Ebben az évben már májusban elkezdtem tervezgetni az első többnapos kerékpártúrám, persze ehhez megfelelő kondíció is kell, tehát öreg kerékpárom elővéve a tárolóból már azzal jártam munkába is. Sajnos, mindenféle családi és egyéb okok miatt ez egyre csak halasztódott, végül úgy nézett ki, július elejére csak helyrerázódnak a dolgok és nekiindulhatok végre az Országos Kerékpáros Körtúra újabb szakaszának. Szokás szerint onnan folytatom majd a hazánkat alaposan bejáró, mintegy 4100 kilométer hosszú útvonalának teljesítését, ahol két évvel ezelőtt egy forró nyári délutánon abbahagytam: vagyis a Balaton partján, Siófokon!

Végül július 8-án, egy hétfői napon indultam neki a távnak, méghozzá egy eléggé nagyravágyó tervvel, vagyis egy ötnapos túra első napján szerettem volna eljutni Siófokról a Deseda-tóig, majd a közeli Kaposváron belefogni a Somogyon, a Mecseken és az Ormánságon keresztül egészen a horvát határig levezető hurokba, melynek a végén ismét Kaposvárra érkezem majd vissza. Mindenesetre a túrát megelőző héten már kíváncsian lestem az időjárás előrejelzéseket, melyek egyre szebb időt, de egyre nagyobb hőséget is jósoltak a kerékpáros csalinkázás idejére. Az indulás előtti hétvégén már tisztán látszott, hőségriadós lesz majd a következő hét, de ekkor már nem volt visszaút, a cégnél kivettem a szabadságot a következő napokra, tehát mennem kellett, hacsak nem akartam, hogy kárba vesszenek a megigényelt napok.

Már csak valahogy le kellett jutnom Budapestről Siófokra és szerencsére ebben a MÁV ismét a segítségemre sietett. Még vasárnap megvettem a kerékpár jegyet és helyjegyet a Déliből viszonylag korán, 6:05-kor induló Déli-Parti Interrégió vonatra, mivel azzal már háromnegyed nyolcra a tónál lehettem, de friss, még dolgozó öregségi nyugdíjasként nekem már nem kellett jegyet vennem magamnak. Átnéztem alaposan a bicajt is, a somogyi és mecseki lejtők miatt kicsit állítottam a fékeken, aztán már nem volt más dolgom, mint bepakolni a szokásos holmit a kerékpáros táskába és a hátizsákomba.

Hétfő reggel gyorsan felkaptam az előszobában az összekészített cókmókot és felmálháztam a kerékpárt a ház előtt, aztán a dombról legurulva betekertem Budafokról a Délibe. Már fél hat után a pályaudvaron voltam, de úgy sejtettem, időben kell érkeznem ahhoz, hogy a bringát gond nélkül elhelyezhessem a mindössze egyetlen kocsis Stadler Flirt motorvonaton. De szinte üres volt a szerelvény, amikor felszálltam és később sem érkezett sok utas, kerékpáros is csak egy jött utánam, így aztán félig üresen indult a vonat a Balatonra. Ezt egy kicsit furcsának tartottam a nyár derekán, de úgy látszik, nagyon elszoktak már a népek a vasúttal történő utazástól, viszont így legalább nem kellett egy szardíniásdobozként zsúfolt szerelvényen sem utaznom.

Percre pontosan érkezve Siófokra átcígöltem a felmálházott bringát az aluljárón, és pár perc múlva már kinn álltam az állomás Balaton felőli oldalán, az Indóház utca járdáján. Nem sokat vacakoltam most az indulással, tudtam, hogy dél felé kitör majd a kánikula, addig pedig szerettem volna minél nagyobb távolságot magam mögött hagyni. Azért legurultam a tóparti sétányra, alaposan megbámultam a kora reggel még kicsit párás balatoni kilátást, aztán nyeregbe pattanva megkerestem a Bringakör kitáblázott útvonalát.

Tapasztalatból tudom, hogy a Balaton déli partján nem lehet sokat látni a tóból a bringaúton tekerve, hiszen az jórészt benn visz az üdülők és nyaralók között, így aztán ráállva egy még kényelmesen tekerhető sebességre úgy a 16-18 km/óra tartományban úgy gurultam át egyetlen óra alatt Siófokról Balatonföldvárra, hogy a vizet csak akkor láttam, amikor néhányszor rövid kitérőket téve kikarikáztam a partra. Mindenesetre Földváron is kimentem a móló legvégéig, alaposan megbámultam innen is a vizet, még a távoli Badacsonyt is felfedeztem nyugat felé tekintve a horizonton.

