Túrám utolsó két napjáról már csak egyetlen leírást adok közre, ugyanis az ötödik napot meglehetősen rövidre szabtam, hogy még körülnézhessek a hazaindulásom előtt Kisvárdán, annak a napnak tehát nem érdemes önálló fejezetet írni. Túrám negyedik napjának reggelén is korán fenn voltam már, a szokásos program szerint megreggeliztem, megborotválkoztam, macskamosdást tartottam fél liter víz és egy fürdőszivacs segítségével, aztán komótosan összekészülődtem az útra. Most nem siettem, hiszen erre a napra is csak 25 kilométert terveztem be, így hát ráértem az indulással. Az összepakolt hátizsák mellett még heverésztem egy ideig a polifoam matracomon, a térképet nézegetve és memorizálva az útvonalat, aztán csak fél nyolc felé bújtam elő a sátorból és bontottam le azt. Szokás szerint még hazaszóltam, hogy minden rendben van, aztán háromnegyed nyolc felé kaptam a hátamra a betyárbútort és indultam tovább az utamon.

Pár lépéssel visszatértem az akácos és a szántók határára, aztán a szélső fák mellett bandukolva átvágtam a kissé gazos tarlón, pár perc alatt elérve a túlsó szélén húzódó fasort és a mögötte futó országutat. Áttörtettem a susnyás aljú fasoron, megbirkóztam a méter mély útszéli árokkal és felkapaszkodtam az aszfaltcsíkra. Magam korabeli biciklis úriember érkezett az úton Kántorjánosi felől, kíváncsian figyelve a ténykedésemet. Úgy látszik, nem sietett, mert megállt az út szélén a bringával és odaköszönve megkérdezte, honnan jövök? Röviden vázoltam neki, hogy itt aludtam az erdőben és alig tíz perce keltem csak útra, aztán együtt indultunk tovább, ő tolta maga mellett a drótszamarát.

Mint kiderült, szüretelni indult az innen gyalogosan félórai járásra lévő elhanyagolt és mára már gazdátlan szőlőskertekbe, tényleg ott himbálódzott a már sok nyarat megélt kerékpár kormányán egy nagy festékes vödör. Mindenféléről beszélgettünk, közben végigballagtunk az országút hosszú egyenesén és felkaptattunk az autópálya felett átvezető hídra. Fenn a tetején búcsúztunk el egymástól, ő nyeregbe pattanva legurult a híd északi oldalán, én csak úgy gyalog-galoppban indultam utána. Lenn a híd tövében hosszabb szerelvényigazítást tartottam, mert éreztem, az elmúlt napokban kicsit megereszkedtek a hátizsákom szíjai. Pár percet elszüttyögtem azon, hogy beállítsam a hosszukat, de hát nem volt okom a sietségre, nem kellett időre eljutnom sehová sem! Végül csak fél kilenc felé indultam tovább, de akkor már azzal a szándékkal, hogy meg sem állok a Vajai-tóig!

Hosszan nyújtózott el előttem a keskeny, de szinte tökegyenes országút, már kilométerekről észrevettem rajta a szemből érkező autókat. De nem volt nagy a forgalom ezen a napsütéses szombat reggelen, csupán egy-két szembejövővel találkoztam, és csupán egyetlen autó ért utol hátulról, de az meg is állt mellettem. Fiatal pár ült benne, a férfi kiszólt az ablakon, hogy ha Vajára tartok, akkor szívesen elvisznek odáig, de ezt az invitálást udvariasan, viszont önérzetesen visszautasítottam. A szokásos válaszomat mondtam most is: elhatároztam, hogy körbegyalogolom az országot és ebbe az értelmezésem szerint nem fér bele az, hogy akár csak pár kilométer erejéig is autóba szálljak! A fiatalember búcsúzóul csak intett, aztán elporzottak az úton.

