Eléggé kimerített az előző két túranap, ezen a reggelen csak fél hat felé ébredtem, és már javában benne voltam a szokásos reggeli készülődésben, amikor hirtelen az eszembe jutott: ez lesz az utolsó túranapom az Alföldi Kéktúra útvonalát járva! Ez egy kicsit feldobott, ami nem is ártott, mert eléggé meghúzta a vállam az előző két napon a hátizsák, amit nem tudtam a rossz derékcsat miatt rendesen beállítva a hátamon cipelni! Végül a menetrend szerinti reggeli, szendvicsgyártás, mosakodás és elpakolás után hét óra után pár perccel bújtam elő a sátorból, aztán lebontva azt is felcsatoltam a már menetkészen várakozó hátizsákom oldalára. Negyed nyolc után végeztem mindennel, még röviden hazatelefonáltam, hogy minden rendben, aztán belevágtam a napi menetbe.

Pár tucat lépéssel visszatörtettem az akácosból az erdei keréknyomokra, aztán elindultam rajtuk a már közeli Karcsa irányába. Egyre jobban látszott az úton, hogy hajdan jobb napokat is megérhetett, ezen a szakaszán már előbukkant az egykori út alapját képező kőzúzalék, aztán amikor az utolsó erdőfoltot is magam mögött hagytam, már egy egész jó makadámúton ballagtam Karcsa felé. A térképem burkolt útként mutatta, valószínűleg ez kötötte össze még Trianon előtt Karcsát a most a magyar-szlovák határ túloldalán fekvő Kis- és Nagykövesddel. Kényelmesen baktatva mintegy fél óra alatt értem be Karcsára és pillantottam meg az út jobb oldalán az Árpád-kori templomocskát. Beléptem a nyitott kapun keresztül a templom udvarára és lemálháztam az információs tábla tövében. Előhúzva a pecsételőfüzetem a hátizsákból stempliztem egyet, aztán körbesétáltam az ódon épületet.

A téglából épített szentélyrész, az úgynevezett Kerektemplom a XII. században épülhetett, ezt bővítették a johannita lovagok egy nagyobb, kőből épült templomrésszel. 1527-től használják a protestánsok, azonban a török időkben az állaga egyre romlott, a XVIII. század elején már csak a puszta falai álltak. 1767-ben állították helyre, a legutolsó felújításán, ami 1969-re fejeződött be, épült fel mellette a harangláb. Lefényképeztem minden irányból a templomocskát a borongós reggelen, aztán a hátamra kapva a zsákot továbbindultam. Megálltam egy percre még a templom melletti tájház épülete előtt, aztán folytattam az utam nyugat felé a Táncsics utcán. Csak percek után tűnt fel, hogy elmaradtak a jelzések! A GPS-re rápislantva láttam csak, hogy rossz felé tértem a kis templomtól továbbindulva!

Visszabattyogtam az útelágazásba, aztán az itt dél felé forduló Táncsics utcán elindultam a másik irányba. Egy még bezárt kocsma mellett elhaladva pár perc alatt kiértem a Karcsa-csatorna partjára. A falun átfolyó csatornát itt kis tóvá duzzasztották, a parkosított vízparton egy mólót is felfedeztem. Lesétáltam hozzá és a vízbe benyúló stégről készítettem pár felvételt a tavacskáról. Ez a reggel is borongós volt, de legalább nem volt számottevő köd, így elég jól sikerültek az itt készített fényképek. Pár percig még elnézelődtem a vízparton, de aztán az órámra pillantva észrevettem, hogy már negyed kilenc felé jár az idő, én pedig még szinte semmit sem haladtam, ezért inkább folytattam az utam.

Pár száz lépés erejéig rátértem a Petőfi Sándor utcára, aztán az ABC áruház után fordultam le róla balra. A focipálya mellett elhaladva hagytam magam mögött Karcsát, aztán ahogy az aszfaltozás véget ért, megkezdődött a küzdelmem a sárral! Az utolsó házak után a földutak elágazásában jobbra, nyugat felé tértem, és a hosszú, egyenes, a megművelt földeken átvezető talajútra ráfordulva láttam, hogy ez sokáig fog tartani! Próbáltam itt is a mezők és a dagonyás út közötti keskeny gazos sávon haladni, de ez szinte lehetetlen volt ott, ahol az utat bokorsor szegélyezte. Minden méterért megküzdve értem el egy keresztező betonutat, amit a térképem Becskedi nagy útként jelzett. Itt megálltam egy pihenőre és a térképen próbáltam felmérni, mennyit kell még ezen az eszméletlenül sáros úton haladnom?

