanyarítottam a pakkot. Elbúcsúztam a díszes kompániától és továbbindultam az utamon. A faluközpontot elhagyva balra tértem az aszfaltút jobbra ívelő kanyarjában és a homokos Móricz Zsigmond utcán hagytam magam mögött Kántorjánosit. Ritkán használt keréknyomokon ballagtam tovább a cigánytelep házai után, később a legutolsó nyomok is lefordultak innen, és csak egy füves csík, a korábbi út nyomvonala vezetett tovább egy ritka akácos alléban az autópálya felé. Nem is lepődtem meg különösebben ezen, hiszen az út innen már csak zsákutca, mert véget ér az autópálya kerítésénél!

Ettől a ponttól pár tucat lépésnyire a jelzések is letértek innen jobbra, kelet felé. Átvágtam az útszéli fasoron, aztán egy akácos és egy korábban már learatott tarló határára érkeztem. Az akácos széle nem volt sűrű, ráadásul az alja is füves volt, így aztán nem is sokat teketóriáztam, kerestem egy megfelelő helyet a sátornak és pár perc alatt felállítottam a szélső fák között. Szokásomtól eltérően most nyugat felé nyílott a sátor bejárata, de tudtam, hogy nem várható erős szél, vagy eső, így viszont még jól bevilágított a lemenő nap a sátramba.

Pár perc alatt elrendeztem benn a holmit, hazatelefonáltam, lediktálva a sátor pontos pozícióját, aztán csekkoltam a GPS-en az aznap megtett távot. A műszer szerint ezen a túranapon 25,4 kilométer jöttem, 52 méter szinttel. Ekkor még csak öt óra felé járt az idő, nem kellett tehát lámpafényben megvacsoráznom, aztán még a térképet nézegettem sötétedésig. Harmincöt kilométerem volt már csak Kisvárdáig, elgondolkodtam azon, hogy másnap korán indulva elgyalogoljak-e egyetlen hosszú menettel odáig, de aztán lemondtam erről. Mivel az ősz közeledtével egyre később van napkelte, viszont egyre korábban a naplemente, ezért inkább kettéosztom a távot, holnap is csak a szokásos 25 kilométert letalpalva, aztán vasárnap reggel már szinte végig aszfalton haladva gyorsan beérek majd a városba és lesz időm egy kis városnézésre is, mielőtt hazaindulok majd a vonattal.

Sötétedés után még egy darabig zenét hallgattam, és most is csak kilenc óra felé tettem el magam a következő napra.