Ez az éjszaka is nyugodtan telt, a sátorozóhely kitűnő választásnak bizonyult. Eléggé messze voltam az amúgy is kisforgalmú aszfaltúttól, nem is ért el semmilyen zaj hozzám, csak pár őzbak ugató koncertjét voltam kénytelen végighallgatni, sőt, még egy szarvasbika távoli bőgését is meghallottam. De mivel ezek a „zajok” amúgy is minden erdei gyalogtúrámon előfordulnak, most sem zavartak különösképpen.

Persze ezen a napon is korán ébredtem, hiába: akik korán fekszik, az korán is ébred! Négy óra után már kipattant a szemem, és mivel éreztem, ebből már nem lesz alvás, ezért aztán elkezdtem a szokásos reggeli tevékenységemet: megreggeliztem, megmosakodtam, aztán komótosan összekészülődtem az útra. Bosszantó apróság volt, hogy a csomagolás közben kimerültek a fejlámpám elemei, tartalék AAA elemeket pedig nem hoztam magammal! Szerencsére teljesen feltöltöttem a kerékpár első lámpájának akkuját még a hétvégén, így aztán azzal pótolni tudtam a világítást.

Hat órára azonban még így is elkészültem, ekkor kidobáltam a holmim a sátorból és a reggel első fényeinél lebontottam azt. Fél hétre már felmálházva állt a kerékpár az egyik fának támasztva, ekkor még szokás szerint felhívtam a feleségem és megnyugtattam, hogy ezt az éjszakát is túléltem! Végül hét előtt pár perccel kapcsoltam be ezen a reggelen is a turista GPS-em, indítottam a mobilon a Stravát és nulláztam le a kerékpár computeren a napi számlálót.

Már csak pár tucatnyi lépésre lehettem a kaszálón a Márokpapi és Tarpa közötti összekötő úttól, amikor elhúzott rajta egy rendőrségi Octavia. Észrevettem, hogy észrevettek, még azt is láttam, hogy rálépnek a fékre, de aztán nem álltak meg, mentek inkább tovább Márokpapi felé. Ha nekik így jó, akkor nekem is! Aztán az aszfaltút szélén felkapva a bringára (ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy balett mozdulattal átemeltem a bal lábam a csomagtartóra rögzített holmin és a nyergen) áttekertem pár perc alatt a Tarcali-erdőn és megérkeztem a Beregsurányt Tarpával összekötő országúra.

Éppen ekkor kelt fel a nap, az útszéli fasor fácskái hosszú, keresztező árnyékokat vetettek a sima aszfaltcsíkra. Élvezem ezeket a kora reggeli tekeréseket a még kicsit csípős, mozgásra serkentően hűvös levegőben, most is kimondottan jól éreztem magam a nulla forgalmú úton tekerve. Pár perc alatt megérkeztem rajta a közeli Tarpára és áttekertem az ekkor ébredező községen. Mivel maradt még innivalóm, ezért nem kellett most vásárolnom, csak az út mellett álló Szárazmalomnál álltam meg pár percre.

A Szárazmalomban nem víz és nem is szél hajtotta meg a malom őrlőszerkezetét, hanem igavonó állatokat járattak körbe a tető alatt, hogy azok forgassák meg áttételeken keresztül a malomkereket. Kicsit itt is elnézelődtem, de a malom még zárva volt, csak a cirkuszszerű járató térbe tudtam a réseken keresztül befényképezni. Továbbindultam hát hamarosan innen is.

Megművelt földek között tekerve háromnegyed nyolc felé értem el Tivadarnál újra a Tiszát, itt aztán megálltam a hídon pár percre megcsodálni a folyót. Erre a reggelre is teljesen elállt a szél, a sima vízfelületről élesen visszatükröződtek az ártéri erdő fái. Pár percig csak némán csodáltam a látképet, végül készítettem pár képet is, de így utólag idehaza látom rajtuk, nem nagyon tudják visszaadni a pillanat szépségét!