Akárhogy is méricskéltem a távot, az legalább három és fél kilométerre adódott, a végén érem majd el az aszfaltutat, ami aztán egészen Sátoraljaújhelyig kitart alattam! Akkor pedig hegyibe – gondoltam –, és a hátamra kapva a betyárbútort továbbindultam az utamon! Ezen a szakaszon már folytonos volt mindkét oldalon a zárt bokorsor, ez aztán eléggé beszűkítette a rendelkezésemre álló mozgásteret, néha bokán felül belemerülve a sárba róttam a métereket. Szerencsére itt is egyre több nyom fordult le az útról a környező földekre, aztán ott, ahol az utolsó traktor is letért a mezőkre, már csak kényelmesen járható, füves keréknyomok maradtak alattam! Szebbet kívánni sem lehetett volna!

Jó tempóban tudtam itt haladni, a magas fűben, gazban gázolva aztán a bakancsaim is egyre tisztábbak lettek. Negyed tíz felé értem el egy mezei útelágazást, ahol a GPS és a térképem szerint észak felé kellett térnem, jelzést, vagy táblát azonban nem láttam egyet sem. A keresztező út is hasonló volt a korábbihoz, a füves keréknyomok jól járhatóan vezettek tovább. Már kezdtem bízni abban, hogy ez a jó út kitart majd egészen az országútig, de most sem volt szerencsém! Egy friss mélyszántásból traktornyomok fordultak alám, ezen a ponton pedig véget ért az addigi kényelmes menet! Először még próbáltam a szinte méter mély, sáros nyomok között evickélni, de egyre újabb keréknyomok fordultak rá az útra, és itt is hamar kialakult a dágvány.

Már csak 6-700 lépésnyire lehettem az aszfaltúttól, időnként már meg is pillantottam a távolban elhúzó autókat, amikor egy sorokba ültetett nyárfást elérve a jelzések balra letereltek a sáros útról a tőle csupán pár lépésnyire futó rég nem használt, most már lassan a susnyába vesző nyomvonalra. A vendégmarasztaló sárnál azonban még a dzsindzsa is jobb volt, ezért aztán örömmel hagytam magam mögött a dagonyás keréknyomokat! Ezen a már rég nem használt úton botorkáltam ki az országútig, ahol le is ültem egy komolyabb pihenőre. Pár perc alatt kifújtam magam, aztán a kamáslikat levéve, és úgy ahogy voltak, sárosan egy nejlonzacsiba eltéve azokat, próbáltam az útszéli magas gazban úgy-ahogy megpucolgatni a bakancsaimat. Csiszatoltam pár percig őket, aztán amikor láttam, hogy legalább a rájuk tapadt sár nagyobbik részétől megszabadultam, negyed tizenegy felé továbbindultam az aszfaltút szélén.

Eléggé nagy volt az úton a forgalom, percenként kellett lehúzódnom a kamionok elől a padkára, de azért jól tudtam haladni, fél tizenegy felé már el is értem Karost. A főút most már elkerüli a falut, de én a jelzéseket követve rátértem az országút régebbi, a házak között vezető szakaszára. A hosszú és tökegyenes Árpád utcán értem el a faluközpontot, aztán ott meg sem állva a folytatásán, a Kossuth utcán indultam tovább. Bár itt tábla mutatta a letérést a Honfoglalás Kori Látogató Központ felé, inkább úgy döntöttem, nem ezt keresem fel, hanem a falu határában fekvő honfoglalás kori temetőt. Így aztán a Kossuth utcán leereszkedtem egy kis völgybe, ahol az út nagy ívben nyugatnak fordult az addigi északi irányból, és pár perces menettel megérkeztem a túlsó faluvégre, ahol az utam beletorkollott a falut elkerülő főútba. Innen már pár perc alatt elértem a temetőt.