Azért gyalogosan is elég jól lehetett haladni a keskeny, de nagyon jó minőségű aszfaltcsíkon, gyorsan ledaráltam a távot a Vajai-tó mellett felépült üdülőtelepig. Kilenc óra felé értem el a legszélső hobbitelkeket és víkendházakat, aztán az országúton battyogva végigsorjáztam előttük. Kíváncsi voltam a tóra is, ezért aztán a legelső helyen, ahol keréknyomok indultak két szomszédos telek között a vízpartra, le is szaladtam néhány lépéssel oda. Kis csónakkikötőhöz értem le, itt aztán ledobva a hátamról a zsákot elnézelődtem a parton. A telkek nem értek le egészen a tóig, gyalogösvény futott végig a parton, öreg nyárfák vetettek árnyékot rá és szép volt a rálátás innen a nádszigetekkel tarkított vízfelületre. Leültem pár percre a fűbe ledobott hátizsákomra, pihentem egy sort, aztán pár képet is készítettem a tóról.

Továbbindulva azon morfondíroztam, hogy nem sok kedvem van letérni a kéktúra útvonaláról, hogy elkutyagoljak a vagy két kilométerre lévő Vajára, hogy a hivatalos kéktúra stemplit beszerezhessem a különben nagyon szép Vay kastélyban, inkább itt a tóparton kellene keresni valami helyet, ahol bélyegzést szerezhetnék. Ez a „valami hely” egyértelműen egy kis boltot vagy kocsmát jelentett, mást itt az üdülőtelepen biztosan nem találok majd. Mindenesetre a szombati nap némi reményt adott, hiszen ilyenkor biztosan élénkebb errefelé az élet, mint egy átlagos hétköznap kora délelőtt! Pár száz lépés után szinte bele is botlottam az út szélén álló, kerítésén Kőbányai sörös molinókkal díszített kis büfébe. Ide be is tértem.

A tulaj épp az épületet próbálta téliesíteni, most gyújtva be először ebben a szezonban az ivóban álló kis fa- és széntüzelésű kályhába kíváncsian vizsgálgatva közben a kéményen kibodorodó füstöt. Kicsit lassan jött meg a huzat, mert a nap belesütött a kürtőbe, de aztán csak kialakult az is, mint púpos gyerek a prés alatt, egy-két perc múlva pedig már vígan lobogott a láng és pattogtak a fahasábok a kis kályhában. Kértem stílszerűen egy kori csapolt Kőbányait, meg egy pecsételést a céges bélyegzővel a füzetembe, a sörrel aztán kiballagtam a kissé füstös ivóból a teraszra és letelepedtem az egyik asztal mellé. Elővéve a térképet felmértem ez előttem álló távot. Most, hogy már nem kellett bemennem a faluba, nyertem egy órát, tehát nem kellett különösebben sietnem, úgy terveztem hát, hogy lazábbra veszem a napot és visszafogottabb tempóval fogom bejárni a napi távot. Csak fél tíz után álltam fel az asztaltól és folytattam az utam.

Végigballagtam a kis tóparti telepen átvezető aszfaltúton, pár tucat lépésnyi kitérővel még leszaladva egy nagyobb csónakkikötőbe is. Itt egy mólón be lehetett gyalogolni a partról a vízre, megállva egy percre itt is készítettem néhány képet, innen továbbindulva aztán már hamar elértem az üdülőtelep túlsó szélét. A Vajára vezető út nagy, jobbra ívelő kanyarjában megkerültem a tó északnyugati sarkát, itt az út a korábbi északi irányából északkelet felé tört és egy-két tucat lépés után feltűnt előttem az aszfaltcsíkból balra kiváló és észak felé továbbinduló homokos út. Erre fordultam rá a jelzéseket követve, és hamarosan elmaradtak mögöttem a házak.

Erdőfoltok, bekerített új erdőtelepítések és almáskertek mellett elbaktatva fél tizenegy felé értem el az utamat keresztező, Nyíregyháza és Vásárosnamény közötti vasút töltését, itt álltam meg a legközelebbi pihenőre egy magányos akácfa alá letelepedve. Ejtőztem itt is egy sort az egyre jobban kimelegedő időben a fa árnyékában, aztán a térképemet nézegetve úgy döntöttem, hogy a legközelebbi pihenőre már csak Rohodon fogok megállni. A kényelmesen járható, homokos út folytatódott a sínek másik oldalán is, és még sokáig kitartott alattam. Már hallottam a távolban a forgalmas 41-es út zaját, amikor ez az út jobbra kifordult alólam, egyenesen csak alig járt nyomok vezettek egy középfeszültségű távvezeték nyomvonalát követve. Végigbotorkáltam ezeken a kátyús nyomokon egészen a főútig, egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átkocogtam a túloldalra, az ott induló földúton pedig már pár perc alatt elértem Rohod a távolban már látható szélső házait.