Pár perc múlva legurultam a hídról a túlparti Kisarra és némi keresgélés után rá is akadtam a Nagyar és Szatmárcseke felé továbbinduló országút kezdetére. Munkába induló felnőttek és iskolások buszra váró csapatai mellett kerekeztem el Kisar központjában, aztán magam mögött hagytam ezt a falucskát is. A Tisza gátját követve kerekeztem át a szomszédos Nagyarra, itt aztán két helyen is megálltam. A falu központjában, egy hatalmas rózsakert közepén áll a Luby kastély, amely kihagyhatatlan látnivaló! Most, a kora reggeli időpont ellenére is nyitva állt már a kertkapu, át is gurultam rajta és megálltam a növényház mellett.

Épp most kezdték el a munkát a kertet és a növényházat gondozók, de nem foglalkoztak azzal, hogy a hivatalos nyitás előtt már itt vagyok a kastély kertjében! Így aztán zavartalanul végigsétálhattam a virágágyások között és jó pár képet készítettem a parkról, meg a szépen helyreállított kastélyról. Elnézelődtem itt is egy darabig, aztán továbbindultam.

Nagyar másik nevezetessége a Petőfi-fa a község keleti határában. A letérést tábla jelzi az országútról, maga a fa – illetve annak a maradványai – egy gondozott parkban találhatóak talán két-háromszáz lépésnyire az országúttól. A legendák szerint ennek az öreg tölgynek a tövében írta Petőfi Sándor „A Tisza” című költeményét, megénekelve benne a folyó szépségét. A tivadari hídról nyíló panoráma miatt teljesen egyet is értettem a költővel a Tisza szépségét illetően, bár a szabályozás, gátak közé szorítás sokat ronthatott a folyó kinézetén! Tulajdonképpen a folyószabályzás miatt került el innen, a fa tövéből a Tisza és a „kis Túr” torkolata is.

Nagyarról egy frissen és tökéletesen aszfaltozott úton gurultam át a szomszédos Szatmárcsekére, itt viszont a temető miatt tettem rövid kitérőt az utamról! A református templom mellett indul a rövid Táncsics utca a csónakkopjafás temetőhöz, ahol a tényleg egyedi, csónak alakúra faragott kopjafák állnak a sírok felett! Érdemes végigsétálni a kopjafák hosszú sorai között és elolvasni pár feliratot, ugyanis az elhunytak rövid élettörténete is bele van faragva a fába! A temető másik látnivalója Kölcsey Ferenc síremléke, ugyanis itt halt meg a Himnusz költője 1838. augusztus 23-án, amikor egy útja során egy viharos zápor bőrig áztatta, és emiatt meghűlt. Emlékét egy tényleg szerény síremlék őrzi a kopjafák sorai között!

A falu kis vegyesboltjában még feltöltöttem a vízkészletemet, aztán innen is továbbindultam. A szomszédos Kölcsén rátérve a forgalmasabb 491-es útra áttekertem Sonkádon, majd újra nulla forgalmú aszfaltutak következtek. Egymás után maradtak el a kisebb falvak mögöttem: Botpalád, Kispalád, Kishódos és Nagyhódos után háromnegyed tizenkettő felé értem el Magyarország legkeletibb települését, Garbolcot. Garbolc pecsételőhely az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, így aztán pecsétkeresésre indultam a faluban. Sok lehetőségem persze nem volt, hiszen az ilyen kicsi településeken van „a” bolt, esetleg „a” kocsma, és más semmi!

Kétségtelenül szerencsém volt, ugyanis éppen akkor, amikor megálltam a község vegyesboltja előtt, zárta a rácsos ajtaját a tulajdonos hölgy. Kérésemre újra kinyitotta az ajtót és előhozta a különleges pecsétet, amit pont az itt járó túrázók számára készíttetett! Mint korábban már említettem, Garbolc nevezetes hely – a legkeletibb település az országban, és ez szerepel a bélyegzőlenyomatán is! Egyébként a hölgy elmondása szerint fél tizenkettőtől fél háromig zárva szokott a bolt lenni, de most egy kicsit később végezte el a szokásos déli zárást!

A bolt előtti padon ebédeltem meg, és ekkor döntöttem el, hogy a legkeletibb pontot jelző kopjafához nem teszem meg az oda-vissza durván hét kilométeres kitérőt, fogok még eleget tekerni ezen a napon enélkül is! Így aztán megettem egy még előző nap Vásárosnaményban vásárolt zacskónyi sós-sajtos apró pogácsát, megettem mellé egy helyi gazdától kapott piros, harsogóan ropogós almát (láttam, hogy szenved a kertkapuval, ezért segítettem visszaakasztani azt a zsanérjára), aztán továbbindultam az utamon.

