Október közepe után már folyamatosan lestem a középtávú időjárás-előrejelzéseket, de úgy látszott, nehéz lesz találni a csapadékos őszben három-négy olyan napot, amikor folyamatosan szünetet tart majd az eső. A www.idokep.hu oldal folyamatosan frissülő csapadéktérképén láttam, hogy az Alföld északi részén az elmúlt két hétben lehullott vagy százmilliméternyi eső, úgy nézett hát ki, ha fentről nem is kapom majd az áldást, azért a sárviszonyok jelentősen megnehezíthetik az utolsó, Kisvárdától Sátoraljaújhelyig tartó, 65 km hosszú szakasz teljesítését. Végül hosszabb hezitálás végén úgy döntöttem, hogy október 23-án, vasárnap indulok majd a túrára, mert a következő három napra egyik előrejelző oldal sem jósolt esőt a Felső-Tisza vidékére. Szokás szerint szombaton, az indulásom előtti napon megvettem a Kelenföldi pályaudvar elővételi pénztárában a jegyem, beszereztem a túrára a hideg élelmet, aztán délután becsomagoltam otthon a hátizsákom.

Vasárnap reggel már csak fel kellett kapnom a betyárbútort, és elbumlizni vele a Nyugati pályaudvarra. Előző túrámhoz hasonlóan most is a Holló IC-vel utaztam, de most nem Debrecenig, hanem Nyíregyházáig vettem rá jegyet, ott aztán átszálltam a Záhonyba induló Stadler FLIRT motorvonatra. Igazán nem lehetett panaszom az utazás sebességére, az IC ment, mint a golyó, a három egységből álló motorvonat pedig olyan gyorsulásokat és sebességet produkált a sűrű állomások között, hogy csak lestem, mint a vett malac. A menetrend szerinti percnyi pontossággal, fél tizenegy után egy perccel érkeztem le Kisvárdára, gyorsan indultam is volna az utamra, de az ünnepnap ellenére nyitva tartó pályaudvari resti látványa megállított, így hát itt hörpintettem fel a túraindító sercseppjeimet, méghozzá egy egész üvegnyit!

A restiből kilépve még gyorsan elintéztem a pecsételést a peronon felszerelt dobozában fellelt kéktúra bélyegzővel, aztán bekapcsoltam a GPS-t és gyorsan belevágtam a túrába. Az előttem álló körülbelül 65 km-es utat nyáron simán bevállaltam volna két napra, de most figyelembe kellett vennem, hogy október végén már rövidebbek a nappalok, ami persze erősen korlátozza a világosban megtehető túratávot. Ráadásul most, az első túranapra, nem is tudtam korábbi időpontra megszervezni a Kisvárdára való lejutást, így aztán alig hat órám maradt a napi menetre. Célul a Tisza parti ártéri erdőt tűztem ki, odáig pedig nagyjából húsz kilométert kellett megtennem, ami nem volt lehetetlen, de azért nem lazsálhattam egy percet sem!

A vasútállomásról kilépve a már megismert úton, a Bocskai és Serház utcákon visszatértem a vasúti híd alá, aztán a temető mellett felkaptattam a felüljáróra a cikk-cakkos kerékpárúton. Fenn találkoztam az első jelzésekkel, ezeket követve ereszkedtem le a felüljáró járdáján. Az igazolófüzet térképéhez képest több kisebb útvonalváltozás is van a városban, az első letérített a széles Gyár utcáról az Aradi vértanúk terére, hogy onnan a Rákóczi utcán induljak a központ felé. Elballagtam a gondozott kertben álló evangélikus templom előtt, aztán a görög-katolikus templom következett a sorban. Negyed tizenkettő felé értem el a Szent László út sétálóutcának kialakított szakaszát, végigsétáltam a szépen felújított házsorok között, aztán lassan megérkeztem Szent László királyunknak az utca végén álló lovasszobrához.

