Éjszaka többször is felébredtem, egy kicsit túl puha volt az ágy az ízlésemnek, minden esetben hallottam az ablakpárkányon kopogó esőcseppek hangját. Végül hat óra felé keltem fel, reggelire megettem az előző nap este hazahozott pizza felét, a maradékot pedig visszacsomagoltam magamnak az útra. Közben persze folyamatosan kémleltem az időjárást, és örömmel konstatáltam, hogy hét óra felé szűnni kezdett az addig szakadó eső, viszont feltámadt a nyugati szél. Háromnegyed nyolcra végeztem a pakolással, bezártam magam mögött a lakás ajtaját, aztán a tulajjal történt megegyezés szerint bedobtam a kulcsokat a postaládába.

Az utcára kilépve elindultam lefelé a belvárosba a már csak csepergő esőben, aztán megkerestem a Kossuth Lajos utcán azt a pontot, ahol a jelzések kiágaztak az Alföldi Kéktúra útvonalából. Úgy döntöttem, ezeket követve kapaszkodok fel a Sátor-hegyek közé a Nagy-nyugodó nyergébe, hogy ott találkozzak az Országos Kéktúra jelenlegi útvonalával. A Fejes István utca járdáján kezdtem meg a kaptatót, a Sátor-hegy duplacsúcsú erdős oldala magasodott éppen előttem. Elhaladtam a Trefort Ágoston szakképző iskola emeletes épülete előtt, a diákok alaposan megbámultak a tantermekből (gondolom, éppen szünet lehetett), ahogy elvonultam a nagy málhámmal és a túrabotjaimmal az épület előtt. Közben elállt végleg az eső, és ahogy ballagtam felfelé, lassan elült a viharos erejű szél is, ahogy beértem a hegyek szélárnyékába.

Kertes házak közé értem, persze közben az emelkedés egy percre sem lanyhult. A Fejes István út folytatása a kicsit keskenyebb Májuskút utca volt, és még mindig a Sátor-hegy felé kaptattam. A monoton emelkedő egy „S” kanyarban megtört, az utca a balra tornyosuló Várhegy felé fordult és lejtett pár métert, de aztán az aszfaltcsík betért az egyre szűkülő Május-kút-völgybe és a kapaszkodás kérlelhetetlenül folytatódott. Az aszfaltút egyre keskenyebb és kopottabb lett, ahogy egyre feljebb jutottam rajta, aztán megnyílt a kilátás a völgy jobb oldalán álló Szár-hegyre, még a Magyar Kálvária hegytetőn álló építménye is feltűnt a távolban. A toldozott-foltozott aszfaltburkolat egyszer csak véget ért, kibukkantak alóla azok a nagy bazaltbloknik, amikre lejjebb a burkolatot terítették. Ezeken a bokaficamító macskaköveken kaptatva értem el az út nagy hajtűkanyarját, ahol az út kikanyarodott a völgyből és kaptatni kezdett a Sátor-hegy és a Várhegy közötti nyeregbe.

Innen térítettek le pár perc után a jelzések jobbra, egy fémsorompón keresztül az erdőbe. A GPS szerint itt már 280 méter felett jártam, és tudtam a térképről, hogy még jó százméternyi kaptató áll előttem. Kemény hegymászás végén kilenc felé értem fel a Látófa melletti turistaút elágazásba, aztán pár perccel később a Nagy-nyugodó nyergébe, ahol szemből megérkeztek az Országos Kéktúra jelzései. Megálltam egy hosszabb pihenőre a nyeregben, de mivel itt nem voltak pihenőpadok, ledobtam a hátizsákom az avarba és egyszerűen ráültem. Körbenézve egyáltalán nem látszott az, hogy az előző napokban errefelé is lehullott vagy száz milliméternyi csapadék, amire még rátett egy lapáttal a most éjszakai kiadós eső is! Az idáig felvezető turistaút egy cseppet sem volt sáros, sőt, még csak mélytalajúnak sem lehetett mondani!