Végigbandukoltam a hosszú Szabadság utcán, aztán amikor ez beletorkollott a szélesebb Kossuth Lajos utcába, arra tértem rá és ballagtam be rajta a faluközpontba. A kis háromszögletű terecskén átvágva ráfordultam a Petőfi Sándor utcára, itt tűnt fel az út elején álló Vadászkert bisztró. Habár Rohodon nem kell pecsételni, betértem ide, feltöltettem a már lassan kiürülőben lévő palackjaimat csapvízzel és kértem egy üveg Borsodit is a pultnál. Az egyik asztalhoz letelepedve egy nálam némileg fiatalabb úrra figyeltem fel, aki látszatra kiszúrt engem, és kézzel-lábbal gesztikulálni kezdett felém. Végül egy percnyi mutogatás végén elnevette magát és kíváncsian figyelt engem, a reakciómat lesve. Nagyon bamba képet vághattam, így aztán a kocsma közönsége felvilágosított, hogy az imént a néma úr épp egy viccet „mondott” el nekem. Erre a mutogatós úr hevesen bólogatni kezdett és az ivóban kitört az általános nevetés!

Persze innen se menekülhettem el beszélgetés nélkül, miután mondtam nekik, hogy Nyírkarászra tartok, mindenki a szinte tökegyenesen a szomszéd faluba átvezető erdei utat javasolta, mint legrövidebb utat. Szaporán bólogatva köszöntem meg a tippet, nem említve, hogy a kéktúra amúgy is ezen az úton megy át a szomszéd faluba! Egyébként az Alföldi Kéktúra, ami Mezőtúr és a volt Halápi csárda között óriási vargabetűket téve kanyargott át az Alföldön, ezen a részen, mintha megbánta volta az eddigi kitérőket, szinte nyílegyenesen vezetett a homokos utakon észak felé, az egyre közelebbi Kisvárdára. Miután elbúcsúztam a kocsma törzsközönségétől, a hosszú Petőfi utcán hagytam magam mögött Rohodot. Az utolsó házak után az aszfaltozás is elfogyott, mély talajú, homokos úton baktattam tovább. Még nekem is bokáig süllyedt a lábam néha a finomszemcsés homokba, elképzeltem, mennyit szenvedhetnek vajon itt a kerékpárosok?

Ahogy a nyomokon baktattam, lassan változni kezdett az idő. Egyre vastagodó fátyolfelhőzet szűrte meg a napsütést, fél egy felé pedig, amikor megálltam a következő pihenőre, már teljesen be is borult az ég! A jelek egy közeledő melegfrontra utaltak, előkapva az okostelómat megnéztem hát rajta az előrejelzéseket. Esőt nem jósoltak, a www.met.hu radarképe sem mutatott sehol sem csapadékot az országban, ez azért megnyugtató volt. Folytattam hát a túrát a homokos úton, nagyjából egy óra felé érve el a nyugat felől, Petneházáról érkező és egy erdei útkereszteződésben alám forduló erdei makadámutat.

Ezen ballagtam a továbbiakban vagy három kilométert, egészen Nyírkarász határáig. Itt aztán a kavicsos út leaszfaltozva folytatódott, én pedig végigballagtam rajta egészen a kultúrházig. Itt áll az útelágazásban a Tölgyfa presszó. Belépve a félhomályos ivóba hirtelen elhallgatott mindenki, én pedig kissé meghökkentem az ottani, meglehetősen kemény fazonokon. Ritkán szokott megesni velem az, hogy köszönök belépéskor és nem köszön vissza senki, hát itt megtörtént ez is. Kértem egy Borsodit a néma csendben, aztán leültem vele a sarokban lévő asztalhoz, hogy legalább két oldalról védve legyek, ha netán akcióra kerül a sor. De nem volt gond, lassan újra elindult a beszélgetés, mintha ott se lennék.