Egy fasor mögött bújik meg a honfoglalás kori temető, de tábla jelzi az autósoknak a letérést. Lemálháztam a kapun belül az egyik pihenőpadnál és csak a fényképezőgéppel indultam felfedezőútra. Egy kis halom tetején álltak a kopjafák, amik az egyes sírok helyét jelölik, néhányon kis ismertetőtáblán olvasható az, hogy vajon ki nyugodhat ezen a helyen? A régi temető nagyon jelentős régészeti lelőhely, a díszes szablyák, övveretek, tarsolylemezek mellett találtak bizánci és nyugat-európai eredetű ékszereket is a sírokban. Feltételezések szerint a hely az itt letelepedett honfoglaló törzs temetője volt pár évtizeden keresztül. A halom tetejére felkapaszkodva most először az utam során kitűnő rálátás nyílt a Sátor-hegyekre, bár a lábaiknál fekvő Sátoraljaújhely még nem tűnt fel. Odáig kell már csak elmennem az Alföldi Kéktúra útvonalán! Készítettem pár képet, amin együtt látszanak a kopjafák és a távoli hegyek, aztán visszasétáltam a málhámhoz és indultam tovább.

Hosszú, eseménytelen kilométerek jöttek az aszfaltút szélén battyogva, az egyetlen változatosságot az jelentette, hogy egyre szebb kilátás nyílt a Sátor-hegyekre, ahogy közeledtem hozzájuk. Először csak az útszéli erdőfoltok „folytonossági hiányain” keresztül pillantottam meg őket, de ahogy egyre közelebb értem hozzájuk, már túlnőtték a fákat, és állandóan láttam a hegytetőket az erdőfoltok felett. Nem egyenesen feléjük tartottam, az országút ugyanis szeszélyesen kanyargott a síkságon, de azért egyre magasabbra nőttek! Lassan feltűntek előttem Alsóberecki házai, azon gondolkodtam éppen, vajon hol bukkanok majd rá a pecsételőhelye, vagyis a Csokány bisztróra, amikor láttam, hogy a legszélső ház olyan, mintha egy kiskocsma lenne! Hát az volt a Csokány bisztró! Betértem, elintéztem a pult mellett felszerelt kéktúra bélyegzővel a pecsételést, aztán még leültem az egyik asztalhoz egy üveg Borsodival. Lassan megiszgattam, aztán háromnegyed egy után a hátamra kaptam a motyóm és folytattam az utam.

A Csokány bisztró után az országút ráfordult a Bodrog gátjára, szalagkorlátok futottak az úttest minkét szélén, hogy a járműveket védjék a gátról való lecsúszástól. Csak egy talán méter széles füves padka maradt a töltés mindkét peremén, én szokás szerint a menetirány szerinti bal oldalon sasszéztam és erősen imádkoztam, hogy a tőlem alig fél méternyire elrohanó kaminok menetszele ne rántson be az úttestre a következő jármű kerekei alá! A falu a gát jobb oldalán terült el, már azon gondolkodtam, hogy a szalagkorláton átlépve és a gátról leereszkedve inkább ott folytatom az utat, amikor az országút egy széles balkanyarral ráfordult a Bodrog hídjára.

Megálltam a folyó felett és készítettem pár képet a Bodrogról és az egyre közelebbi Sátor-hegyekről, aztán a folyó túlsó oldaláról már megpillantottam a hegyek lábainál fekvő Sátoraljaújhelyet is! Még lehettem légvonalban vagy öt kilométerre a városközponttól, de már láttam a célomat! Ekkor még csak egy óra felé járt az idő, úgy számoltam, háromra már a városban lehetek. Némi kanyargás után befordultam a főút hosszú egyenesébe, a térképem ezt a szakaszt Papok útjának nevezte. Nem tudom, mi alapján keresztelték el így ezt az útszakaszt, viszont a kilátás fejedelmi volt innen a már közeli Sátor-hegyekre és a lábuknál fekvő városra! Most sem egyenesen a központ felé tartottam, balra voltak a hegyek és a város, kitűnően láttam őket a foghíjas útszéli nyárfasoron keresztül.