Észrevettem az erdei utak elágazásában álló kéktúra tájékoztató tábla egyik lábára szerelt dobozkát, odalépve kihúztam belőle a kéktúra bélyegzőt. Ha már itt járok, pecsételni is kellene vele! Egy pillanatra elgondolkodtam, hová is üssem be a stemplit, végül kis töprengés végén benyomtam az Alföldi Kéktúra igazoló füzetének utolsó oldalára. Ha már lúd, legyen kövér! Mivel 2015 folyamán bejártam szinte az összes útvonalváltozást az Országos Kéktúra útvonalán, most is természetes volt a számomra, hogy a Sátor-hegyek közötti több kilométeres új kéktúra útvonalat is végigjárom!

Régebben az Országos Kéktúra a Sátor-hegyek mögött vezető erdei aszfaltúton haladt, de 2014-ben itt is változás történt: azóta az OKT feljön a Bányi-nyeregből – ahová a Cirkálótanya felől érkezik –, a hegyek közé, ide a Nagy-nyugodó nyergébe, majd a Kecske-hát oldalában átvág a Vörös-nyeregbe, végül onnan ereszkedik vissza az erdei aszfaltútra, ahonnan nekiindult a kaptatónak. Ezt az új útvonalat kellene végigjárnom, csakhogy most az új útvonalnak nem a kezdetére érkeztem! Úgy döntöttem pár perc mérlegelés után, hogy most a Vörös-nyereg felé indulok tovább, ebben az irányban teszem meg a mintegy hét kilométeres körtúrát a új és régi útvonalon, hogy visszaérkezhessek a végén ide a Nagy-nyugodó mérésem szerint 360 méter magas nyergébe.

Nem is sokat vesztegettem az időm, hátamra kaptam a betyárbútort és továbbindultam. Észak felé tartva egy kicsit kapaszkodott még a jól járható, alaposan kitaposott turistaút a Kecske-hát oldalában, nagyjából 414 méter magasan értem el a legmagasabb pontot. Innen aztán lelejtett az utam a széles Vörös-nyeregbe. Innen a és jelzéseket követve egy rövid, de nagyon meredek ösvényen felkaptathattam volna a Magas-hegy csúcsára, a kilátóhoz, de mivel ezt az utat 2005-ben megtettem már a fiammal az első OKT bejárásunkkor, ráadásul alig néhány hónappal ezelőtt a családdal is jártam fenn, most kihagytam ezt a megerőltető kitérőt!

Szintben indultam tovább, de most átkerültem a Kecske-hát északnyugati, erdőritkításos oldalába, itt aztán telibe kaptam a hideg nyugati szelet! A nyakamig felrántottam az anorákom zipzárját, azonban észrevettem, hogy szél kezdi már nyugat felől felszaggatni az addig zárt felhőtakarót! Pár perc alatt elértem a Kecske-hát és a Borz-hegy közötti Körtefa-nyerget, innen aztán már jóval meredekebben kellett ereszkednem, most gyakorlatilag elvesztettem mindazt a szintet, amit Sátoraljaújhelytől idáig összeszedtem! Egy tényleg eléggé meredek, sokszor vízmosásos szekérúton értem el a Sátor-hegyek mögötti völgyben kanyargó aszfaltutat, az Országos Kéktúra 2014 előtti nyomvonalát. Abban a pillanatban, amikor kiléptem az úttestre, fejeztem be a Kék Kört, vagyis értem körbe a nagyjából 2650 kilométeres útvonalat megtéve az országban, hiszen eddigi mindkét befejezett Országos Kéktúra bejárásomon ezen az útvonalon haladtam!

A Magyar Természetjáró Szövetségnél az Országos Kéktúra, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra és az Alföldi Kéktúra igazolt teljesítése után megvásárolható a 2016-ban kiadott szép Kék Kör jelvény, de én hangsúlyt szerettem volna arra fektetni, hogy a lábnyomaim folyamatosan, megszakítás nélkül húzódjanak körbe az országon a kék jelzéseket követve, ebbe pedig beletartozik a Sátoraljaújhelytől a kis erdei útig vezető mintegy hét kilométer hosszú szakasz is! Csak ezzel együtt lehet teljes a kör! Végül is innen elindulhattam volna visszafelé, de ha már itt jártam, elsétáltam az aszfaltúton a Rudabányácska határában álló Vöröskő vendégházig, aminek a kerítésén van egy kéktúra bélyegző.