Megittam a sört, aztán gyorsan elhagytam a helyszínt, mivel már belépés előtt észrevettem, hogy kéktúra bélyegző dobozkája kinn van felszerelve a külső falon. Nyomtam egyet a füzetembe, aztán a távozás hímes mezejére léptem. A Madai úton, aztán onnan balra fordulva a Jókai utcán végigkorzózva értem el Nyírkarász túlsó szélét, de itt az aszfaltozás nem ért véget, hanem egy keskeny, bekerített almáskertek között futó útként folytatódott. Szemre már erősen érett a kertekben az alma, az ágak szinte roskadoztak az aranyló és vöröslő termés súlya alatt, de már rengeteg le volt potyogva a fák alá, a földre. Összefutott a nyál a számban a sok almát látva, jólesett volna egy szem belőlük, de a kertek be voltak kerítve, a drótkerítésen átmászni pedig nem volt sok kedvem. Nagyjából másfél kilométer után térítettek le innen a jelzések, balra induló homokos keréknyomokra.

Csak az aszfaltburkolat ért itt véget, de pont úgy, mint korábban, most is bekerített almáskertek között baktattam, aztán kiértem a mezőkre. Egy nagyfeszültségű távvezeték mellé érve fordultak jobbra a keréknyomok és vezettek ki a Gyulaházára tartó keskeny aszfaltútra. Erre rátérve aztán hamarosan feltűntek előttem a település szélső házai. A pecsételőhelyek fóruma szerint egy serfőzde épületén kellett volna megkeresnem a kéktúra bélyegzőt, de egyrészt sejtettem, hogy hétvégén ezt a helyet zárva találom, másrészt pedig én inni szeretem a sört, nem pedig a készítésénél jelen lenni, ezért aztán más pecsételési lehetőség után néztem.

Pont utamba akadt a Szabadság úton végigslattyogva a Vigadóház nevű presszó, ide betérve intéztem el az adminisztrációt, ugyanis a pultos hölgy jószívvel adta a céges bélyegzést. Természetesen itt is lecsúszott egy Borsodi a torkomon, aztán az asztalnál a térképet nézegetve láttam, már csak alig két kilométerre vagyok a már korábban kiszemelt sátorozóhelytől. Borongós időben indultam tovább a presszóból, de a www.met.hu oldalon csekkolva az időjárást még mindig nem esett sehol sem az országban. Alig pár száz lépés után tűnt fel egy öreg MIG21-es repülő az út jobb oldalán, tűhegyes orrát a borult ég felé emelve. Nem véletlenül áll ez a repülő itt, hiszen 1949-ben ebben a faluban született Farkas Bertalan, aki vadászpilótaként kapta meg az űrhajós kiképzést a Szovjetunióban és aztán járt is a világűrben 1980-ban, a Szojuz-36 úrhajó legénységének tagjaként. Elgondolkodtam azon, hogy meglátogassam-e a szülőházában berendezett kis emlékmúzeumot, de ekkor már fél öt felé járt az idő, az égkép sem sok jóval biztatott, ezért aztán inkább továbbindultam az utamon.

A falu vége felé közeledve az aszfaltozott utca balra tért, én viszont a jelzéseket követve egyenesen indultam tovább a Kisvárdai utcán, és hamarosan elhagytam az utolsó házakat is. Egy erdőfolt húzódott a homokos út jobb oldalán, és tudtam, hogy ez az utolsó számottevő fás terület Kisvárda előtt, így tehát ez az utolsó szóba jöhető sátorozóhely is! Forgattam hát a fejem, hogy hol látok sátorverésre alkalmas helyet, aztán meg is pillantottam pár perc múlva! Sorokba ültetett fiatal nyárfás mellé értem, a fasorok között füves csíkok húzódtak. Nem is sokat teketóriáztam, letérve a földútról befordultam a fák közé és rövid keresgélés végén meg is találtam a megfelelőnek tűnő helyet, vagy százlépésnyire az úttól. Pár perc alatt felütöttem a sátrat, fél hatra már be is pakoltam a holmim és behúztam magam mögött a zipzárt.

Hazatelefonáltam, lediktálva a sátor pozícióját, aztán megvacsoráztam, megágyaztam magamnak és még sokáig zenét hallgattam, mire elálmosodtam. Ma is kilenc felé tettem el magam másnapra.