Az utolsó pihenőmre a város határa előtt álltam meg két óra felé. Megebédeltem, megettem a még reggel készített szendvicseket, megittam rá a vizem utolsó maradékát, aztán belevágtam a legutolsó túraszakaszba. Egy városszéli útelágazásban az országút balra kifordult alólam, én viszont egyenesen ballagtam tovább az itt kezdődő Berecki utcán. Nem maradtam sokáig rajta, pár perc alatt elértem a Ronyva hídját, itt aztán az aszfaltról letérve a gát tetején futó keréknyomokon folytattam az utam. Követve a patak jobbkanyarját lassan észak felé fordult a gát is, pár perc alatt elértem rajta a folyót keresztező vasúti hidat. A síneket már hosszú évek óta nem használhatták, mert sűrű dzsindzsában tűntek el a híd mindkét oldalán, átléptem rajtuk, aztán pár méter után le is tértem a gátról. Egy kisebb ipartelepen átvágva értem el a várost elkerülő 37-es utat, egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átkocogtam az úttesten és túlsó oldali kerékpárúton indultam tovább a felfestett jelzéseket követve.

Az Árpád utcán értem el a belvárost. A katolikus templom mellett ráfordultam a Kossuth Lajos utcára, végigballagtam a járdáján az útelágazásig, ott tűnt fel a balra induló Fasor utca végén a vasútállomás épülete. A sétányszerű járdán végigkorzózva kíváncsian lestem, hol pillantom majd meg az utolsó jelzést, végül az állomás előtti kis térre kiérve a fasor utolsó fáján tűnt fel, a felfestője precízen még egy kék pontot is tett a jelzés alsó fehér mezejébe. Ez tehát az Alföldi Kéktúra utolsó felfestett jelzése, a túra végpontja! Alatta egy kék pecsét jelzés mutatott az állomás épülete felé, az irányát követve ballagtam el a váróterem ajtajáig. Belépve az ajtón egyből megpillantottam a pénztár melletti falra felszerelt rozsdamentes acéldobozkát, odalépve hozzá előhúztam a fémlánc végén fityegő bélyegzőt és beleütöttem az igazolófüzetembe az utolsó, még hiányzó pecsétet. Ennek is végére értem!

Szokás szerint most sem tudtam egy dekányit sem elérzékenyülni, inkább csak fáradtságot éreztem a háromnapos túrám végén. Ekkor már fél négy felé járt az idő, négyre beszéltem meg a szállásadómmal, hogy találkozunk majd az Esze Tamás utcai sorház előtt, ahol szállást foglaltam magamnak erre az éjszakára, mert bár az Alföldi Kéktúrát befejeztem, de a kitűzött célt még nem értem el, hiszen még be kellett fejeznem a Kék Kört!

Újra a hátamra kapva a betyárbútort visszabaktattam a Fasor utcán a Kossuth Lajos utcára, aztán egy kisebb mellékutcára térve néhány métert feljebb kapaszkodtam a hegyek lábainál az Esze Tamás utcára. Pont négyre értem a ház kapuja elé, a szállásadóim már ott vártak rám. A földszinti lakásban pár perc alatt elintéztük az adminisztrációt, miután pedig elmentek és magamra maradtam a lakásban, gyorsan ledobva magamról a sáros göncöket bevettem magam a fürdőszobába és alaposan lezuhanyoztam. Végül átöltöztem a tiszta váltás ruhámba és visszaindultam a városba.

Gondoltam, körülnézek egy kicsit a belvárosban, de mire leértem a központba, már alkonyodni kezdett, meg aztán alaposan végiggondolva a dolgokat sok kedvem már nem is volt a városnézéshez. Hamar rábukkantam egy pizzériára, ide húzódtam be inkább és rendeltem magamnak egy csípős magyaros pizzát. Szokás szerint most is nagyobb volt a szemem, mint a szám, a 36 centis pizzának csak a felét tudtam magamba gyömöszölni, ezért a maradékot inkább becsomagoltattam a pincérlánnyal és egy második üveg Borsodival még sokáig elüldögéltem az asztalom mellett. Csak most jutott el lassan a tudatomig, hogy a végére értem a harmadik nagy kéktúra mozgalomnak, az Alföldi Kéktúrának is!

Amikor visszaindultam a szállásomra, vettem csak észre, hogy cseperegni kezd az eső. Már tudtam az érkező hidegfrontról, hiszen út közben ahol csak tudtam, megnéztem mobilomon a netes időjárás jelentéseket, és csak abban bízhattam, hogy most beválik a jóslatuk: reggelre már abba fogja hagyni az eső!