Most nem aludtam olyan jól, mint az előző éjszakákon, többször is felriadtam arra, hogy vonat halad át a közeli vasszerkezetű Kraszna hídon, aztán pedig az eső kezdett el szemerkélni és verték az esőcseppek a sátorponyvát. Forgalmas volt az országút is, csak éjfél felé csillapodott a zaja, viszont már hajnalban újra elindult rajta a járműforgalom. Négy óra után már csak forgolódtam a hálózsákomban, aztán arra gondolva, hogy minél korábban kezdek készülődni, annál korábban is indulhatok, felkeltem és hozzáfogtam a reggelihez.

A mosakodással és csomagolással már hat után pár perccel végeztem, így aztán a reggel első fényeinél kibújtam a sátorból és körülnéztem. Az éjjeli esőfelhők elvonultak, újra csak változóan felhős volt az ég. Kidobálva a holmim belőle nekifogtam a sátor lebontásának is, fél hét előtt már fel is volt málházva a kerékpár. Kitoltam az erdőfoltból a Székely Hadosztály emlékműve melletti megviselt pihenőpadokhoz, aztán letámasztva a bicajt még hazatelefonáltam. Megbeszéltem a nejemmel, hogy már kora délutánra Debrecenbe szeretnék érni, hogy egy minél korábbi vonattal hazautazhassak, aztán már nem volt más dolgom, mint a közúti hídon keresztül visszatolni a kétkerekűt Kocsord határába, ahol aztán nekiveselkedtem a szomszédos Mátészalkára átvezető kerékpárútnak.

Vizesen csillogott még az aszfaltcsík az éjszakai esőtől, egy-két tócsa is az utamba akadt, de most már nem esett, és az égképet kémlelve ez a közeljövőben nem is volt várható. Gyorsan átértem Mátészalkára, itt aztán a városszéli útelágazásban magam mögött hagytam a forgalmas 49-es utat és a Meggyesi úton indultam tovább. A vasúti átjáró után jobbra a Zöldfa utcára fordulva és a síneket újra keresztezve értem el a vasútállomás bejáróútját. Végigzötykölődve a kátyús aszfaltcsíkon hét után néhány perccel már leszálltam a nyeregből az állomásépület előtt. Benn gyorsan elintéztem a pecsételést, és indultam tovább. Pontosabban visszafelé, mert a vasútállomás felkeresése kitérőt jelentett az utamon. Mivel láttam, a vizem ki fog tartani Nyírbátorig, be sem mentem a városba vásárolni!

Tulajdonképpen a Meggyesi út a 471-es számú út, amelyen aztán egészen Debrecenig el kell majd tekernem! Ehhez képes a forgalom is eléggé nagy volt rajta, szerencsére a város határában itt is jó minőségű kerékpárút kezdődött mellette. Ráálltam hát erre a tökéletesen megépített aszfaltcsíkra és felvettem rajta az utazósebességem. Vártam, mikor fog megakasztani a meteorológiai előrejelzésekben már napokkal korábban megjósolt délnyugatról fújó szembeszél, de egyelőre még szélcsend volt ezen a környéken. Végül Nyírmeggyesen és Nyírcsászárin keresztül fél kilenc felé értem át Nyírbátorba, még továbbra is szélcsendben.

Nyírbátor azóta a kedvencem, hogy 2016-ban az Alföldi Kéktúrát járva végigsétáltam a városon, és akkor alaposan körül is néztem benne. Nagyon megnyerte a tetszésemet a tornyos Városháza, a tóparton álló, szépen felújított minorita templom és párja, a fatornyos, gótikus református templom, valamint a renovált Báthory kastély is. Akkor rengeteget fényképeztem a mélykék és teljesen felhőtlen szeptemberi égbolt alatt, és láttam, most sokkal rosszabbak a fényviszonyok. Gyerünk hát akkor tovább Debrecenbe! Jó lett volna megenni egy kis reggeli-kiegészítést, de hát ilyen korai időpontban zárva voltak még a büfék, pizzériák. Mindenesetre egy kiskocsmánál megálltam egy alkoholmentes Borsodira.

Megálltam még a városka keleti határában a Tesco áruháznál is, feltöltöttem a vízkészletemet, aztán még megettem egy maxi hot dogot a parkolóba települt pecsenyesütő büfékocsijánál. Reméltem, hogy ennek a kalóriái kitartanak már az utam végéig! Itt éreztem meg először, hogy feltámadt a már korábban megjósolt délnyugati szél, ami egészen Debrecenig szembe fog majd fújni, ráadásul sejtettem, hogy itt az Alföldön semmi sem fogja majd megakasztani! Immár teli hassal egy sóhaj kíséretében ültem fel fél tíz után ismét a nyeregbe és gyürkőztem neki a Debrecenig még hátralévő vagy hatvan kilométernek. Ezen a szakaszon már nem volt semmilyen látnivaló az utamon, nem kellett mással törődnöm, mint hogy szaporodjanak a megtett kilométerek!