---

Öt óra felé arra ébredtem, hogy vízcseppek kopognak a sátram tetején, ezzel aztán el is könyveltem magamban, hogy csepereg az eső. Rossz hangulatban reggeliztem meg és készülődtem össze, aztán a sátorból kimászva láttam, hogy eléggé ködös az idő. A csepergő esőben lebontottam a sátrat, aztán összecsomagolva azt is rácsatoltam a hátizsákomra. Még röviden hazatelefonáltam, hogy minden rendben, aztán a motyót a hátamra kapva visszaballagtam az erdőszéli földútra. Csak itt vettem észre, hogy nem az eső esik, csak a fákra lecsapódó pára csepergett le eddig is a földre! Ettől kissé jobb kedvre derültem, habár az idő eléggé szomorkás maradt, és a ködtől alig százlépésnyire lehetett csak látni.

A földúton slattyogva fél óra alatt értem el egy fakereszt mellett azt a pontot, ahol balról egy aszfaltút, a Kisvárdára vezető országút fordult alám. Rátértem az út bal oldalára, de eléggé rossz volt itt a padka, kénytelen voltam az aszfalt szélén baktatni. A kora reggel ellenére komoly volt rajta az autóforgalom, és mivel féltem, hogy elütnek a ködben a szemből érkezők, feltettem a homlokomra a legnagyobb fényerőre kapcsolt fejlámpát. Nem tudom, ez mennyit segített, viszont az biztos, hogy egyetlen autós sem ütött el addig, míg elértem Anarcs faluszélét, ahol végre rátérhettem a járdára.

Ez a falu nem kéktúra pecsételőhely, de a nekibúsult, ködös idő és a gyenge szitálás bekergetett az utamba eső első (és mint kiderült, egyetlen) útszéli presszóba. Megittam a szokásos Borsodit, elgondolkodtam, kérjek-e még melléje valami kis folyékony télikabátot is, de erről inkább lemondtam, hiszen úgyis nemsokára Kisvárdára érek! Így aztán pár perccel később már indultam is tovább, aztán a faluvégen rátértem az országúttal párhuzamos, kiváló minőségű kerékpárútra. Elhaladtam az Austria Juice gyümölcsfeldolgozója előtt, hosszú sort álltak előtte az almával csurig rakott pótkocsis mezőgazdasági vontatók.

A ködös, párás időben nem sokat lehetett látni, később csak azt vettem észre, hogy szaporodnak az út szélén a kisebb-nagyobb telephelyek, aztán lassan beértem a lakóházak közé. Megérkeztem hát Kisvárdára! Rátértem a bal oldali járdára aztán megálltam a belváros felé közeledve a „privát max Gólya ABC 2.0” nevű, jól felszerelt szupermarketnél. Megvettem a hazaútra az innivalót és nasit, aztán kilépve a boltból az órámra pillantottam. Már fél kilenc felé járt az idő, de a makacs köd csak nem akart felszállni!

Lemondtam hát a városnézésről, hiszen úgysem látnék semmit, így aztán a széles Árpád úton tovább baktattam az állomás felé. Felkapaszkodtam a járdán a vasút felett átvezető felüljáróra, aztán az Alföldi Kéktúra útvonaláról letérve egy cikkcakkos kerékpárfelhajtón leereszkedtem róla a vágányok túlsó oldalára, a temetőkapuhoz. Épp azon filóztam, hol tudnám meginni a túrazáró sörömet, amikor szinte a felüljáró alatt feltűnt előttem a Jópipa kocsma! Itt még megittam egy Borsodit, aztán már megállás nélkül végigtalpaltam a Serház utcán, aztán annak a végén balra térve a Bocskai utcán a közelben lévő vasútállomásig.

Megvettem a hazaútra a jegyem és IC helyjegyem, nyomtam egyet a peronon felszerelt kéktúra stemplivel a füzetembe, aztán a néptelen állomás egyik külső padján átöltöztem. Ekkor vettem észre, hogy lassanként felszáll a köd, és néhány perc alatt fel is oszlott a vékony rétegfelhőzet. Vakítóan kisütött a kora délelőtti nap, de ekkor már nem indultam neki a városnak, megvártam inkább a vonatomat. A 10:28-kor induló sebesvonattal aztán átcsattogtam a közeli Nyíregyházára, ott pedig átszállva a Nyírség IC-re 14:20-ra értem fel a Kökire. Innen már csak haza kellett bumliznom a városon keresztül. Fél négyre már otthon voltam.