Eléggé szomorkás volt az idő, borult volt az ég, ráadásul még valami vékony köd is megülte a várost, de azért bíztam abban, hogy az előrejelzéseknek megfelelően fel fog szakadozni a zárt felhőzet és ki fog sütni délutánra a nap! Ennek még nem sok előjelét láttam, de ami késik, nem múlik! A városi könyvtár előtt rátértem a Krucsay Márton utcára, elsorjáztam a római katolikus templom előtt is, épp akkor zúdultak ki az emberek a miséről. Kissé megbámultak a nagy motyómmal, ahogy próbáltam átvágni a keskeny járdán összeverődött tömegen, sajnos nehezen értették meg, hogy nem elég az, ha én személyesen elférek két ember között, a hátizsákra keresztben felszíjazott sátornak picivel több hely kell ennél! Azért szerencsére senkit sem kellett felöklelnem a közelharcban, de végül az okosabb enged elvet követve inkább átvágtam az úttest túlsó oldalára.

Pár száz lépés után jobbra letérve a Krucsay Márton utcáról a Vár utcán indultam a várrom felé. Ez egy másik kicsi útvonal módosítás Kisvárdán, mert korábban az Alföldi Kéktúra nem tette meg ezt a kis kitérőt. Az utolsó házak után átvágtam a parkon, elsorjáztam a tavacska mellett és a fák felett már meg is pillantottam a romos falakat. Habár a területén végzett ásatásokból feltételezhető, hogy már az őskorban is állt egy földvár ezen a helyen, a mai vár építését csupán 1465-ben kezdte meg a várost birtokló Várady család. A síkvidéki várat a helyszínen bányászott agyag kiégetésével készült téglákból építették fel a környék jobbágyai, mintegy harminc mesterember irányításával. Az így elkészült belső lakótömböt többsoros vonalban levert facölöpökkel erősített külső vár védte, és az egész erődöt széles és mély vizesárok kerítette.

Szintén a várat erősítette a folyamszabályzások előtt a környező lápos, mocsaras terület. A török soha nem ostromolta, de többször is gazdát cserélt az erődítmény Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd híveinek évtizedes csatározási során. II. Rákóczi Ferenc fontos bázisa volt a vár a szabadságharc során, de később jelentőségét vesztette és a környék lakossága gyorsan megkezdte értékes téglaanyagának széthordását. Ennek 1828-ban a vármegye vetett véget, rendeletben tiltva meg az illegális bontást, ez a magyar műemlékvédelem egyik legrégebbi dokumentuma. 1958-1960 között a romos falakat részben helyreállították.

Megálltam a romos falak alatt, készítettem pár képet, aztán megpróbáltam körbejárni a várat, de az sajnos lehetetlen volt, ugyanis szorosan mellé épült a focipálya kerítése! Így aztán pár perc múlva már indultam is tovább, és a Várfürdő mellett elhaladva néhány perc alatt visszatértem a főútra. Innen már gyorsan magam mögött hagytam a várost. A jelzéseket követve értem el a Belfőcsatornát, még a főút hídján keltem át felette, aztán a jelzéseket követve letértem az aszfaltútról és egy kis réten átvezető ösvényen érkeztem a Shell benzinkúthoz. Itt eltűntek a jelzések, tanácstalanul néztem körbe és észre is vettem a következőt a városszéli Tesco gazdasági udvarának a betonkerítésén. A kerítéssarkot megkerülve értem vissza a Belfőcsatorna partjára, a térképről már tudtam, hogy sokat fogok még gyalogolni mellette!

Pár száz lépés után kereszteztem a forgalmas 4-es főutat, aztán a csatornaparton továbbindulva arra gondoltam, jó lenne már megállni egy pihenőre, annál is inkább, mert már dél felé járt az idő! Le is málháztam egy füves folton, megettem ebédre az egyik magammal hozott szendvicset, aztán ittam még rá egy keveset. A térképet vizsgálgatva arra jutottam, hogy a legközelebbi pihenőmet már a következő falu, Rétközberencs határában kéne tartanom, aztán minden visszapakolva a zsákba újra a hátamra kaptam azt. Utolsó mozdulatként a már a vállamon lévő hátizsákot kissé megemeltem, és a derekamra kattintottam a hevedert. Ez volt az a pillanat, amikor egy reccsenéssel megadta magát a derékheveder csatja, és a zsák teljes súlya egy pillanat alatt visszazuhant a vállamra!