Egy utolsó pillantással még elbúcsúztam a tótól, hiszen a kerékpáros körtúra útvonalát járva csak mintegy 700 kilométer letekerése után pillantom majd meg újra valahol Balatonakali környékén a vizet Nagyvázsony felől érkezve, aztán elgurultam a vasútállomásig. Kértem a pénztárban egy pecsételést az igazoló füzetemben Balatonföldvár rubrikájába, aztán ismét nyeregbe szállva kitekertem a forgalmas 7-es útra, végül azt keresztezve nekiindultam a somogyi vidéknek.

Lassan magam mögött hagyva Földvárt megérkeztem a vele már teljesen összenőtt Kőröshegyre, nagyjából a helységnév táblánál pillantva meg először a viadukt távoli íveit. Még több kilométerre voltam tőle, de már látszott a háztetők felett, aztán csak egyre nőtt és nőtt, ahogy közeledtem hozzá. Kőröshegy öreg, gótikus ablakos templománál fordultam rá az Igalon keresztül Kaposvárra vezető 6505-ös útra, és belevágtam rajta a nap első, még egészen enyhe kapaszkodójába.

Egyre közelebb jutva a viadukthoz végül tíz előtt pár perccel álltam meg az egyik pillér tövében meghúzódó körforgalom mellett. Készítettem pár felvételt a fölém tornyosuló pillérekről és a rajtuk ívelten végigvezető útpályáról, aztán megálltam a Völgyhíd Konyha büféjénél. A Google Streetview 2023 augusztusi felvételei szerint akkor még nyitva volt, de mostanra már bezárt, a kerítésére kifeszített molinó szerint eladásra hirdetik, pedig itt szerettem volna tartani az első pihenőmet és meginni valami hideg italt, mielőtt továbbindulok. Szerencsére le tudtam ülni a kapu mellett egy növendék akácfa árnyékába, ugyanis egyre erősebben tűzött a nap a változóan felhős égről, közben a viadukt látványában gyönyörködtem.

De miért és hogyan épült fel ide, a Balaton déli partjára ez a monstrum? A megépítése előtt több változat is készült a Balaton déli partján végigvezető M7-es autópálya nyomvonaláról, végül Kőröshegy lakói a településtől távolabbi nyomvonalat választották a népszavazáson, az a verzió viszont a két szomszédos dombhát között egy völgyhídon vezette át a lapályon az autópályát. Az alábbiakban a Wikipédia cikkéből idézek:

„A híd és a pálya szerkezetét mindkét végéről indítva, egyszerre építették: különleges technikai érdekessége, hogy minden pillér kúszózsalus technológiával, toronydarus kiszolgálással, a felszerkezet pedig két támaszon átívelő, hosszirányban mozgatható acél segédhídszerkezeten függő zsaluzókocsikkal, szabadbetonozásos technológiával készült. A kivitelezés közben az építési idő lerövidítése érdekében technológiaváltás történt: a szabadbetonozás helyett az egyes elemeket a helyszínen előregyártották, majd a meglévő szerelőhíd segítségével emelték végleges helyükre. Ehhez a kiemelkedő műszaki alkotáshoz 18,5 kilométernyi cölöp, 26 340 köbméter vasbeton gerenda és 16 620 tonna betonacél kellett. A 16 pillér össztérfogata 15 330 köbméter. A völgyhíd kivitelezési költsége összesen 51,175 milliárd forintot tett ki. A völgyhíddal együtt átadott teljes 14,2 kilométer hosszú autópálya-szakasz 76 milliárd forintba került, ami a fő híd mellett még egy 300 és egy 168 méteres kis völgyhidat is tartalmaz.”

Sziesztáztam egy keveset a fűben üldögélve, megettem egy még otthon készített szendvicsem, aztán továbbtekertem a csak mérsékelten forgalmas úton. Hamarosan kerékpárútra akadtam a forgalmi sávok mellett, erre rátérve érkeztem meg pár perc múlva Kerekire. Nem ért véget a kerékpárút a település határában, viacolor téglákkal kirakott járda-kerékpárútként folytatódott a házak között, egyébként egészen jó minőségben, csupán az jelentett némi problémát, hogy ez a sáv állandóan hullámzott a kapukijárók szintbeli eltolódása miatt. Már majdnem tengeribeteg lettem, mire ez véget ért és a táblák egy mellékutcára fordítottak rá.