Újabb kicsi falvak jöttek: Méhtelken, Rozsályon és Zajtán keresztül értem el végül Csengersimát, de előtte még egy jót tévelyegtem a faluk közötti kopottas aszfaltutakon. Végül csak rátaláltam a Csengersimára vezető kitűnő aszfaltozású mellékútra, ezen aztán már gyorsan elértem a forgalmas 49-es utat. Eddig egy jót tekertem az apró települések közötti mellékutakon, de innen egészen Debrecenig már le sem térek a főutakról – márpedig az innen még több mint száz kilométer!

Az első pár kilométert Pátyodig még a forgalmas főút szélén tekertem le, de aztán a falu után kerékpárút kezdődött, ami kitartott alattam egészen Mátészalkáig. Vagyis nem egészen, de erről kicsit bővebben is szólok. Tehát a települések között egészen kiváló minőségű kerékpárutak vezetnek, ezeken tényleg élmény a gurulás. A bajok a településeken kezdődnek, mert a határukban véget ér a kitűnő kerékpárút és a házak között már nagyon változó minőségű járda-kerékpárutakon kellett gurulnom! A „gazdagabb”, vagy sikeresebben pályázó települések kirakták viacolor téglácskákkal a járdáikat, ezek azonban eléggé ráznak és a hanyag kivitelezés miatt sokszor foltokban meg is süllyedtek pár év alatt. Szegényebb falvakban egyszerűen leterítettek méternyi szélességben aszfaltcsíkokat, minden különösebb alapozás nélkül, ezek minősége sokszor már csapnivaló volt. Aztán a harmadik kategóriát azok a települések képezték, ahol nem építettek egyáltalán kerékpárutakat, ilyenkor az úttest szélén kellett aztán tekernem.

Pátyodon álltam meg csak az első pihenőre, az út melletti Erdei Falatozóban ettem egy hot dogot, amit aztán a szomszédos Erdei Kocsmában azonmód le is öblítettem egy alkoholmentes Sopronival. Az órámra nézve láttam, hogy idővel megint nagyon jól állok: még csak három óra múlt, de már csak egy harmincast kellett letekernem Kocsord határáig, a már előzetesen kiszemelt sátorozóhelyemig! Ezért innen már lazábbra vettem a figurát: kicsit csökkentettem a tempómon, ráérősebben tekertem ezután a települések között.

Porcsalmán egy ABC áruházban feltöltöttem már az éjszakára gondolva a vízkészletem, kaját is vettem vacsorára és reggelire, valamint egy levél AAA elemet is a kosaramba tettem, hogy pótoljam vele a fejlámpámban kimerülteket. Ököritófülpösön és Győrteleken meg sem állva tekertem át, végül fél hat felé érkeztem meg Kocsordra. Áttekertem ezen a községen is és megálltam a keleti határában a Székely Hadosztály emlékműve mellett. A kis mesterséges domb a három székelykapuval a Kraszna hídja után áll közvetlenül, itt vettem észre még a Google streetview képin, hogy egy sorokba ültetett nyárfás húzódik mögötte, a vasúti síneken túl.

Le is tértem a főútról, azonban csak a vasút keresztezése után jöttem rá, hogy egy széles és mély csatorna választ el az erdőtől! Ezt nem így terveztem! Persze felüthettem volna a sátrat az emlékmű kis parkjában is, de mások látóterében nem szívesen verek sátort! Most sem teszem. Kicsit körülnézve egy kukoricás és egy erdőfolt közötti dzsindzsás sáv adódott megoldásnak, de ez tényleg csak szükségmegoldás volt! Szerencsére sehonnan nem lehetett itt látni a sátrat, sem az országútról, sem a vasútról.

Hatra már állt a sátor, be is húzódtam és gyorsan elrendezkedtem benne, mert lassan ráborult már az alkony a környékre! Szokás szerint már a fejlámpám fényében vacsoráztam meg, és hívtam fel a nejem közölve vele a sátor pontos pozícióját. Csekkoltam még a kerékpár computerem: 104,45 km-t mutatott, a Strava pedig 216 méter szintet mért erre a napra. Egy darabig még netezgettem és zenét hallgattam a mobilomon, aztán nyolc óra után ezen a napon is eltettem magam másnapra.