Azannyát! Ez nem volt belekombinálva a túrába! A zsákot levéve a vállamról közelebbről is megvizsgáltam a törött műanyag csatot, de az javíthatatlannak tűnt. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeimet: az ünnepnapon minden zárva van, tehát pótolni lehetetlenség, megjavítani sem tudom, kénytelen vagyok így indulni tovább, ugyanis a befejező túrámat emiatt feladni nem fogom! A zsákot újra a hátamra kapva kicsit eljátszadoztam a csattal: próbáltam a heveder feszességén kicsit engedve bekattintani, végül pár perc alatt találtam egy olyan beállítást, ahol nem nyílt ki, viszont a zsák súlyának legalább egy kis részét rá bírtam terhelni a derekamra. Így elég jól tudtam haladni, bár a következő napokban mindig a legváratlanabb pillanatokban pattant szét a törött csat!

A továbbindulásom örömére az idő is kezdte megemberelni magát, lassan szakadozni kezdett az addig zárt felhőtakaró, és melegen kisütött a nap! Egyből jobb kedvre derültem én is, és továbbindultam a Belfőcsatorna északi partján vezető keréknyomokon. Az út eleje egy kicsit sáros volt, mélyen feltúrták a talaját a nehéz mezőgazdasági járművek, de ezek pár száz lépés után letértek a földekre és kényelmesen járható, füves keréknyomok maradtak alattam. A késő őszi napsütést élvezve ballagtam a csatornaparton, megbámultam egy felette átvezető öreg kőhidat és alapvetően nagyon jól éreztem magam, csak a vállam kezdte húzni az egyre nehezebbnek tűnő hátizsák! Sajnos, ezen a törött csat miatt nem nagyon tudtam segíteni, ezért úgy döntöttem, inkább egy kicsivel sűrűbben tartok ezentúl pihenőket.

Rétközberencs előtt nem sokkal álltam meg újra, kicsit üldögéltem a párás napsütésben a füves csatornaparton, aztán továbbindultam a falu felé. Itt is sárosabb lett az út, ahogy közeledtem a településhez, de az árokparton kerülhetőek voltak a dagonyák, aztán az szélső házaktól aszfaltburkolatot kapott az út, ami már könnyen járható volt. Habár még Kisvárda határában felvettem a kamáslikat, eddig még nem lettek sárosak, és bíztam abban, hogy ez így marad a későbbiekben is!

Rétközberencsnek csak a szélét érinti az Alföldi Kéktúra, mert a falu nagyobbik része a csatorna déli partján fekszik, én pedig a Belfőcsatornán átvezető hídnál nem arra fordultam, hanem ráálltam a hídon átjövő keskeny aszfaltútra és északnyugat felé indultam el rajta. Jó kilométernyi talpalás után értem el egy bekerített telephelyet, azt hittem, csak a kapujáig vezet az aszfaltút, de az folytatódott, megkerülte a telket, és néhány száz lépéssel odébb, a XV. csatorna zsilipjeinél és a mellette lévő szivattyúháznál ért véget. A jelzéseket követve felkapaszkodtam a száraz csatorna nyugati gátjára, ezen futottak a keréknyomok talán 4-500 lépés hosszan, aztán balra lekanyarodtak a töltésről.

Egy nagyon kellemes része kezdődött itt a túrának: a homokos keréknyomok mezőkön, erdőfoltokon vezettek keresztül, szinte sehol sem volt sár, az út mindenhol jól járható volt. Egyetlen pici probléma adódott csak ezen a szakaszon: a jelzések nagyon megritkultak! Néha több percet is mehettem, mire egyet is felfedeztem az útszéli fákon! Azonban még ennél is rosszabb volt, hogy az útelágazásokban sem volt jelezve az, hogy merre kell továbbindulni! Az igazolófüzet térképe is csak elnagyoltan jelzi az útvonalat ezen a szakaszon, nem mutatja a keresztező, kiágazó keréknyomokat, földutakat sem. Itt bizony elkélt a GPS segítsége, megnyugtató volt, hogy mindig megbízhatóan jelezte a továbbvezető utat! Nagyjából egy órányit bóklászhattam ezeken az erdei-mezei keréknyomokon, mire feltűntek előttem Tiszakanyár szélső házai.