Otthagyva a főutcát tekertem egyet a gyakorlatilag forgalommentes utcácskán, aztán egy kanyar után ismét visszaérkeztem a főútra. A kerékpárút egyébként úgy ért véget Kereki déli határában, hogy már később sem folytatódott, így aztán az úttesten tekertem át a szomszédos Pusztaszemesre és vágtam át ezen a településen is. Egy hosszabb tekerés végén aztán elértem a Somogymeggyesre vezető mellékút kiágazását. Ekkor már tizenegy felé ballagott az idő, megültem hosszabban egy hatalmas útszéli nyárfa árnyékában és igyekeztem rápihenni az utam első komolyabb kaptatójára.

Kedvenc kerékpáros útvonaltervezőm szintmetszete szerint itt kezd majd begorombulni a somogyi dombvilág, hogy aztán egyre komolyabb hullámokat vetve újabb és újabb akadályokat állítson az utamba. A szintmetszet szerint itt egy mintegy 60 méter magas, vagyis nagyjából fél gellérthegynyi gerinc állt előttem, neki is veselkedtem és a bringával feltekertem a végén már nagyjából 10%-os emelkedőn a tetőre, aztán a vasúti síneket keresztezve egy gatyafékes – még a korábbinál is meredekebb – lejtő következett le a faluba. Kértem egy pecsételést az igazolófüzetbe a vegyesboltban (hiszen ezért tettem csak meg a kitérőt), aztán leültem egy alkoholmentes sörre a vele szemközti kis ivó egyik külső asztalához. Elbeszélgettem pár percet a helyiekkel, amíg elkortyolgattam a jéghideg, alkoholmentes citromos söröm, aztán komolyan elgondolkodtam azon, hogy visszafelé toljam, vagy inkább tekerjem a bicajt fel a gerincig?

Végül energiatakarékosan a tolás mellett döntöttem, de még így is leizzadtam, mire visszaérkeztem a vasúti átjáróhoz! Innen persze már könnyebb dolgom volt, hiszen következett a túlsó oldal lejtője, ezen aztán lezúdultam, mint a szélvihar a 6505-ös úthoz, amelyet nem is olyan régen hagytam magam mögött a somogymeggyesi kitérő miatt! Persze a somogyi dombvilág nem kegyelmezett, a főútra ráfordulva szinte azonnal megkezdődött az Andocs előtti dombhátra való kapaszkodás!

Ez már húzósabb menet volt, a szintmetszet szerint a végén egy 10% feletti résszel, nyomtam a pedált, mint hallásában korlátozott ember a csengőt, ameddig bírtam, aztán itt is tolásra váltottam. Végül csak felértem erre a dombhátra is, fenn egy darabig billegett még alattam az út a tetők között, aztán hosszú lejtő következett le Andocsra. Itt meg sem álltam, a házak között is folytatódó enyhe lejtőn végiggurultam a falun, és tekertem tovább a hullámzó mezőkön keresztül.

Ekkor már elmúlt fél egy is és kitört az igazi, hamisítatlan, hőségriadós nyári kánikula! Persze erre is megvolt a tervem. Még otthon döntöttem arról, hogy délelőtt, még a forróság beállta előtt igyekszem akkora távot megtenni, amennyit csak bírok, aztán alaposan visszavéve a tempómon, rövidebb tekerésekkel és hosszabb sziesztákkal igyekszem túlélni a legforróbb órákat. Megálltam hát egy pihenőre a napi táv legjelentősebb kaptatója, az Igal előtti dombhát tövében és megebédeltem a hazaiból.

A szintmetszet szerint egy nagyjából két és fél kilométer hosszú és 150 méter magas kaptató állt előttem, amelynek az elemi számtan szerint átlagosan 6 % meredeknek kellett lennie, viszont a szintmetszet szerint voltak benne húzós, 10% feletti részek is! Tekeréssel vágtam bele az emelkedőbe, de aztán hamar feladtam, amikor elfogyott a lendület és tolásra váltottam itt is. Időm volt rengeteg, akkor pedig hová hajtsam magam? Kell még az energia holnapra és az utána következő napokra is! Hosszas tolással értem fel a gerincre, aztán az út átbillenve rajta folyamatosan lejtett egészen Igalig. Még előzetesen elterveztem, hogy megnézem a gyógyfürdőt, ha nem is belülről, de legalább kívülről, viszont ekkor már fél három felé járt az idő, lendületben is voltam, gyerünk hát tovább!