A helyzet ugyanaz volt itt is, mint egy nappal korábban a 49-es úton: a települések között nagyon jó minőségű, széles kerékpárutak vezettek, azonban ezek a „kerékpáros autópályák” véget értek a községek helyiségnév tábláinál és a falukban vagy volt tovább vezető kerékpárút, vagy nem. Ha nem volt, az talán még szerencsésebb eset volt, mert ekkor a forgalmas, de tükörsima úttesten tekerhettem, ha viszont volt, akkor kénytelen voltam azt használni. Ezeknek a településeken belül vezető utaknak esősen változó volt a minőségük: volt, ahol viacolor téglácskákkal rakták le, ezek a készítésük óta helyenként már megsüllyedtek, rosszabb esetben már ki is koptak pár helyen a burkolatból. Néhány helyen aszfaltcsíkot terítettek le az úttest mellé, mindenféle alapozás nélkül, ezek kátyúsak, púposak voltak már, a csatornaszemeknél jókora ugratókkal. Tehát eléggé szenvedősek voltak ezek a településen belüli szakaszok!

Szerencsére ilyen hely kevés volt a 471-es úton, a sűrű szabolcs-szatmári falucskák után Hajdú-Bihar megyében eléggé megritkultak a községek, tulajdonképpen csak három település akadt az utamba a Debrecenig vezető 60 km-en: Nyírbogát, Nyíradony és Hajdúsámson. Csupán Nyíradonyban álltam meg egy hosszabb pihenőre, itt egy vendéglő teraszán megittam egy Fantát, egyébként csak pár percre telepedtem le itt-ott a kerékpárút mellett a fűbe, hogy kifújjam magam. Az ellenszél nem kegyelmezett, kitartóan fújt egész úton, ez aztán eléggé visszavett a tempómon, de még így is megérkeztem Debrecen határába negyed kettőre.

A városba bevezető szakaszon is szépen ki volt építve a kerékpárút, a gondok a lakott terület külső peremén kezdődnek. A Sámsoni úton már csak egy kátyús aszfaltcsík, leánykori nevén járda-kerékpárút volt kiépítve, aztán a belvárost elérve ez is véget ért a Kassai út kereszteződésénél. Szerencsére nem bonyolult dolog eljutni innen a Nagyállomásra, csak rá kell állni a széles, kétszer kétsávos Kassai útra és végig kell tekerni rajta, illetve a folytatásán, a Rakovszky Dániel utcán a nagy forgalomban az állomás teréig.

Ezt is abszolváltam balesetmentesen, viszont a Nagyállomás előtt a Petőfi téren nem keresgéltem az épület elé beforduló forgalmi sávot, inkább leszállva a bicajról átcipeltem és toltam azt a gyalogos aluljárón. Végül kettő előtt pár perccel kapcsoltam ki a GPS-t és a mobilon a Stravát az állomásépület előtt. A pénztárnál megvettem a jegyem és a kerékpárjegyet a 14:37-kor Budapestre, Zuglóba induló sebesvonatra, aztán még az is belefért az időmbe, hogy egy kis sós nasit és három üveg Márka szőlőt vegyek magamnak a hosszú vonatútra. Gyorsan felírtam még a kerékpár computerem adatait: 82,45 km-en állt a napi számlálója, a Strava pedig mindössze 150 méter szintemelkedést mért erre a szakaszra.

A bringát az aluljárón keresztül átcígölve a peronra már jött is vonatom Záhony felől és volt pár percem arra, hogy a bicajjal és a csomagokkal felszálljak a vonatra. Szerencsére hamar meglett a kerékpárszállító peron, itt írd és mondd 2, azaz kettő kampó szolgált kerékpárszállításra (persze lehet, hogy még máshol is volt ilyen peron bicajok szállítására). Ahogy néztem, a két kampó közül az ablakhoz közelebb lévőt csak úgy lehet használni, ha a kerékpár kormányát kilógatjuk a lehúzott ablakon! Fejlövés! Aztán szerencsére találtam olyan ülőhelyet is magamnak, ahonnan ráláthattam a teljes út során a kerékpáromra!

Majd háromórás út végén érkeztem meg Zuglóba, ahol csak pár percet állt a vonat, mivel ez nem állomás, csupán egy megállóhely a Körvasúton. A Nyugati pályaudvar indulási csarnoka tetőszerkezetének felújítása miatt került ki ideiglenesen, a munkák befejezéséig néhány vonat végállomása ide, ezek közé tartozott az én záhonyi sebesvonatom is. Végül csak sikerült leszállnom minden csomagommal, aztán a bringát felmálházva még áttekertem Budapesten, hogy hazajuthassak dél-budai lakásunkba. A Thököly úti tekerés után most is a szokásos Rákóczi út – Nagykörút – Petőfi híd – Budafoki út útvonalat választottam, a Tétényi-fennsíkra való feltekerés viszont úgy hiányzott a végére, mint közmondásbeli ablakos tótnak a hanyatt vágódás, de aztán ezen is túl voltam, és fél hét felé már haza is értem.