A pecsételőhelyek fóruma szerint az Anita büfét kellett megkeresnem a Fő utca 20. szám alatt, szerencsére még az alvégen az utamba akadt. Nem vártam azt, hogy nyitva legyen, a kéktúra bélyegző dobozkája is a kerítés külső oldalára volt felszerelve, így könnyen elérhető volt. Lemálházva mellette elvégeztem az adminisztrációt, aztán észrevettem, hogy mozgolódás van a büfében, így oda is betértem. Hozzám hasonló korú hölgy (gondolom, Anita személyesen) nézett ki a büfé kis kiadóablaka mögül, kértem hát tőle egy Borsodit, aztán leültem vele a terasz egyik székére. Jólesett egy kis pihenő, ugyanis a korai alkonyat miatt kissé a lovak közé csaptam, és Rétközberencs után már csak egyszer álltam meg pár percre pihenni az idáig tartó utamon. Megnéztem a térképet is, szerinte még nagyjából három kilométeres út várt rám a Tisza hídig, utána szerettem volna sátorozóhelyet találni magamnak a túlparti ártéri erdőben.

A hídig vezető út nagy részét Tiszakanyár hosszú, észak felé tartó utcáján, a Fő úton tettem meg, aztán a faluvégi rendezett cigánytelepen átvágva és az utolsó házakat is magam mögött hagyva megérkeztem a Tisza füves oldalú gátjának tövébe. Felkaptattam a koronájára a keréknyomokon és elindultam a már közeli híd felé. Pár perc alatt elértem az országutat, felkapaszkodhattam volna egy keskeny beton lépcsősoron is az úttestre, de inkább végigsétáltam a feljáróút omega kanyarján. Mivel csak a híd távolabbi, északkeleti oldalán volt járda, egy rövid forgalmi szünetet kihasználva fürgén átügettem a széles aszfaltcsíkon, és elindultam a Tisza túlsó partja felé.

A bágyadt október végi napsütésben szép volt a rálátás a folyóra, meg is álltam pár percre a híd közepén és készítettem pár képet az ártéri erdő falai között kanyargó Tiszáról. A bodrogközi partot elérve párszáz lépést még az országút szélén tettem meg, aztán megláttam ezen az oldalon is az utat keresztező árvízvédelmi töltést. Egyetlen jelzés sem mutatta a letérést az útról, de mivel a térkép is és a GPS is azt jelezte, hogy a gáton kell továbbindulnom délnyugat felé, ismét átvágtam az úttesten, átléptem a töltés tetején futó kopott aszfaltcsík elejét elzáró fémsorompón és az árvízvédelmi töltésen folytattam az utam.

Ekkor már négy óra felé járt az idő, lassan alkonyodni kezdett. Nekem sem voltak már nagy terveim, tulajdonképpen eddig terveztem a napi szakaszt, forgattam is a fejem, hol találhatnék valami alkalmas helyet arra, hogy sátrat verhessek. De összefüggő falként húzódott az erdő a gát mindkét oldalán, és ahogy felmértem, elég nehéz lett volna keresztültörtetni a bokros-susnyás erdőszélen. Nagyjából húszpercnyi menet végén egy földút keresztezte a töltést, a védett oldalon itt már megművelt földek húzódtak, az ártéri oldalán pedig egy rés nyílt az erdő falán, ahol az út beszaladt a fák közé. Lekocogtam a földúton a fákhoz, és benézve közéjük egyből észre is vettem egy avar borította kis tisztást a vén nyárfák között. Az útról letérve pár lépéssel elértem a helyet, ami így közelről is nagyon megnyerte a tetszésemet, pár perc alatt fel is ütöttem ott a sátrat.

Fél ötre már be is pakoltam a holmim. Gyorsan hazatelefonáltam, szokás szerint lediktálva a sátor pontos pozícióját, aztán a GPS-en még ellenőriztem a napi távot: 19,6 km-t mutatott a számláló, összesen 59 méter szintemelkedéssel. Mire elrendezkedtem, már be is kellett kapcsolnom a fejlámpámat, hogy láthassak valamit. Annak a fényében vacsoráztam meg, utána végignéztem a térképen a következő napi szakaszt. Ezen a napon megúsztam a dagonyázást, még csak sáros sem lett a napi menet végére a kamáslim. Próbáltam felmérni a térkép színes ábráin, milyenek lesznek vajon az utak a túrám második napján, de persze nem lettem sokkal okosabb. Alaposan megnéztem a lámpafényben a hátizsákom törött derékcsatját is, hogyan lehetne annyira rendbe hozni, hogy ne pattanjon szét negyedóránként a derekamon, de most sem volt rá semmi épkézláb ötletem! Így aztán félretettem ezt is és inkább zenét hallgattam a mobilomon, amíg el nem álmosodtam. Kilenc óra felé kapcsoltam ki a telefonom és tettem el magam másnapra.