Errefelé már a dombok is kezdtek összezsugorodni, viszont a forróság nem akart még engedni az erejéből és alaposan megülte a tájat. Ráálltam hát a fél óra tekerés, negyed óra pihenés ritmusra, így araszolgattam előre a dimbes-dombos tájon. Ráksit gyorsan magam mögött hagytam, aztán Magyaratádon hosszabban is megpihentem. A Tom Market kisboltban vettem magamnak egy fél literes jéghideg kólát, ezzel aztán letelepedve a buszmegálló téglaházikójának padjára sziesztáztam egy nagyot. Már háromnegyed négy felé járt az idő, de már csak alig egy tizes volt hátra a Deseda-tóig, ráadásul érteztem, hogy a hőség is kezd egy kicsit enyhülni!

Lassacskán elszopogattam a kólát, aztán négy óra után pár perccel nyeregbe szállva már háromnegyed óra alatt áttekertem az egyre jobban ellaposodó tájon keresztül Toponárra. A CBA boltnál megállva gyorsan megvettem a vacsorára és a reggelire valót, meg még három másfél literes ásványvizet is, aztán mindezt gyorsan elsüllyesztve a kerékpáros táskába és a hátizsákomba már nem volt más dolgom, mint hogy megkeressem a Deseda Panziót, az éjszakára kinézett szállásomat.

Tulajdonképpen a már bevált gyakorlat szerint vadkempingezéssel szerettem volna végigtekerni ezt a túrát is, azonban ez a környék már túlságosan „kultúrtáj” volt az ízlésemhez képest, ráadásul a tóparti kemping már évek óta be van zárva, felújítása egyre csak húzódik. Így viszont kénytelen voltam egyéb szálláslehetőséget keresni magamnak és adódott a Deseda Panzió és Kemping, ahol tényleg jutányos árért kaphattam egy árnyas sátorhelyet.

Bár kicsit túlszaladtam rajta a főúton, gyorsan meglett a panzió, ahol aztán legalább félórát lebzseltem a klímás recepción, mire kicsit le tudtam hűteni magam. De aztán hatra már állt egy fűzfa árnyékában a sátor, én pedig gyorsan fürdőnadrágot húzva és kerékpárra pattanva öt perc alatt legurultam a Deseda-tó partjára, a strandra. Persze azonnal belemerültem a hűs habokba és esküszöm, ez volt a nap fénypontja! Felhajtottam még egy üveg – már egyáltalán nem alkoholmentes – Sopronit az egyik büfénél, üldögéltem egy sort az árnyas asztalnál és a mobilomon rákerestem a tó történetére. Most innen idézek:

„A tavat a hasonló nevű patak völgyzáró gáttal történő elzárásával duzzasztották fel 1974-ben. A tó 8 km hosszú, 26 km kerületű, 245 ha területű és 8,2 millió m3 vízet tárol. Vízgyűjtő területe 170 négyzetkilométer. A Desedát árvíztározóként hozták létre, de a kezdetektől fogva célpontja volt a kaposvári horgászoknak. 1974-től már horgászat folyt a vízen, amikor a Kaposvári Sporthorgász Egyesület lett a halászati jogok birtokosa.”

A tóparton építették ki a 38.000 négyzetméter területű kempinget és egy strandot is, de ahogy már említettem, a sátortábor már évek óta zárva tart. Tervek persze vannak a felújítására, de a munka egyre csak csúszik. A tó partján épült ki az a 14 km-es kerékpárút, amely 2022-ben az év kerékpárútja lett, azonban ez nem kerüli meg az északi tóvéget, már előtte egy hídon átvezet a túlsó partra.

Visszatekerve a panzió udvarának sarkában felvert sátramhoz este fél nyolc felé már lehűlt annyira a levegő, hogy megjöjjön az étvágyam is. Vacsora után még átnéztem röviden a következő napi szakaszt, de sok újat nem tudott már a térkép és az előre kinyomtatott szintmetszet mutatni: a Kaposvár és Dombóvár közötti viszonylag sík terep után folytatódnak a somogyi dombok, aztán Vékényről nekiindulok majd a Mecsek kaptatójának is. A mobilomon megnéztem a következő nap időjárás előrejelzéseit: fokozódó meleget, harmadfokú hőségriasztást ígértek, kora délutánra akár 34-35 fokos hőmérséklettel, ráadásul forró déli-délkeleti széllel. Ezzel sem mondtak semmi újat, hétvégén is erről volt szó. Akkor pedig én sem változtatok a tervemen: már napkeltekor, öt óra felé indulva igyekszem minél nagyobb távot megtenni a még viszonylag hűvös levegőben! Így aztán nyolc óra után már el is tettem magam másnapra.