Mintegy ötszáz lépés után értem el a vendégház kerítését és lemálháztam az arra felszerelt pecsétdobozka előtt. Régebben itt egy „Sátoraljaújhely” feliratú bélyegző leledzett, de most ezt lecserélték egy „Bányi-nyereg” szövegűre. Igaz, hogy nem itt van a Bányi-nyereg, hanem pár kilométerrel arrébb, de üsse kavics! Ezt a bélyegzőt is beütöttem az AK igazolófüzetembe a nagy-nyugodói stempli mellé, aztán mivel már fél tizenegy felé járt az idő, elindultam visszafelé.

Az erdőben kanyargó keskeny aszfaltúton (az OKT régi útvonalán) tizenegyre értem fel a Bányi-nyeregbe, ide érkezik az Országos Kéktúra útvonala Makkoshotyka és a Cirkálótanya felől. Itt tértem rá arra a meredeken emelkedő szekérútra, ami aztán visszakapaszkodik a Nagy-nyugodóra. Az esők ellenére ez is egy jól járható szakasz volt, egy deka sárral sem találkoztam az egész úton! Mindenesetre kaptató volt ragyásig! Fél tizenkettő után értem fel ismét a Nagy-nyugodóra, most már nem olyan fitten, mint két és fél órával korábban, itt tartottam egy komolyabb pihenőt. Szusszantam egyet, megettem a tegnap esti pizza maradékát, aztán átöltöztem a túragúnyámból az úti ruhámba. Csak tizenkettő után indultam vissza a lejtőn a városba.

Összességében elmondható, hogy itt egy könnyen és jól járható, még nagyobb esők után sem sáros szakasszal sikerült kiváltani a korábbi aszfaltutat, azonban most jócskán kaptak szintet is a túrázók! Korábban a Bányi-nyereg – Vöröskő vendégház között egyáltalán nem volt emelkedés, most viszont fel kell kapaszkodni 214 méterről 414 méterre a Kecske-hát oldalában, és onnan visszaereszkedni az aszfaltútra. Visszafelé számítva több a szint, de arrafelé az aszfaltút is emelkedik a mérésem szerint 68 métert. Bár a régi útvonalra felfestették a jelzéseket (vagyis alternatív útvonalnak számít), a csalás itt kizárható, hiszen a nagy-nyugodói stempliért mindenképpen meg kell küzdeni az emelkedővel!

Már a Májuskút utcán ereszkedtem lefelé, amikor az egyik ház előtt egy öreg Saxoba pakoló magam korabeli úriember rámköszönt és felajánlotta, hogy levisz a városba. Már a nyelvemen volt a megszokott válasz, hogy nem fogadhatom el, mert megfogadtam, hogy gyalog járom be az országot és ebben nem fér bele, hogy akár csak egyetlen kilométert is autóval tegyek meg belőle, de rájöttem, hogy már nem a Kék Kört járom! Azt már befejeztem egy órával azelőtt. Így aztán elfogadtam a fuvart a vasútállomásig. Ez azzal az előnnyel járt, hogy elértem egy korábbi vonatot, illetve vonatpótlót, hiszen Sátoraljaújhely és Szerencs között éppen vágányfelújítási munkák folytak.

A vonatpótló öreg Ikarus az állomásépület elől indult, felnyomakodtam rá a méretes hátimálhámmal, aztán tettem egy falunéző utazást vele, hiszen a 37-es útról minden olyan településre be kellett mennünk, ahol vasútállomás van. Eléggé kényelmes tempóban értünk át Szerencsre, itt még volt vagy tíz percünk, hogy átszálljunk a Miskolcra továbbinduló személyvonatra. A Tiszai pályaudvaron aztán váltottam a Keletibe induló Intercityre, amivel Kőbánya-Kispestig utaztam. A vonaton az elsuhanó tájat bámulva gondoltam végig először, hogy életem egy nagy fejezetének végére értem: tizenhárom évvel az után, hogy belefogtam a kéktúrázásba, a végére értem a Kék Körnek! Jó, ebbe belefért két Országos Kéktúra és két Dél-dunántúli Kéktúra teljesítés is, ráadásul ezután sem hagyok fel a kéktúrázással, de azért mégiscsak egy fontos mérföldkő ez a pillanat!